„Tudatában annak, hogy a helyi önkormányzatok védelme és megerősítése a különböző európai országokban fontos hozzájárulás a demokrácia és a hatalom decentralizációjának elvein alapuló Európa felépítéséhez. Kijelentve, hogy ez magában foglalja a demokratikusan felépített döntéshozó testületekkel felruházott helyi hatóságok létét, amelyek széles körű autonómiával rendelkeznek felelősségük, e felelősség gyakorlásának módjai és eszközei, valamint a teljesítésükhöz szükséges erőforrások tekintetében, a következőkben állapodtak meg” – áll a Magyarországon is törvénybe iktatott Helyi Önkormányzatok Európai Chartájáról szóló egyezmény preambulumának a záró soraiban, majd következik egy hosszú felsorolás. Mindez felettébb időszerűnek és fontosnak tűnik most, amikor a járványveszélyre hivatkozva folyamatosan kiüresítik a helyi önigazgatást, vagy Karácsony Gergely főpolgármester szavaival élve: „Hát, akkor ez kész, Orbán kivégezte az önkormányzatiságot!”
A folyamat már 2010 óta szisztematikusan zajlik. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az ezt megelőző 20 év, ha jóval kisebb mértékben is, az 1990-es nagy önállóságot és pénzügyi, gazdasági szabadságot jelentő önkormányzati törvény visszanyesegetésével telt el. Ám mindez nem hasonlítható a Fidesz 2010-es hatalomra jutása óta eltelt időszakhoz. Különösképpen nem 2019-es önkormányzati vereséget feldolgozni nem tudó orbáni önkényhez, amely a koronavírus-járvány nyomán bevezetett felhatalmazási törvénnyel végképp fékevesztett lett az autonómia helyi bástyája, a megmaradt önkormányzatisággal szemben.
*
A hazai önkormányzatokat érintő szabályozásra döntő hatása volt a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának, amelyet Magyarországon 1997-ben törvénybe iktattak. A Charta összefoglalja azokat az értékeket, amelyeket a fejlett európai országok vallottak az önkormányzatiságról. Megfogalmazza, hogy az önkormányzatok minden demokratikus rendszer alapintézményei, de azt is, hogy a tényleges feladatkörrel bíró helyi önkormányzatok biztosíthatnak egyszerre hatékony és az állampolgárokhoz közelálló igazgatást. Okszerűen szabályozza az ezekhez a feladatokhoz szükséges pénzügyi forrásokat, amelyek a helyi autonómia, azaz az önkormányzatiság valódi garanciái és biztosítékai. Hangsúlyozza, hogy ezeknek az alkotmányban és a jogszabályokban meghatározott feladataikkal arányban kell állniuk – különben, vihetjük tovább a gondolatsort, nincs önigazgatáson alapuló, az embereket közvetlenül érintő és befolyásoló demokrácia. Pénzügyi biztosítékok nélkül nincs jogilag rögzített helyi önigazgatás. A Charta védi az önkormányzatok hatáskörön belüli önálló, saját döntési jogát, amelyet rendeletekkel vagy rendkívüli helyzetben kétharmados kormánytöbbséggel nem lehet elvenni, mert akkor megszűnik a helyi önigazgatáson alapuló demokráciabástya, amit önkormányzatnak nevezünk. A Helyi Önkormányzatok Európai Chartája kiemeli, hogy a források rájuk eső részének meghatározása során ki kell kérni a véleményüket. Ugyanis a demokrácia egyszerre párbeszéd, együttműködés, érdekegyeztetés, feladatmegosztás és kompromisszum is. Kölcsönösség, csapatjáték és bizalom. Ezen alapfeltételek hiányában ugyan milyen jogi és politikai berendezkedésről beszélhetünk? Minderről és még számos önkormányzatiságot érintő alapvetésről szól az 1985-ben Strasbourgban megalkotott egyezmény, amelyhez – értelemszerűen – csak a rendszerváltás után csatlakozott Magyarország. Akkor már magától értetődően és a jogállam alapvető ismérvei alapján.
