„Gyerekkorom, mindig téged kereslek…” (Kosztolányi Dezső)
Mondd, akarsz-e utazni velem? A múltba. Mindössze egy évszázadnyira. Jó. Szálljunk fel a 14-es villamosra, s néhány perc múlva ott vagyunk a Szigetvári és a Baross utca kereszteződésénél. Rég nem látott ismerősök között.
Apám festéküzlete mellett hívogat Erdélyi Mihály hentes boltja. Tágas, világos, csempézett. Félkörben, dobogón szolgál ki a mester, előtte lejjebb a vevő. Fölfelé kér. Jobbra innen nagy vöröses húsok lógnak. Bárddal, hosszú késekkel zsonglőrködik a fiú. Lecsap, darabol, szeletel. Lehet, anyám is itt vásárol, bár ő inkább a Teleki térre jár csirkét, libát venni a kofáktól. Bennünket apámmal az illatos főtt kolbász érdekel. Savanyú paprikával, jó darab friss, puha kenyérrel. Hidegen hagy az absnicli. Töltött húsrudak csomós–héjas végét levágják, egy nagy tálba dobják. Olcsó. Ez az absnicli. A szegények eledele.
Kimenetkor visszanézek. Lám, lám. A Jóisten külön hentesalakot teremtett. Birkózó termet, kerek, a húsokra emlékeztető pirosas arc. Búcsúzóul még egyszer lecsap a bárd. Jaj minden csontos darabnak!
Néhány lépés innen Szilágyi fényképész műterme. Kétemeletes ház, a felsőnek csupa üveg a teteje. Hadd jöjjön be minél több fény a képekhez. Függöny, kerevet, dobogó, játékok. Gyerek vendégei figyelmének lekötésére. Nyugodtan nézzenek a szekrény nagyságú gépbe. Milyen tekintélyes tokot tol bele! „Most repül a kismadár.”
Családi fényképezkedés. Kétéves vagyok. Mellettem anyám, apám. Milyen fiatalok! Kezemben életem első plüss állatkája. Nyuszi. A fényképész adta kölcsön. Tudtam-e akkor, hogy a legtöbb gyereknek van otthon ilyesmi, főként macija? Magához öleli, éjjelre maga mellé teszi a párnára. Higgyék el, a maci is tud aludni. S ha vigyázunk rá, sokáig él. Felnőtt korban is elő- elővesszük, s meglehet, a fényképésztől hazafelé menet, kértem az égieket: sugallják szüleimnek, hogy hozzanak nekem a mesékből egy macit.
A Zsibrita-jelenség
Apám üzletének másik oldalánál szép üvegajtó. Zsibrita Sándor Borbély és Fodrász szalonja. Kiskőrösről jött fel, hogy a külső Józsefvárosban elegánsnak számító üzletét megnyissa. Ugyanolyan úttörő, mint apám. Közvetlen szomszéd, de miért, miért nem, soha nem megyünk be hozzá. Se hajat vágatni, se borotválkozni. Olyan nagyocska fia van, mint én, de nem barátkozunk. Semmi harag, se összeveszés, ösztönösen így van. Természetesnek tartott társadalmi szokás. A más vallásúakkal ilyenformán folyik a megosztott, de mégis együttélés. A zsidó családok zsidó családokkal barátkoznak, s ez gyakran így alakul az üzleti életben is. A Braun, a Reiner, a Winter festékes dinasztiákkal. Halász Endrével, Nemes Lászlóval, Szántó Istvánnal, a Rigó őrs cserkészeivel, vagyis barátaimmal – „egy templomba” járunk.
Utólag gondolkozom, mi oltotta belénk ilyen mélyen ezt a szokást? Megpróbálok válaszolni a kérdésre. Egy-két évezredes vándorlása során a zsidóság nagy árat fizetett azért, hogy megőrizhesse önmagát, vallását, hitét, szokásait. Kirekesztés, gettók, ”zsidó ruha”, pogromok, tömeggyilkosságok, s ez mélységesen összekovácsolta ezt a népet. Igaz, a századok folyamán változtak a társadalmi körülmények, de a holokauszt azt mutatta, hogy a mélyben még mindig rejtőzik valami ősi gyűlölet. Ugyanakkor a civilizált világban egyre inkább azonosulnak egymással az emberek. S a zsidó nemzeti tudat – vagy mondjuk inkább államalkotói kedvnek – átköltözött az új államba, Izraelbe. E gigantikus, múltbéli korszak apró, késői villanása, amit az imént „Zsibrita-jelenségnek” neveztem.
Két ház
Üzletünk az utca 107-es számú házában van, mi a 109-ben lakunk. Háromemeletes, tekintélyes épület. Felmegyünk. Az első emelet tágas, oszlopos lépcsőházában a háziúr lakása, Martini Richardé. Idősödő jóvágású úr, dzsentri típus. Valami örökség útján juthatott ide, a külső Józsefvárosba. Mondják, nem barátkozik senkivel, csak a lakbért szedi be. S a kerületi hagyománynak megfelelően – minden lépcsőházi „elegancia” mellett – körfolyosó. A lakások fele udvari, a másik utcai, s a Baross és a Szigetvári utcára néz.
