Majdnem örökre elbúcsúzott Budapest két kultikus helyszínétől, a Kazinczy utcai, egykori Wichmann-kocsmától és az I. kerületi Márványmenyasszony étteremtől; az előbbi helyén szálloda épült volna, utóbbira a Fővárosi Kormányhivatal bontási engedélyt adott ki. Egy hete azonban változott a helyzet: a Miniszterelnökség a házak ügyében műemléki védettségi eljárást indított, így azok egyelőre megmenekültek. A helyzetről az épületekért kiálló három városvédőt kérdeztünk: Ráday Mihályt és Surányi Andrást, a Budapesti Városvédő Egyesület örökös tiszteletbeli és jelenlegi elnökét, valamint Bojár Iván András művészettörténészt. A szakértők úgy látják, a két ház megmenekülésének ügye megmutatta a nagyközönségnek: Budapestnek igenis van vesztenivalója, önmagát vesztheti el, ha már műemléki hivatala sincsen, és egy kormányhivatal dönti el helyette, hogy melyik épülettel mi történjen.
Építészet kontra kultúrtörténet
A VII. kerületben található épület már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején állt, a XIX. században Schneider József itt alkotta meg az eredetileg 36 lapos magyar kártyát, működött itt tejcsarnok, nyilvánosház, Rothhauser Móric ruhaboltja, valamint itt tartotta üléseit a misztikus Magyar Teozófiai Társaság (a szervezet jele ma is látható az épület kovácsoltvas kapudíszén), legutóbb pedig a tavaly elhunyt Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kajak-kenus 1987-től egészen 2018-ig vezette itt kocsmáját.
A Márványmenyasszony szintén történelmi hely: 1795-ben alapították, Szigligeti Ede a falai között írta meg az 1849-ben publikált vígjátékát, a Liliomfit, Széchenyi István feleségével, Seilern Crescence grófnővel, Wesselényi Miklós pedig Lux Annával itt tartotta lakodalmát, a XX. század elején pedig a Nyugat neves szerzői fordultak meg a kertvendéglőben, úgymint Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső és Ady Endre, valamint vendége volt Bárczy István főpolgármester és Podmaniczky Frigyes is. És bár széles körben nem ismert tény, de a Márványmenyasszony a közeli Rákóczi Gimnázium törzshelye is, melynek diákjai minden év szeptemberének első hétvégéjén gyűltek össze itt. Ráday Mihály városvédő szerint – aki mellesleg volt rákóczis diák – egy ilyen épületnek az országban szent helynek kellene lennie. – A volt Wichmann-kocsma és a Márványmenyasszony amúgy sem építészeti, hanem kultúrtörténeti szempontból jelentős épület – mondja a szakember. Ráday Mihály szerint egy-egy épület esetében a lebontások felmerülésekor leginkább a haszonszerzés dominál, mivel ma már nem létezik a Műemléki Hivatal, és nincsen semmilyen rendszer, amely garantálná a védettséget. A városvédő szerint már az általános iskolában is arra kellene nevelni a gyerekeket, hogy megbecsüljék az örökségüket. A Város- és Faluvédők Szövetsége (Hungaria Nostra) ezért is szervez évente nyári városvédő táborokat, ahol a fiatalok kétkezi munkával segítenek megóvni a rossz állapotban lévő épületeket, miközben megismerik azok történetét.
Lényeges szempont az épületek karbantartása is, a városvezetői azonban erről hajlamosak elfeledkezni. – A műemlékvédelmi jogszabályban amúgy benne van, hogy anyagilag támogatni kell az épületek megóvását, csak éppen a lényeg, a forrás hiányzik hozzá – mondja Ráday, aki szerint más európai fővárosokban hasonló helyzet fel sem merülhetne. – Ki tudná azt elképzelni, hogy Prágában egyszer csak bezárják a kultikus U Fleků sörözőt, vagy Párizs egyik legrégebbi kávéházát, a Café de Flore-t?