Ezt az egyezményt fogadta el a rendszerváltás után szabályozási alapelvként az első önkormányzati törvény, de preambulumában hangsúlyozta a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló, 2011-ben alkotott törvény is. S mint említettük, ez az egyezmény vált a hazai jog részévé az 1997. évi XV. törvény által. Az önkormányzati törvényi szabályozás alkotmányos, majd alaptörvényi jelentőséget kapott; az Alaptörvény a sarkalatos törvények közé emelte, mondván, hogy megalkotásához a jelenlévő képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Az Alaptörvény fontos garanciát ad az önkormányzatoknak, kimondva: „A helyi önkormányzat a kötelező feladat és hatásköreinek ellátásához azzal arányban álló költségvetési, illetve más támogatásra jogosult.”
*
A hatályos önkormányzati törvény emellett részletezi a feladatfinanszírozás rendszerét. Kiemeli, hogy „a helyi önkormányzatok a kötelezően ellátandó, törvényben előírt egyes feladatainak – felhasználási kötöttséggel – a feladatot meghatározó jogszabályban megjelölt közigazgatási szintnek megfelelő ellátását feladatalapú támogatással biztosítja. Vagy azok ellátásához a feladat szerint – helyi szükségletek alapján jellemző mutatószámok, illetve lakosságszám alapján – támogatást biztosít…”
Ez pedig azt jelenti, hogy a szabályozás normativitásra törekszik, magas szinten védi az önkormányzatiság alapját biztosító finanszírozási rendszert. A hatályos szabályozás szerint az önkormányzat saját bevétele többek között a helyi adó, a saját tevékenységéből, vállalkozásából, és az önkormányzati vagyon hasznosításából származó bevétel, nyereség, osztalék, kamat és bérleti díj.
A magas rangú jogelvek, amelyek egyszersmind a jogállam és a demokratikus államberendezkedés ismérvei és garanciái, ütköznek a hatalmi logika partikuláris aktuálpolitikai érdekeivel. Ha ugyanis ezt a szabályozást – és annak kiemelt és garanciális jellegét! – összevetjük a rendkívüli felhatalmazások alapján az önkormányzatok bevételeit érintő rendelkezésekkel – mint az ingyenes parkolás bevezetése, a gépjárműadó elvétele, az iparűzési adó megcsapolása, tilalom az adók és szolgáltatások díjainak megemelésére és hitelfelvételi tilalom, több közműadó megfizetése az önkormányzatok részéről és a közösségi közlekedés támogatásának megvonása a városoktól –, akkor önkénytelenül felmerül a kérdés: vajon a különleges jogrend bevezetése kellő és elégséges alapnak tekinthető-e ezen intézkedések meghozatalára?
*
Nem tudunk arról, hogy vizsgálatra került-e a kötelező feladatok elégséges finanszírozása. Ahogy arról sem hallottunk vitát, hogy az intézkedések bevezetésének módja mennyire felel meg a jogelveknek. Mindez olyan körülmények között, amikor parlament folyamatosan ülésezett, minden lehetőség adott volt a sarkalatos törvényi ügyek megtárgyalására, a vita lefolytatására.
Senki nem vonja kétségbe, hogy alaptörvényi felhatalmazás alapján a veszélyhelyzet miatt bevezetett különleges jogrend következményeként a kormány rendeleteket alkothat. Ez a felhatalmazás viszont a dolog természete alapján a veszélyhelyzet megszüntetését kell, hogy szolgálja. Miközben a 2020-as évközi és különösen év végi széles körű, jelentős összegű pénzosztás azt bizonyította, hogy a költségvetésnek rendelkezésére álltak eszközök, amelyeket nem az Alaptörvényben kiemelt sarkalatos, esetünkben önkormányzati célokra fordított. Kiderült, hogy mindez szöges ellentétben áll a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájában foglalt alapelvekkel, a helyi garanciális autonómia krédójával. A valódi cél az önkormányzatok döntési szabadságának súlyos, egyoldalú korlátozása, amely egyben frontális támadás a demokratikus intézményrendszer egyik, ha nem a legfontosabb eleme, az önkormányzatiság ellen. Így viszont óhatatlanul sérül a jogrendszer logikája, amelyhez szorosan hozzátartozik a kiemelten védett érdekek és intézmények elsődleges védelme.
