Akadnak olyan szerzők, akik teljes életművét évtizedekkel halála után tárják fel. Marcel Proust első, terjedelmes regénye (Jean Santeuil) és a későbbi regényfolyam, Az eltűnt idő nyomában megalapozását jelentő Álmok, szobák, nappalok (Contre Saint-Beuve) csak az ötvenes évek elején kerültek elő, amint azok a levelek és jegyzetfüzetek is, amelyeket unokahúga őrzött meg. Az addig nem ismert dokumentumok birtokában újraírták életművét és életének történetét. Ám ma is elő-előkerülnek eddig ismeretlen művei. Nemrégiben egy a katonáskodásból származó, a homoszexualitásról szóló kézzel írt versére bukkantak rá.
Érdekes módon az idei esztendőt német nyelvterületen tartják Proust-évnek, a szerző születésének 150. évfordulója alkalmából, Franciaországban azonban 2019-et szentelték életművének, száz évvel azután, hogy megkapta a Goncourt-díjat. Várhatóan 2022-ben is sok művét újranyomják majd, hiszen jövőre halála századik évfordulójára emlékeznek.
Életét számos nehézség, tragédia árnyékolta be. Bizonyos tekintetben a társadalom kirekesztettjének számított. Folyamatos asztmarohamai miatt, szülei haláláig, alig mozdult ki a lakásból. 1903-ban meghalt édesapja, akinek igyekezett megfelelni ugyan, de komoly elvárásait sosem teljesítette, 1905-ben pedig édesanyja, amit sosem tudott igazán kiheverni. Homoszexuális volt, s bár ezt sosem vállalta nyilvánosan, ő volt az első európai író, aki részletesen foglalkozott a témával. Zsidóságához is ellentmondásos viszony fűzte. Betegsége miatt szülei nem akarták gyakorlati pályára terelni, így a családi hagyomány és minden morál ellenére a nagyvilági szalonélet kívülről fényes, belülről sivár világába terelte. Bár, kivált szülei halála után, anyagi helyzete szűkös volt, a párizsi nagypolgári szalonokba törekedett. Egy osztrák kritikusa epésen megjegyezte: ha még ma is közöttünk élne, kevés nyersanyaga lenne regényeihez, hiszen a járvány miatt nincsenek partik, a felsőtízezer nem ad fogadásokat. Nincsenek olyan cselekmények, amelyek műveinek fő vezérfonalalát jelentik. Való igaz, a szalonokban gyűjtötte költői megfigyeléseit.
Kortársai körében – a Goncourt-díj ellenére – sem számított ünnepelt szerzőnek. Az elismerést is éppen csak megkapta: az ítészek 6-4 arányban voksoltak rá fiatal kollégája, Roland Dorgeles ellenében. Utóbbi egy pacifista katonaregénnyel pályázott, amely kora bestsellerévé vált az első világháborúba belefáradt franciák körében: 1920 nyarán háromszor annyi fogyott Dorgeles regényéből, mint Az eltűnt idő nyomában ciklusában megjelent Bimbózó lányok árnyékában című Proust műből.
Jean Giraudoux francia regényíró nem sokkal Proust halála előtt, 1921-ben ezt írta: „száz év múlva ismerik majd fel életművének jelentőségét”. Jól tudjuk, mekkorát tévedett. Már a húszas évek közepén irodalmi vita alakult ki Franciaországban megítéléséről, hazájában csakhamar már Balzac-kal emlegették egy szinten. Az eltűnt időből három ciklus halála után jelent meg, ezeket valósággal elkapkodták a boltokból. De Proust művészete a harmincas években már egész Európát meghódította. Amikor 1941-ben a gégerákkal operált, már beszélni sem tudó Babits Mihályt arról kérdezték, mit olvasna, Az eltűnt idő nyomábant kérte. Egy korábbi írásában adta meg a magyarázatot: „Mert hisz ez nem valami akármilyen újdonság, egy regény a sok közül, amik jönnek és tűnnek! Ez maga korunk Nagy Könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante, noha prózában és túlvilág nélkül (de így sem nélkülözi sem a poklot, sem a paradicsomokat)...”
Mi volt a titka Proust varázsának? Talán a gyermeki szemlélet, amelyet éles kritikai érzékkel elegyített. Esetleg valósághű képzettársító ereje. Az érzelmek, élmények, emlékek, képek állandó körforgása, amelyeket metaforák segítségével jelenített meg. A madeleine sütemény, amely felidézte a Combray-ban eltöltött gyermekével ízeit és hangulatát. Proust művészetét mintha állandó kiteljesedés jellemezné, hiszen új és új képzeteket kelt az olvasóban.
Ez az oka, hogy Proust ma is a legkedveltebb és legtöbbet idézett szerzők közé tartozik. Kevés olyan regényíró van a világirodalomban, akiről halála után annyi másodlagos forrást találnánk. Egy 2009-ben, száz francia író megkérdezésével készült felmérés szerint pedig Az eltűnt idő nyomában a legnépszerűbb regény. 33 író említette Proust művét, messze megelőzve a James Joyce második helyen végzett Ulyssesét.
Ezt a kivételes érdeklődést az is magyarázza, hogy a múlt század egyik legeredetibb, de – ahogy Az eltűnt idő nyomában több ciklusát magyarra átültető Gyergyai Albert fogalmazott – legbonyolultabb szerzőjéről van szó. Olyan íróról, aki végtelenné tudja tágítani életünk egy apró pillanatát.
