Vagyontrükkök

Minden évben ugyanaz a móka. A parlamenti politikusok és más fontos emberek az átláthatóság jegyében határidőre elkészítik a vagyonnyilatkozatukat, azok nyilvánosságra kerülnek, böngészgethetünk kedvünkre.

Jól hangzik, de már régóta úgy vagyunk vele, hogy farsangi mulatságként szórakoztatóbb műsorszámot is el tudnánk képzelni. Az újságírók lelkesedése egyre fogy, csodálkozásuk egyre nő. A politikai elit önbevallott anyagi helyzetében túlságosan sok a furcsaság. A brüsszeli libernyákokkal keresztes vitézként harcoló miniszterelnökről rendre kiderül például, hogy alig van megtakarítása, ha nagy hirtelen elveszítené az állását, ugyanúgy felkopna az álla, mint azoknak a vendéglősöknek, akik a járvány miatt kénytelenek voltak bezárni a boltot, és hiába várnak mentőövet a kormánytól.

A szerény körülmények között tengődő miniszterelnök láthatóan nem tartja magát ahhoz a részben gazdasági, részben életfilozófiai alapvetéshez, amit pedig éppen saját környezetének egyik prominense fogalmazott meg örök tanulságul: akinek nincs semmije, az annyit is ér.

Mások viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is bizonyítani szeretnék, hogy sokat érnek. Esetükben látványos gyarapodásnak lehetünk tanúi, mindössze az nem teljesen világos, hogy miből. Ilyenkor szoktak felbukkanni a vagyoni hátteret önzetlenül megteremtő családtagok és rejtélyes barátok.

Találóan mondja Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója, hogy a politikusok jelentő részének vagyonnyilatkozatából csupán két aprócska kérdésre nem kapunk választ. Mekkora az illető vagyona és honnan szerezte?

Vannak olyan vélemények is, hogy ennek így semmi értelme, jobb lenne megszüntetni az egészet. A magunk részéről nem támogatjuk az ötletet. Hiszen akkor eggyel kevesebb lehetőségünk lenne szembesülni azzal, milyen érzés az, ha hülyének néznek.