Hát eljött ez is. Még javában birkózik az „r” betűkkel és az első német mondatokkal, még alig van köze a felnőtt világhoz, de máris megérkezett az első próbatételhez. Felvételinek mondjuk, bár igazából csak egy beszélgetésből áll, rajzból és számolásból, egy kis mozgásból, egyszóval: az iskolaérettség felméréséből. Mégis van tétje, mert túljelentkezés van a bécsi magyar-német iskola első osztályába, s valahogyan el kell dönteni, hogy ki marad, ki megy. A „követelmények” nem teljesen megfoghatók, vélhetően ezer és egy szempont belejátszik a szimpátiától a fontosabb kompetenciákig. Van, aki azt mondja, hogy nem annyira fontos a német nyelvtudás, más szerint meg mégis, hiszen ezen a nyelven teszik fel a kérdéseket.
Ahogy közeledik a beszélgetés/felvételi órája mi egyre idegesebbek vagyunk, pláne én, akinek már épp elég része volt az efféle megmérettetésekből. Dusinak persze igyekszünk ebből semmit sem átadni, nem is mondtuk neki, hogy elvileg mi a beszélgetés célja, úgy tudja, hogy mi nézzük meg az iskolát, és mi döntünk arról, hogy maradunk-e vagy sem. Egy pillanatig sem szeretnénk semmiféle terhet rárakni, az már a mi, a szülők dolga lesz, ha B-tervet kell kovácsolni (egyébként már meg is van: maradunk Szekszárdon, és itt kezdi el a sulit). Még nincs itt az ideje, hogy a kudarccal szembesüljön, pontosabban azzal, hogy ő nem felel meg valahol valamiféle – ki tudja, milyen – szempontoknak, hogy ő kevesebb, mint más: épp elég alkalom lesz majd ezt a paradoxont feldolgozni felnőttként. Mármint, hogy a teljesítményt, a tudásunkat egzakt számokkal is ki lehet – nem lehet – fejezni. Ezt bizony meg kell tanulni a helyén kezelni: kicsit komolyan venni, kicsit legyinteni rá. Persze így a sikerélmény is kiesik a játékból, de ezt egyáltalán nem bánjuk, a felnőttség visszafordíthatatlan kezdete, amikor sikerre és kudarcra osztjuk fel a világot. A gyermekkor a reggae örök élménye, ahogy Bob Marley danolta anno: minden úgy jó, ahogy van.
Rám az első felvételi vizsga nyolcadik végén várt, úgy tizennégy évesen. Hát az sem a felnőttség közepe, de még csak nem is a széle. Akkor már tudtam, hogy az én akkori és leendő vizsgáim zömét a román nyelv határozza majd meg. Mennyire múlom alul magam benne. Máig biztos vagyok benne, hogy soha nem érettségiztem volna le románból, ha azon a kies napon nem hagynak minket puskázni. ’90 késő tavasza volt, senki sem akart izmozni, főként nem a magyar tanulókkal. Pár évre rá, amikor az írásbeli mellé felvették a szóbelit is, már sok erdélyi (és főként székely) tanulónak ez lett a vízválasztó. (Vesd össze: a magyarországi diploma és az idegen nyelv viszonyának rétestésztaként nyúló kérdését.) Persze mindmáig hallom a fülemben apám sztentori hangját: csak úgy leszel valaki, ha megtanulsz románul. (Ez gyakran összecsengett a román nacionalisták alaptételével: csak az boldogulhat Romániában, aki megtanulja a nyelvet.) Én meg már akkor is azt vallottam makacsul, hogy nekem senki se szabjon ilyen nevetséges feltételeket. Ne adjon nyelvet, ha én nem kérem.
Igazából szerencsém volt, mert csak oda nem jutottam be, ahová nem is akartam. Még mindig borzongva gondolok bele, mi lett volna, ha ’90-ben bejutok a kolozsvári gépészmérnöki szakra, vagy még azon a nyáron a kétéves asztalosképzésre Szatmáron, amivel az egyetemi felvételiről kipotyogott barátaim vigasztalták magukat. Persze a kacskaringókat én sem spórolhattam meg, még várt három évnyi fogászat, amíg lassan, de biztosan eljutottam a mai hivatásomig: a szavakkal való foglalatosságig.
Úgy is mondhatnám hát, hogy sok és válogatott kudarccal volt kiverve a sikerhez vezető út. Sok stresszel, világvégi hangulattal (mi lesz belőlem? – vettem át egy idő után én is a szüleim aggodalmát). Ettől szeretnénk most még megkímélni Dusit. Persze nem a kudarcaitól, azok úgyis ott várnak majd rá, hanem attól, hogy folyton a mérlegre gondoljon, mert a világ néha csak így, ilyen ostobán tud dönteni. Ezért is próbálunk kellő távolságot tartani a tárgyi tudás szentségében hívő, megint visszaporoszosodó magyarországi oktatástól. Ahol a megmaradt alternatív iskolák is csak addig maradhatnak talpon, amíg gondol egyet valaki valahol, s másnap törvény nem lesz belőle. Hiszen világosan megmondta a kerettanterv egyik csodásan dilettáns szülőatyja, hogy az iskola nem azért van, hogy a gyerek élvezze. Mi viszont úgy véljük, hogy tán nem árt, ha nem szívatós, stresszgeneráló, kiégett helyként látja azt az intézményt, ahová hosszú évekig járni fog, és második otthonaként szolgál majd.
A tudás élmény, és addig jó, amíg képes megőrizni az élményszerűségét. Magyarországon erre egyre kevesebb tanár és iskola képes, és ahogy látom, legszívesebben ezt is beleszürkítenék a nemzetinek hazudott maszlagba. Miért ne lehetne magyar a felszabadult, a laza, görcsöktől mentes tudás? Mert az nem passzol annyira az alattvalói mentalitáshoz? De hát akkor miért nem hívjuk Alattvalói Tantervnek a tákolmányt? (Maguk között tán így is hívják.) Hál’ istennek az EU csodákra is képes: könnyen lehet, hogy labancok között leszünk igazi kurucok.
