A születésnapja reggelén ment el. Egy óriási színésznő utolsó színházi gesztusa. Kollégái még meglepetés-születésnapot szerveztek a kórház elé, ahol ápolták, de ebből már csak gyász és könny lehet.
Sokszor érezzük azt, hogy a halál igazságtalan. Börcsök Enikő esetében talán ennél még többről van szó. Tehetetlen düh fogja el e sorok íróját is. A felháborodás, hogy ez azért már mégsem lehetséges! Lassan egy éve küzdünk a járvánnyal, a színházak zárva vannak, és még Börcsök Enikő is elillan közülünk. Az a színésznő, akiért érdemes volt színházba járni, vagy moziba menni. A néző amikor a játékát élvezhette, úgy jött ki aztán az előadásról, vagy a moziteremből, hogy tisztábbnak érezhette magát. Mintha Börcsi – sokan így hívták, akik ismerték – abból a sok mocsokból mosott volna le rólunk valamennyit, ami hosszú idő alatt ránk ragad, a lelkünkre, a hitünkre, a jellemünkre.
Először a kilencvenes évek elején Szabó Istvánnak az Édes Emma, drága Böbe című filmje forgatásán találkoztam vele. Fiatal volt és sugárzó, a tekintetével, a jelenlétével felrobbantott maga körül mindent. A lénye mindig is az igazságért küzdött, úgy, hogy közben önmaga volt igaz. Az, ahogy közvetíteni tudta a boldogságot és a fájdalmat. A szemében talán mindig az utóbbi érződött inkább.
Marton László osztályában végzett a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, de frissdiplomásként először néhány évet Kaposváron töltött. A kilencvenes évek közepe óta azonban a Vígszínház lett az otthona. Szó szerint! Szinte le se jött a színpadról – akkor tette ezt csak, ha valami akadályozta. Régóta küzdött betegséggel, súlyos veseproblémái voltak, de hihetetlen akarással ebből felépült, szinte újjászületett.
Évtizedeken át a vállán vitte a Víget, de olykor azért átment máshová is egy-egy feladat kedvéért. Sok nagy szerep megtalálta. Volt Makrancos Kata, vagy Egérke, Nádas Péter Találkozásának főszereplője, Márquez Száz év magányának Ursulája, vagy éppen Spiró György drámáinak hősnője. Az átváltozások izgatták. Királynőből másnap este a legnagyobb természetességgel vált munkásasszonnyá. Mindezt önmagából tette. Saját színeiből keverte ki a szerepeit. Jól ismerte a lángolást, a csalódást, a fájdalmakat, ebből építkezett.
Nem szeretett semmit félbehagyni, mindent végig akart csinálni. Nem ismerte a megfutamodást, ha nem ment jól egy próba, akkor másnap még nagyobb energiával állt neki. Ugyanakkor rendelkezett egy belső mosollyal, amit az elvégzett munka hitelesített. Sohasem kímélte magát, mindenét képes volt oda adni a színpadnak. Közben mindig kereste az újat, osztályt vezetett az egyetemen. Nagyon szeretett fiatalokkal foglalkozni, az utóbbi időben rendezett is.
Rudolf Péter neki szánta Az öreg hölgy látogatásának címszerepét. Ott volt még a sajtótájékoztatón. Nagyon készült rá, de a betegsége miatt nem tudta már eljátszani. Tisztában voltunk vele, hogy beteg, de mindannyian azt gondoltuk, hogy akárcsak korábban, most is meggyógyul és visszatér a színpadra. Oda, amit neki teremtett az Ég. De a felsőbb hatalom most elcsábította magához. Kell, hogy legyen ott is színpad, ahol Börcsök Enikőt nézi majd mindenki. Mert ahol ott van, nem lehet nem őt nézni.