A miénk erkélyes. A második emeleten laknak Halászék. Fiuk, Endre barátom. Az apa őszülő, zömök vérmes ember. Időnként oroszlánordítás hangzik az udvaron: Halász bácsinak magas a vérnyomása és piócákkal kezelik. S amikor a fekete tekerődző állat beleharap a lábába, bizony fáj. A mama üzletasszony a Barbasol borotválkozó krém és hasonló márkájú, más kozmetikumok magyarországi vezérképviselője. S ez nekem – ne csodálkozzatok – jól jön. Tízéves koromban ugyanis „újságot” szerkesztek (kézzel írt négy oldalon gyerekes, de tiszteletre méltó kis írásokkal, versekkel). Rokonoktól, barátoktól hirdetéseket gyűjtök, például Halász nénitől.
Fischer doktor és családja a második emeleten lakik. Egy lányuk, Ibi a gyerekcsapat tagja. A doktor jellegzetes orvosi táskájával szorgalmasan járja az emeleteket a mi házunkban is, a környéken is. Apám havi honoráriumot fizet neki (még nem volt háziorvosi szolgálat), s ha közülünk valaki megbetegedett – főként a gyerekekhez –, hívják a Fischer doktort. S időnként kikerül a bejárati ajtóra a piros cédula: kanyaró, bárányhimlő. Ibi lánya pedig történelmi dicséretet érdemel. A vészkorszakban, a zsidóüldözések éveiben hamis papírokkal beállt villamos kalauznőnek. És simán megúszta. Egyedül a családjából.
A környék gyerekcsapata. Vidám lányok, főleg fiúk. Szeretik szép, szőke kishúgomat. Nagy korkülönbség van közöttünk, kilenc év. Büszke vagyok rá, olykor sétálni viszem, hadd lássa a világ. A gyerekek díjazzák ezt a büszkeséget. Becenevet adtak neki: a húgomból „Hugó” lett. Beáramlanak az udvarra, felfütyülnek, „Hello, Hugó!”
Átmegyünk a túloldalra, a harmincas évek elején átköltöztünk a 110. számú házba. Egyszerűbb, kopottabb, mint a régi, s nyilván olcsóbb. A lépcsőház faláról rég lehullt a festék, az évek során sokan jártak fel s le, hagyták itt üzenetüket: „Mucikának”. Be tudok számolni házmesterünk becses személyéről is. Míg az előző ház felügyelőjéről nincs emlékem – nem rosszalkodtam, semmi dolgunk egymással –, itt más a helyzet. Később ugyanis, amikor már kezdtem tíz után haza járni, ő nyitott kaput (tízkor zárt, csöngetni kellett), s elvette a húsz fillér kapupénzt. A házban kialakult a hierarchia: ő felügyel a rendre, a viceházmester takarít, felmossa az udvart. Velünk egy házban lakik Manci néni, aki arról nevezetes, hogy remek tortát süt időnként nekem. Félgömb alakú, csupa finom krém, teleszórva apró csokoládészemekkel. A torta neve: hangyaboly. Ámde Manci néni nemcsak ezért vonult be történetembe. Apám öccse, Manó bácsi (Révész Sándor, a Dohány utcai zsinagóga kórusának karnagya) nem éppen fiatalon, de hevesen beleszeret, s kijelenti, hogy feleségül veszi. Ortodox zsidó nagymamánk ennek hallatán (lásd Zsibrita-jelenség) óriási cirkuszt csinál, mert fia keresztény nőt akar elvenni! Csak akkor nyugszik meg, amikor Manci vállalja, hogy áttér a zsidó hitre. ( A vészkorszakban visszatért kereszténynek, s így meg tudta menteni Manó bácsit a deportálástól.)
Elhagyom a száztízet. Ismét csak néhány lépésnyire szép kék üvegportál. A Sándor cukrászat. Közel esik, de nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna innen süteményt, hogy apám beállított volna egy csinos kis csomaggal. Anyám sütött süteményt, jobbára londoni szeletet. Omlós tészta, barack lekvár, diós fedő réteggel.
A fiúk között azonban dívik a cukrászsütemény evés. Fogadásokat kötnek, ki tud egy ültében több krémest megenni. (Ha jól emlékszem, húsz volt a rekord. Borzasztó.) Emlékezetemben kutatva, felbukkan egy kép. Valakivel ülök a Sándor cukrászda kerek márványasztala mellett. Ki lehetett az?
Ismét csak néhány lépésnyire tovább lakik a német Mery Mici. Kisgyerekkoromban a valamelyest is igényes családok frajlejnokat fogadtak a kicsik mellé. Sétáljon velük, és tanítgassa őket németül. (Fräulein annyi, mint kisasszony.) Jöttek is szép számmal Németországból munkát vállalni. Pletykák szerint a nácik egyiküket-másikukat hírszerzésre, információszerzésre is beszervezték, de erről többet nem tudok. Az én kisasszonyomat, aki velem kézen fogva sétált, biztosan nem.
