kultúrharc;

2021-01-29 06:27:33

Bozótharcosok

A járványok korát éljük. Művészi életünk nagyjai, oszlopai hagynak itt minket, kényszerű mód helyet adva a következő nemzedéknek. Kultúránkban is járvány dúl, morális járvány: Biberach módjára mocskolják hitvány, cudar udvaroncok.

Tévedés azt hinni, hogy a napjainkban tomboló kultúrharcos közbeszéd nem járvány, hanem a közel évszázados népi és urbánus vita folytatása. Mi köze Vidnyánszky Attila, Szakács Árpád és Demeter Szilárd kijelentéseinek, vitakezdeményezéseinek Csoóri Sándor lírai tényfeltárásához vagy Németh László érzékeny filozofikus világképéhez; Konrád György szabadságvágyához vagy Esterházy Péter önkritikus vallomásaihoz? Álljon itt négy jellemző idézet négy eltérő korszakból.  Németh László (1957): “Vonakodva nyúlok a tollhoz: az ember nem szívesen számol be mulasztásairól. Épp huszonöt éve, hogy sorsunk közösségét felismerve, a cseheket, lengyeleket, románokat, délszlávokat tejtestvéreinknek neveztem, akiket nem nyelv és származás, hanem hasonló történelmi feltételek tesznek rokonainkká.”

Csoóri Sándor (1964): “Szeretek beszélgetni. Nem azért, hogy agyonüssem az időt, ellenkezőleg, hogy megőrizzem. Megőrizzem és továbbfolytassam. Ki tagadná, hogy a társalgás szükséglete ma már ugyanúgy hozzátartozik életünkhöz, akár a munka.”

Konrád György (2004): “Ki mit tenne első helyre: a kormány szabadságát a polgárral szemben, vagy a polgár szabadságát a kormánnyal szemben? És minthogy minden valóság valamilyen kompromisszum, érdemes megvizsgálni e két elv közötti kompromisszum feltételeit Európa különböző tájain.”

Esterházy Péter (2002): “Én igaznak gondolom, amit mondok, tehát hogy ez is hozzátartozik a világunk helyzetéhez, folyamatosan magunkat az egésznek a kontextusában elgondolni, de azt is lehet mondani, hogy nekem gyakori nyelvi élményem a lefordíthatatlanság, és ezt az élményt szeretném megosztani.”

Nemcsak mi, a trianoni határainkon belüli magyarok szenvedtük meg az elmúlt száz évet, hanem a trianoni határon túl élők is a saját kultúrájuk, nemzeti nyelvük, öntudatuk fenntartásáért. Ők a magyar kultúra provinciáin egyre kifinomultabb eszközökkel végvári harcokat folytatnak. Ki papként, ki alkotó vagy előadóművészként, ki tanárként, tudósként, politikusként vívja idegőrlő küzdelmét, és helyez be egy-egy követ abba az építménybe, amit egyetemes magyar kultúrának nevezünk. Munkájuk belső hitből fakad, és beleépül cselekedeteikbe saját tévedésük is, de ezt is őszintén, sokszor gyónva és bocsánatot kérve. Mindig voltak a feladat elől megfutamodók is, de voltak mártír lelkű hazafiak, mint Sütő András, voltak bölcsek, mint Kányádi Sándor, és sok-sok névtelen kicsiny hitű, sőt megalkuvó is. De most nem róluk szólok, hanem azokról a kevesekről, akik ezen végvári harcok során hazafiságukat lobogtatják, hazájukat mégis elhagyták, és egzisztenciális sikereik érdekében kiváló bozótharcosokká képezték ki magukat, majd ezen sajátos képességeiket egy teljesen más közegben, itt, az anyaországban az kormányzati udvartartás szolgálatában kamatoztatják. Tudják, mi a magyar kultúra, megtanulták saját mesterségük csínját-bínját, de lelkiismeretüket elhagyva, Biberach módjára élnek képességeikkel. Értik, hogyan kell a sértettségre építeni, hogyan kell a hatalom kegyeit hason csúszva megnyerni, kiszolgálni és belecsúszni ordas eszmék fogságába. Végsősoron megbecstelenítik a magyar kultúra legszentebb fogalmait, mint a szabadság, nemzet, haza és hazafiság. 

A kormányzati udvartartás tunya, de szorgalmas udvaronc hada cinkosan érzéketlen, sőt csendesen tapsol is, egyesek még professzori bólintásukat is hozzáadják Biberach mocskos vágyaihoz, hiszen helyettük mondanak és cselekszenek szörnyű dolgokat. Mily aljasan romboló tud lenni az ember, ha tudatát és képességeit nem a morális tartás, hanem a hatalom mámora irányítja. “Gertrudis királyné” pedig biztatja az ő Biberachjait, kipellengérezve és megalázva természetes szabadságvágyunkat, és illiberalizmusnak álcázva hirdeti az éppen aktuális, legvadabb kirekesztő eszméket.

Mikor tér vissza a józan ész, hogy elsöpörje a bozótharcos Biberachokat, és újra a morál legyen az úr a magyar kultúrában?