Magyarország az Orbán-kormány évei alatt az egyik legkoncentráltabb birtokszerkezetű európai állammá vált, a döntően exportra termelő, politikaközeli tulajdonú óriásbirtokok az élelmiszerellátás biztonsága szempontjából is kockázatot jelentenek. Az elmúlt húsz évben a harmadára csökkent idehaza az egyéni gazdaságok száma, ami részben a mezőgazdasági politika, részben a folyamatot érdemben fékezni képtelen – sőt, inkább gyorsító – agrártámogatási rendszer súlyos kudarca. Az élelem-önrendelkezés birtokpolitikai, szabályozási, támogatási és más összefüggéseiről tematikus programsorozatot rendeznek hazai civil szervezetek. A januárról februárra átnyúló, ezúttal az online térben zajló rendezvénysorozat egyik üzenete, hogy a saját termelésű élelem olyan stratégiai cél, amelyre a szuverenitás bővítésének jegyében kormányzó hatalomnak kiemelten kell(ene) figyelnie.
Maga az élelem-önrendelkezés az önellátás valamivel szofisztikáltabb megfogalmazása: azt írja le, mennyire képes egy adott közösség illetve földrajzi egység – háztartás, település, régió, ország vagy akár kontinens – biztosítani a saját maga számára az élelmiszerszükségletet. Alapvető szuverenitási kérdés tehát, s ehhez képest különösen érdekes, milyen kevéssé izgatja a szuverenitás politikai aspektusai iránt az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutató magyar kormányt.
Bár a rendezvények a téma összes részterületét érintik – a vetőmagtól az agrároktatásig (tényleg: az, hogy most a teljes magyar agrár-felsőoktatás egy kézbe, oligarchikus felügyelet alá kerül és kiszorul belőle a kisléptékű, fenntartható gazdálkodás, az ún. Kishantos-modell, szintén egy olyan önrendelkezési kérdés, amelyre rossz választ adtunk), hangsúlyosan foglalkozik két kitüntetett témakörrel, a földhöz jutással, illetve a szabályozási és támogatási környezettel.
Ami az elsőt, vagyis a földhöz jutást illeti itt a földzsákmányolás vagy földrablás (land grabbing) jelensége fenyegeti leginkább az önellátás lehetőségét. A kifejezés olyan folyamatot jelöl, amelyben a helyi termelőktől nagybirtokosokhoz, agrár-nagyüzemekhez és spekulációs földvásárlókhoz kerül a termőföld. Nem kell Afrikáig vagy Dél-Amerikáig menni, hogy ilyet lássunk, az elmúlt években lezajlott Magyarországon is az állami földek bérbe- és eladása során. (Ez volt az a színjáték, amelyben a „Földet a gazdáknak” jelszó jegyében megtudtuk, hogy Mészáros Lőrinc helyben lakó családi gazdálkodó, az Orbán-család pedig csendben az ország nagy földbirtokosai közé emelkedett.) Ahogyan a folyamat tényeit feldolgozva az Orbán-kormány korábbi államtitkára, Ángyán József írja: „Néhány európai országot kiemelve azt látjuk, hogy mezőgazdasági területük 80%-át napjainkban is az alábbiaknál kisebb birtokok fedik le: Svájc 54 ha, Hollandia 135 ha, Belgium 150 ha, Lengyelország 250 ha, Franciaország 274 ha, Ausztria 295 ha, Olaszország 337 ha, Dánia 426 ha, és Németországban is csak 1.391 ha. Európa az ennél nagyobbakat már az ún. nagygazdaságok („large farms”) kategóriájába sorolja. Magyarországon ugyanakkor a mezőgazdasági terület fölső 20%-át 3.000 ha fölötti méretű birtokok használják, ennél csak Csehország és Szlovákia nagybirtokainak határmérete nagyobb. (…) A 2010-es választások megnyerése után az Orbán-rezsim az ellenzékben hirdetett programjához képest 180 fokos fordulatot véve – vagy ami még rosszabb, eredetileg is tán ezt tervezve – „a nemzeti tőke erősítése” jelszavával a bérmunkán és néhány növény iparszerű tömegtermelésén alapuló gazdálkodást folytató, kétes eredetű – gyakorta a nemzeti vagyon megrablása, az állami gazdaságok és szövetkezetek vagyonának rabló-privatizációja révén született – tőkés nagybirtokkal, agrároligarchákkal és agráripari óriáscégekkel kötött stratégiai szövetséget (…) Ez a folyamat a föld pár tucat oligarcha és azok gazdasági társaságai – újmagyarul „integrátor” – kezébe kerüléséhez vezet, a vidék pedig ezek export-vezérelt gazdasági expanziójának alapanyag-termelő „hátsó udvarává” válik (…) Míg 2000-ben még közel 960 ezer, 2010-ben pedig mintegy 525 ezer egyéni gazdaságot regisztráltak, addig 2016-ra számuk már a 360 ezret sem érte el, azaz az utóbbi másfél-két évtized alatt mintegy hatszázezer kisebb termelő adta fel a gazdálkodást (…) A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a legnagyobbak, a gazdaságok felső 10%-a szerzi meg az agrártámogatások közel 80%-át, holott ezek a közpénzekből származó kifizetések a társadalom számára hasznosabb teljesítményeket nyújtó kisebbek versenyhátrányának csökkentését kellene, hogy szolgálják. E folyamat egyik súlyos következménye az, hogy a termőföld eltartó képessége, foglalkoztatási kapacitása jelentősen lecsökken.”
Itt már a másik súlyponti kérdésnél, a szabályozási és támogatási rendszernél járunk, amelyben Magyarország szintén a rossz oldalra sodródott, legalábbis az élelem-önrendelkezés szempontjából. Az EU formálódó új Közös Agrárpolitikája (KAP) – a magyar kormány közreműködése nyomán is – az utóbbi hónapokban erősen nagyüzempárti irányba változott, ami elsősorban a multinacionális agrárcégek és növényvédőszergyártók, illetve az érdekükben fellépő tagállamok tevékenységének következménye. Sikerült ugyanis kilúgozniuk és gyakorlatilag az ellenkezőjére fordítaniuk (elsősorban a Tanácsban, másodsorban a Parlamentben) a Bizottság eredeti, sokkal fenntarthatóbb szemléletű javaslatát, valamint teljes mértékben ignorálni a szintén bizottsági ihletésű agrárzöldítési stratégiát (a címe „A termelőtől a fogyasztóig”, lapunk is beszámolt róla tavaly), illetve a az új Biodiverzitás stratégiát. Ez a félresiklás sokaknak nem tetszik az uniós választók soraiban – az elégedetlenség egyik jelen a napokban indult „Mentsük meg a méheket és a gazdákat!” európai polgári kezdeményezés, amely végső soron az uniós agrárpolitika menet közbeni megreformálását célozza. Az aláírók megpróbálnak nyomást gyakorolni a Bizottságra, hogy cövekeljen le az eredeti célok mellett, és ne hagyja kigyomlálni a fenntarthatósági szempontokat – például az élelem-önrendelkezést - a KAP-ból. Aki támogatja az elképzelést, írja alá a petíciót, és/vagy kapcsolódjon be a tematikus hónap programjaiba a Magyar Természetvédők Szövetsége honlapján.