Ekképp minden túlzás nélkül okkal felvethető a rendeltetésellenes joggyakorlás, a kapott felhatalmazással való durva visszaélés. A jogállam teljes megcsúfolásaként ennek vagyunk ma tanúi a járvány sújtotta veszélyhelyzetben, az Orbán-rezsim tizenegyedik évében. Miközben a kormányfő hazug módon azt ígérte a Fidesz számára nem kis részben elvesztett 2019 őszi helyhatósági választás után – látszólagos békejobbot nyújtva az ellenzéknek és az általuk vezetett városoknak, köztük Budapestnek, Szegednek, Miskolcnak, Pécsnek, Szombathelynek, Hódmezővásárhelynek, Dunaújvárosnak, Jászberénynek, Szigetvárnak, Szeghalomnak és Füzesgyarmatnak –, hogy elfogadja és tiszteletben tartja az eredményt. Az azóta tartó jogmegvonások, büntetőintézkedések, súlyos pénzügyi elvonások viszont az autokráciába való egyértelmű átmenet lépései.
*
A következő időszakra a kormány az általa okozott gondok megoldására eseti tárgyalásokat ígér. Ezt azonban szelektíven teszi, jól látható előnybe részesítve a Fidesz vezette városokat. Így mindez, megcsúfolva a jogelveket, a részrehajlásról árulkodik. Ha felhajtjuk a függönyt, tisztán látjuk, a kormányfő úgy tesz, mintha kegyet gyakorolna a demokratikus intézményrendszer legfőbb eleme, a települési önkormányzatok felett. Ám ez nem más – a XXI. század 21. évében! –, mint egy középkorban uralkodó hűbérúr váltakozó kedve szerinti kegye az alávetett vazallusa iránt. Ahol elvész a jogállam, a demokratikus berendezkedés, a jogi normativitás, ott egyszersmind alkalom és lehetőség teremtődik a politikai szimpátiák és ellenszenvek durva és egyoldalú érvényesítésére – jogi normák és minimális szakmaiság nélkül! Ráadásul mindez egyszerre mond ellent a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának és az érvényes önkormányzati törvénynek, de mindez sérti a saját Alaptörvényben foglalt jogi normákat is!
Menjünk vissza a kályhához; az 1985-ben Strasbourgban elfogadott Helyi Önkormányzatok Európai Chartája kimondja: „Tudatában annak, hogy a helyi önkormányzatok védelme és megerősítése a különböző európai országokban fontos hozzájárulás a demokrácia és a hatalom decentralizációjának elvein alapuló Európa felépítéséhez.”
Hol vagyunk ma ettől és ki hatalmazta fel a Fideszt és Orbán Viktort, hogy mindezt figyelmen kívül hagyja és felülírja? Milyen miniszterelnök az, aki pillanatnyi hatalmi érdeke alapján sanyargatja és éhkoppra akarja juttatni a településeket, ahol az ország meghatározó fele él? Kinek a kormányfője Orbán? S hol vannak a jogtudósok, alkotmányjogászok, az egy irányba húzó ellenzéki pártok vezetői és szellemi holdudvaruk, hogy minderre az égbe kiáltó és súlyosan demokráciaellenes történetre ráirányítsák a figyelmet?
Most szólunk. „(...) vétkesek közt cinkos, aki néma.” (Babits Mihály)
