Előfizetés

Vagyontrükkök

Minden évben ugyanaz a móka. A parlamenti politikusok és más fontos emberek az átláthatóság jegyében határidőre elkészítik a vagyonnyilatkozatukat, azok nyilvánosságra kerülnek, böngészgethetünk kedvünkre. Jól hangzik, de már régóta úgy vagyunk vele, hogy farsangi mulatságként szórakoztatóbb műsorszámot is el tudnánk képzelni. Az újságírók lelkesedése egyre fogy, csodálkozásuk egyre nő. A politikai elit önbevallott anyagi helyzetében túlságosan sok a furcsaság. A brüsszeli libernyákokkal keresztes vitézként harcoló miniszterelnökről rendre kiderül például, hogy alig van megtakarítása, ha nagy hirtelen elveszítené az állását, ugyanúgy felkopna az álla, mint azoknak a vendéglősöknek, akik a járvány miatt kénytelenek voltak bezárni a boltot, és hiába várnak mentőövet a kormánytól. A szerény körülmények között tengődő miniszterelnök láthatóan nem tartja magát ahhoz a részben gazdasági, részben életfilozófiai alapvetéshez, amit pedig éppen saját környezetének egyik prominense fogalmazott meg örök tanulságul: akinek nincs semmije, az annyit is ér. Mások viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is bizonyítani szeretnék, hogy sokat érnek. Esetükben látványos gyarapodásnak lehetünk tanúi, mindössze az nem teljesen világos, hogy miből. Ilyenkor szoktak felbukkanni a vagyoni hátteret önzetlenül megteremtő családtagok és rejtélyes barátok. Találóan mondja Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója, hogy a politikusok jelentő részének vagyonnyilatkozatából csupán két aprócska kérdésre nem kapunk választ. Mekkora az illető vagyona és honnan szerezte? Vannak olyan vélemények is, hogy ennek így semmi értelme, jobb lenne megszüntetni az egészet. A magunk részéről nem támogatjuk az ötletet. Hiszen akkor eggyel kevesebb lehetőségünk lenne szembesülni azzal, milyen érzés az, ha hülyének néznek.

Megfejtés

Vallási közösségek vezetőiként tiltakozásunkat fejezzük ki a vallási jelképek, szentségek és szent helyek meggyalázása, kigúnyolása ellen – fogalmaz az a nyilatkozat, amelyet a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, az Egységes Magyar Izraelita Hitközség és a Magyarországi Muszlimok Egyháza vezetői írtak alá. A fenti idézet nem egy kiragadott mondat, hanem maga a teljes manifesztum. Tisztességes szöveg, gyakorló katolikusként is csak egyetérteni tudok vele. Bár a demokráciákban az egyházaknak is tűrniük kell a gúnyt, vannak jogi tilalmak (például az egyes vallásokhoz tartozókkal szembeni gyűlöletkeltés), a világnézeti szabadság pedig azt is jelenti, hogy amíg másnak kárt nem okoz vele, mindenki szabadon hihet abban, amiben szeretne. Az viszont már messze van a tisztességtől, ahogyan a citált szöveget a politika felhasználni igyekszik. A teljes magyar Fidesz-barát sajtó szerint az egyházi fórumok voltaképpen azt a kilenc hónappal ezelőtt publikált Népszava-karikatúrát ítélték el, amelyet a lap csak a nyomtatott változatában közölt (viszont a kormánymédia azóta már minden magyar emberhez eljuttatott), és amely – motívumként egy feszületet is felhasználva – a koronavírus-áldozatokkal kapcsolatos antihumánus kormányzati kommunikációt, illetve annak arcát, a tisztifőorvos asszonyt tette gúny tárgyává. Vejkey Imre kereszténydemokrata politikus egyenesen odáig ment, hogy a szóban forgó nyilatkozattal immár a kezében a csodafegyver, amellyel másodfokon majd megnyeri a lapunk ellen indított és első fokon csont nélkül elvesztett pert. A vonatkozó jogszabályok alapján ennek kicsi az esélye. Anélkül azonban, hogy a jogerős verdiktet megelőlegezném, érdemes talán leszögezni: ha a bíróság jogsértőnek ítéli a 20 ezer példányban történt publikálást, nem lennék azok helyében, akik kilenc hónapja folyamatosan újra- és újraközlik, tízmilliós nézettséget teremtve a szerintük vallásgyalázó ábrának.    