Múltba nyúló gyökerek
– Harminc éve vagyok terézvárosi lakos, így mi sem természetesebb, hogy gyakori vendég voltam a Wichmannban – emlékszik vissza Surányi András városvédő, aki szerint a VII. kerületi kocsma hangulata utánozhatatlan volt a régi korokat idéző berendezésével, a baráti áraival, a rugalmas zárórával, és a tulajdonos két nagytestű farkaskutyájával, akik folyamatosan vigyázták a helyet, és jelezték Wichmann-nak, ha valakivel gond van. – Jelen esetben nemcsak a két épületről van szó, hanem Budapest történelmi épületeiről általában – mondja a Budapesti Városvédő Egyesület jelenlegi elnöke. Surányi szerint a Wichmann és a Márványmenyasszony megmutatta, hogy a városlakók nem hajlandók lemondani a genius lociról, azaz a hely szelleméről, a város és a kerület szervesen fejlődött arculatáról, a lakosoknak nincs már több szállodára szükségük. – Budapestnek igenis van vesztenivalója, önmagát vesztheti el, ha már műemléki hivatala sincsen, és egy kormányhivatal dönti el helyette, hogy melyik épülettel mi történjen – véli a városvédő, aki szerint fokozottan nagy értéket képviselnek azok az épületeink, melyeknek szerencsésen sikerült átvészelniük a történelmi korszakokat. Így a középkori, a török és reformkori épületek a város szerves fejlődésének, jellegzetes arculatának, történeteinek, kultúrájának a nélkülözhetetlen részei. – Ezen nagy múltú épületek teljes eltűnése súlyosan árt a városunk személyes és egyedi arculatának – tette hozzá.
Egy történelmi jelentőségű épülettel kapcsolatban azonban nemcsak a múlt szempontja a lényeges, hanem a jövőé is. – Napjainkra Budapesten már elég ház épült, nincsen szükség újabb szállodákra, irodaházakra, a régieket lebontani pedig egy kisebb környezeti katasztrófával jár – mondja Bojár Iván András művészettörténész, környezetvédelmi aktivista. Éppen ezért egy évszázados épületet lerombolni olyan brutális környezetpusztítás, ami a jövőre nézve is káros lehet.
Közös értékalap
Felmerülhet a kérdés, hogy az épületek a magyar társadalom közös értékalapját képezhetik-e. Surányi szerint mindenképpen, hiszen a kormány, látva a polgároktól érkező felháborodást, visszavonta a korábban elindított bontási eljárást, így végre helyesen reagált a városvédők tiltakozására. – Valószínűleg politikai számításból cselekedett, de mégiscsak egy közös, általunk hirdetett értékalapot fogadott el – mondja Surányi.
Bojár szerint is üdvözlendő a váratlan lépés, de továbbra is érthetetlen, hogy a műemlékvédelemnek miért nincsen önálló szakmai testülete, vagyis miért egy politikai intézménynek kell határoznia a két épület ügyében. A nagy jelentőségű házak esetében olyan szakembereknek kellene dönteniük, akik tanultak építészettörténetet, restaurálást és művelődéstörténetet. Bojár szerint is világos, hogy a kormány a jelen lépését a közvélemény monitorozásával hozta meg, vagyis figyelte, hogy a két épület megtartása népszerűséget hoz vagy visz. A társadalomtól érkező pozitív fogadtatás így elorozható a civilektől, és szintén elsajátítható az ellenzéki önkormányzatoktól, amelyek nem elég, hogy minden pénzügyi kivéreztetés ellenére működésben tartják a kerületeiket, de még szimbolikus ügyekben is képviselik a lakókat.
– Mindettől függetlenül a mostani helyzet talán alapot teremthet arra, hogy legalább pár kulturális ügyben azonos fontosságot tulajdonítsunk a nemzeti értékeinknek – mondja Bojár. Akét épület ügyét noha parányi lépésnek tartja, de drukkol azért, hogy minél több olyan döntés szülessen, ami a lehető legtöbb magyar tetszésével találkozik. „Budapestnek igenis van vesztenivalója.”
