A köztársaság elfelejtett indulója

A hetvenöt éve, 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság olyan szép reményekkel indult, hogy saját dalt is alkottak hozzá. A Köztársasági induló a második világháború utáni újrakezdés sajátos kordokumentuma, amely az akkori „koalíciós idők” szereplőinek és ideáinak nagyobbik részével együtt egy-két év alatt eltűnt a történelem süllyesztőjében. A Kádár-rendszerben felcseperedvén sohasem hallottam róla, először akkor figyeltem fel rá, amikor a kilencvenes években, egyfajta ironikus nosztalgiaként megjelent a Best of Communism című zenei összeállításban. Az interneten azóta is munkásmozgalmi indulóként fut, a youtube-on pár tízezren kattintottak rá. E cikkre készülve azt tapasztaltam, hogy még a korszakkal foglalkozó, fiatalabb történészek sem ismerik.

Az induló első nyolc sora így hangzik: Elnyomás, szolgasors,/ Ez volt a rend ezer évig./ Senyvedt a nép legjobb ereje./ Úriszék, dézsma, bot,/ Nem látta, hajh, sose végit./ Hullt a pór, hullt a gyereke,/ Dologtalané volt az ország,/ Míg a nép hordta a terheket.” Ez a szöveg akár Petőfi idejében is születhetett volna, hiszen az úriszék, a dézsma, a botozás és a későbbi szakaszban említett „porkoláb” formailag már az 1848-as jobbágyfelszabadítással megszűnt. Az induló egész szellemisége nem a fasizmus alóli felszabadulást és a szocializmus építését, hanem a feudalizmussal való szakítást tükrözi. Voltaképp elég felszínesen jártak el, akik besorolták a Best of Communism dalai közé, hiszen nincsen bele sem kommunista, sem munkásmozgalmi tartalom. Leginkább még „parasztmozgalmi” dalnak mondhatnánk, mert a "pór” felszabadulását ünnepli a feudális terhek alól.

Mindez nem véletlen. A felszabadulás utáni néhány évet a mai köztudat (benne a történészek és a tankönyvek nagy többsége) a kommunisták és a demokrata, polgári erők harcaként, a vörös Gonosz és a nemzeti színű Jó összecsapásaként mutatja be. Ez az elfelejtett induló azonban annak a jele, hogy ez a kisarkított történelemszemlélet erősen manipulált. A kommunisták és a nyugatos kapitalizmusban gondolkodók mellett ott volt az a harmadik erő, amelyet nagy leegyszerűsítéssel népi demokratikusnak nevezhetünk. Fő bázisát a Nemzeti Parasztpárt és a népi írók alkották, de a Független Kisgazdapárt balszárnyától azokig a szociáldemokratákig és kommunistákig terjedt, akik agrárszocialista indíttatással kapcsolódtak be a mozgalomba. A földreform, a címek és rangok eltörlése, a kistulajdonra épülő mezőgazdaság, az egyházi iskolák államosítása nagyon megfelelt nekik, és szívesen meneteltek a kommunistákkal addig, amíg a paraszti kistulajdon és a mezőgazdasági termékek szabad kereskedelme nem került veszélybe. Ez sokak számára népszerű program volt, a Viharsarokban akadt olyan település, ahol az 1945-ös választásokon a Nemzeti Parasztpárt a voksok 33 százalékát kapta.

A történészek véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy Sztálin eleve bolsevizálni akarta-e a megszállt kelet-európai országokat, vagy megelégedett volna egyfajta „finnesítéssel”, azaz szovjetbarát koalíciós kormányokkal és magángazdasággal. A fordulat akkor következett be, amikor 1946-ban Churchill meghirdette a hidegháborút, és egy évre rá Franciaországban és Olaszországban kitették a kommunistákat a kormányból. Ezután Sztálin és magyar követői/alárendeltjei már nem kísérleteztek a népi demokráciával. Fokozatosan felszámolták a többpártrendszert, megkezdték a parasztság szövetkezetekbe kényszerítését, és a diktatórikus fordulat jelképes gesztusaként a köztársaságot a népköztársaság váltotta fel. Ennek már elnöke sem volt, szovjet mintára „kollektív államfői testület” hagyta jóvá, amit a kommunista vezetők eléje terjesztettek. A köztársasággal és a köztársasági elnökkel együtt eltűnt a köztársasági induló is. Maga a népi baloldal a háttérben megmaradt, kedvező pillanatokban búvópatakként tört elő a szövetkezetek reformjában, a néptánc-mozgalomban, Németh László és Illyés Gyula kultuszában, népesedési vitákban. Hívei nagy reményekkel fogadták az 1990-es fordulatot, de a rendszerváltozás a népi mozgalommal együtt végleg elsöpörte őket. A szocialista párt megmaradt, hitvalló kommunisták is vannak a mai Magyarországon, de a népi baloldal tökéletesen eltűnt.

A Köztársasági induló szövegét egy Székely Endre nevű zenetanár írta, akit 1989-es haláláig inkább csak a zenei élet berkein belül ismertek. Annál érdekesebb az induló zenéje. Talán a sietség, talán a megfelelő zenei alapanyag hiánya okozta, de a Köztársasági induló eredetileg a napóleoni Első Császárság himnusza volt Le Chant du depart címen, amihez egyszerűen hozzácsaptak egy magyar szöveget. Feltehetően ez a kissé bizarr tény is hozzájárult ahhoz, hogy a Második Köztársasággal és a népi mozgalommal együtt kihullott a történelmi emlékezetből.