Nők sztrájkja

Több európai országban a járványügyi korlátozások lazítását követelve, máshol viszont elvek és eszmék miatt vonultak utcára a hétvégén. Franciaországban a nemzetbiztonsági törvény ellen tiltakoztak tömegek, mert a franciák jó része nem nyeli le, hogy korlátoznák a nyilvánossági alapszabadságokat - a véleménynyilvánítási, a tájékoztatási és a sajtószabadságot. Oroszországban az immár nyomokban is alig fellelhető demokrácia maradékát mentenék a Putyin-rezsimmel szembeszegülők – munkájuk, családjuk, szabadságuk, kockáztatásával is. Lengyelországban az embertelen abortusztörvény hatálybalépése vitte utcára az embereket. Több ezren vállalták a törvénysértést, hiszen a járványügyi korlátozások részeként tilos minden öt főnél nagyobb gyülekezés. A lengyel rendfenntartók szorgalmasan igazoltattak, letartóztattak és könnygázzal oszlatták a tömeget. Mégis, a Nők Sztrájkja néven tavaly ősszel kezdődött tiltakozás Kaczynskiék minden igyekezete ellenére, ha lassan is, de kezdi kinőni a női kereteket. Lengyel vállalkozó barátom, aki 2018-ban, miután az Európai Bizottság elindította a 7. cikkely szerinti eljárást Lengyelország ellen az uniós alapjogok megsértése miatt, még úgy nyilatkozott, nem érdekli az egész, ez politika, ami tőle igencsak távol áll. Ő a tőzsdei és gazdasági mutatókat követte naponta, azzal pedig semmi baj nem volt, a lengyel gazdaság hasított, s mint mondta, gyerekei olyan szabadságot élveznek, amilyenről ő ifjúként nem is álmodhatott. Minap viszont már hogyléte felől érdeklődő kérdésemre azt írta: „Lengyelország városaiban nők ezrei tiltakoznak kib...ott kormányunk abortusztörvénye miatt. Igen rossz időket élünk, mintha a középkorban vagy a 30-as évek Németországában lennénk”. De vajon akkor is eljutott volna ide Lengyelország, ha akkor, amikor még „csak” az alapjogok rendszerszíntű sérelme miatt tiltakoztak „sorosista, liberális értelmiségiek”, nem hagyta volna magukra őket a lengyel társadalom azon része, amely nem érezte személy szerint érintettnek magát? Ma már legtöbbjük másképpen látja, hiszen családjaikban van legalább egy potenciálisan érintett nő – egy anya, egy feleség, egy leánygyermek…. Akkor is eljutott volna ebbe az elképesztő helyzetbe egy uniós tagállam, ha a többi uniós országban nem nőügyként kezelték volna ezt a törvényt? Szórványos tiltakozások voltak ugyan több államban, de zömében női részvétellel, nőjogi aktivisták és szervezetek által szervezve. A törvény pedig hatályba lépett, és mindaddig, míg az „erős” lengyel nemzetállamot Kaczynski és csapata vezeti, hatályban is marad. A lengyel abortusztörvény nem nőügy és nem lengyel ügy. Európai ügy, mindannyiunk ügye. Mert mindaddig, míg a sajtószabadság korlátozása csupán az újságírókat viszi utcára, a felsőoktatás átszervezése csak a diákokat, a munkavállalói törvény rabszolgatörvénnyé változtatása csak a szakszervezetiseket, az egészségügyi törvény jogfosztó módosítása pedig csak az egészségügyi dolgozókat, addig az erős nemzetállam virul, a jogállam repedéseiből kihajtott illiberális állam pedig zavartalanul visz vissza uniós tagállamokat is a középkor, vagy legalábbis a 30-as évek Németországába.