Három példányban, pecséttel

„Én már váltottam életemben országot, ráadásul úgy, hogy akkor még nem EU-tagállamból jöttem tagállamba, otthonról haza, és hát az sem volt egy fáklyásmenet, de legalább értettem (kábé), amit mondtak.”

Bejutottunk. Persze máris úgy fogalmazok, mint a túl lelkes szülő, aki minden sikert közös nevező alá hoz, a kudarcoktól meg finom távolságot tart. De most tényleg nem tudok másként fogalmazni: be-, vagy pontosabb kijutottunk, a gyerek szeptembertől a bécsi Bunte Schulében kezd, az ottani magyar-német kétnyelvű osztályban. Szerencsére nem volt olyan mértékű túljelentkezés, mint amire számítottunk, mégsem rohangál olyan sok iskolaérett magyar hatéves az osztrák fővárosban, de a gyomorremegés nem igazán jó a logikában. Az csak tördeli a kezét, hogy minden rendben menjen, németül is tudja a gyerek, hogy hol az orra, legyen aranyos és kedves, mint alapfokon, vagyis legyen önmaga, miközben igazából nem is akar erről magyarázni a gyereknek. Miért ne lenne különben is önmaga? Szóval, minden úgy történt, ahogy amúgy számítani lehetett: mi túlaggódtuk, ő meg simán megugrotta a lécet.

Aztán jött volna az öröm, de előtte még kis adminisztráció, ragadták karon a feleségemet jó érzékkel, mert ő az aranyérmes nálunk efféle dolgokban. Bizonyos szintig én is jó vagyok, de aztán dühösen feladom. Kábé ott, amikor az ügyintéző olyan papírt kér, amiről az előző két alkalommal szó sem volt, most mégis perdöntő. Hát, nem érti, néz rám a minden hivatalnoknak alaposan megtanított, lefokozó tekintetével. Én ekkor kerülök a legközelebb az emberöléshez, ami rituális szertartás lenne: sok-sok ősi igével és erőteljes mozdulatokkal. Alig telt el fél nap és már olyan kifejezések röpködtek, hogy Meldezettel (bejelentőlap), Hauptwohnsitz és Nebenwohnsitz, mint egy különösen ronda ikerpár, állítólag fő- és melléklakcím, amelyet majd az Anmeldebescheinigung követ, ami úgy hangzik, mint egy gyógyíthatatlan betegség, de igazából csak tartózkodási engedély. Vagyis: valamivel igazolni kell, hogy a gyerek Bécsben él, miközben persze még Szekszárdon.

Innen is látszik egyébként, hogy még hadilábon állok a némettel, Duska időnként tanítgat, már meg tudom mutatni németül az orromat, ezt kérésre bármelyik hivatalban előadom, de kábé ennyi. Romániában is az az egy bajom volt az ügyintézéssel, hogy románul zajlott (mármint ez az egy baj a lassúságon és a körülményességen kívül), és semmi sem csüggesztőbb, mint az idegen nyelvű bikkfanyelv. Szóval intézkedni kellett ezerrel, de hát némiképp elővigyázatlanul, nem volt nálunk semmilyen fontos papír. Úgymint házassági okirat és válópapír németül, és főként nem volt nálunk a vér szerinti apa, aki majd a kiskorúnak hivatalosan is megengedi, hogy Bécsbe járjon. És ha valaki három különféle vezetéknévvel rendelkező emberről próbálja bebizonyítani, hogy azok normális állapotban egy családot alkotnak, hát akkor bizony felcsillan a kajánság a hivatalnokban. Még az ingujját is feltűri képzeletben.

Én már váltottam életemben országot, ráadásul úgy, hogy akkor még nem EU-tagállamból jöttem tagállamba, otthonról haza, és hát az sem volt egy fáklyásmenet, de legalább értettem (kábé), amit mondtak, szelíd szóval követeltek három példányban, pecséttel. A nagy örömben viszont most esett le, hogy ezt kell majd végigzongorázni idén, és én lelkileg egyáltalán nem vagyok felkészülve erre. Hirtelen a világ legpezsgőbb városának láttam Szekszárdot, amely jobb formájában vetekszik Párizzsal és Berlinnel, Bécset pedig fél kézzel lenyomja. Méghogy szecesszió, meg Klimt? Babits és Mészöly! Itt havonta egyszer színház is van! És láttak már élő írót. Legfeljebb odaláncolom majd magam a platánsor valamelyik emberes fájához.

De nem. Menni kell, ha már menni kell. Nem gyáván, leszegett fejjel, hanem hitelesített és lefordított papírokkal, úgy, hogy igazában nem is lakunk még ott, csak fogunk. Amikor már minden megvolt hiánytalanul, vér szerinti apa mellékelve a széken, hogy ha kell, bármit aláír, akkor a hivatalnok a maga derékszögű kedvességével azt mondta, minden rendben, de hol az albérleti szerződésről szóló papír? Az nem volt, mert nem is kérték korábban. Ekkor a nejem jutott igazán közel az emberöléshez, és a maga angyali hangján, amivel egyébként üveget lehetne metszeni, azt felelte, hogy ez van, Liebling, ebből gazdálkodjon! És akkor az osztrák ledobta magáról a derékszögeit, és olyan emberi lett, olyan ká-európai, aki tudja, hogy mikor kell engedni, ha épp úgy hozza úri kedve. Mint aki végig erre a pillanatra várt, hogy ledobhassa jelmezét. Én igazából ezt a pillanatot neveztem ki sikeres felvételinek, négy nappal a valódi után, amikor végre lett kézzelfogható papír, és elhárult minden formai akadály. Amikor végre hivatalosan is ott lakunk, ahol nem. Ideiglenesen, persze.

Azt persze még nem tudom, hogy mi alakítjuk-e majd a magunk képére a rendszert (megoldjuk okosba), vagy ők formálnak poroszosan pedánssá a ránk váró hivatali útvesztőben, de szép kihívás lesz. Kafkai. És mészölyi. Szóval, regény lesz ebből, ha el nem rontom.

Egyébként meg készül a haditerv, bevenni Bécset, elvegyülni magyarként, szeretni ezt az ismerős idegenséget, amely mindig olyan otthonosnak tűnt. Hát most majd kiderül, hogy szirénének volt-e, vagy igazi invitálás. Kiderül minden.