Apám üzletében a legtöbb vevő a petróleummal világító vagy éppen főző asszonyok, szolgálólányok közül kerül ki. De hadd emlékezzem most inkább a „legelőkelőbbekre”, a leginkább rátartiakra – a festőkre, pontosabban a szobafestő mesterekre. Most lép ki a ködvilágból egyikük, ecsetet vesz, s kezdődik a szertartás. Gárdonyi Géza kocogtató, pengető, az árut hosszan vizslató, kaszát vásárló parasztja jut eszembe. Mesterünk a mennyezet felé mutat, marokecsetet kíván venni. Levesznek neki néhányat. Rövid nyél, kerek falap, sűrű sörte. A plafon festéséhez való. Magas, kétágú létra tetején állva dolgozik. Valóságos cirkuszi mutatvány. Mindkét keze foglalt az ecsettel s a vödörrel. Mintha gólyalábon tenné, így mozgatja a létrát, így járja be a szobát, s festi, fehéríti a mennyezetet. Ehhez a mindig és mindig újra megismétlődő mutatványhoz valóban meg kell választani a kézhez álló ecsetet. Megfogni, rázni, forgatni. Együtt fognak dolgozni, kettesben egyedül. A mester végül kiválaszt egyet. Fizet. Az ajtóból elégedett mosollyal visszanéz. Ő nyert, a legjobbat hozta el.
A zsidó koldus. Festékes boltunk sokféle ember találkozóhelye. De akiről most szólok, különös ember. Nem olyan, mint akinek a képe elénk tűnik, ha ezt a kifejezést használjuk: koldus. Aki rosszul öltözött, guggoló vagy a falnak támaszkodó, reszkető kézzel alamizsnáért könyörgő öreg. Nem. Ez ortodox, zsidós öltözetű férfi. Megáll az ajtónál, nem szól egy szót sem. Illik tudni, hogy ki ő, s mire vár. Gondolom, csak hasonló vallásúakhoz látogat, s minimum tíz fillért kell adni. (Tíz deka vaj 24 fillér.) Apám távollétében a segéd ezt mondja neki: a főnök nincs itt; megfordul és elmegy.
Nem is nevezném koldusnak, még csak kéregetőnek se. Inkább „vallási pénzbeszedőnek”. Meg is van a jiddis neve: snorer. (Láttam egyszer egy amerikai filmet erről a jelenségről. New Yorkban a snorerek körzetekre osztják maguk között a várost, mindegyikben csak egynek van joga tevékenykedni. S ha jól emlékszem, minden rendőri hatalom, kényszerítő eszköz nélkül, megtartják e szabályt. Konfliktus akkor lehet, ha valaki megszegi.) Vajon honnan ered ez a szokás? Nem tudom. De annyit azért látok, hogy a kölcsönös bizalmon alapul. Valódi szükségletet elégít ki.
Egy baráti vetélytárs
Gonosz barát. Elhagyom a Szigetvári utcát, megyek két-háromszáz métert a Baross utcában. A Szűz utcánál új festéküzlet nyílt. Az Izsák József rt. alakuló hálózatának egyik fiókja. Megfigyelhettem e hálózat kialakulását, s döbbenve néztem: a piaci verseny kíméletlensége sejlett föl benne. Izsák József festékkereskedő volt, igaz, de nem elégedett meg kicsivel. Krayer festékgyáros pénzével nekivágott egy üzlethálózat kiépítésének. S ez még elismerhető, tisztességes kezdemény lehetett volna. De milyen módon, milyen eszközökkel! Az új boltot teletömte áruval, s igen olcsón árusított, olyan olcsón, hogy a kicsik nem tudták követni (Akkori kifejezéssel élve: slejderozott). Elcsalta a gyakorlott kiszolgálókat, a jó segédeket. Magas fizetéssel, amit ugyancsak nem tudtak a kicsik követni. S amikor aztán bevezette üzleteit, elhódított sok vevőt, s tönkretett olyanokat, akik semmiképp nem állták a versenyt, szépen felemelte a többiek szintjére árait, s ártatlan mosollyal belépett a festékes egyesületbe.
Azok pedig alázatos tisztelettel elnökhelyettesé választják. S apám? Ő is megszenvedte az Izsák-féle rohamot? Nem. Barátok voltak, valahonnan az ifjúság idejéből. S Izsák megígéri, hogy Baross utcai fiókját néhány száz méterre tőle telepíti csak. A zsidótörvények beköszöntéig tart ez a körtánc. A háború után pedig, ha jól emlékszem, az Izsák család kivándorol Spanyolországba. Mi lett a festékes szakmával? A történelem elsöpört nagyokat és kicsiket egyaránt.
Újra a Szigetvári és a Baross utca találkozásánál állunk. Búcsúzunk. A barátok, az egykori ismerősök eltűntek a múlt ködében. A két ház idegenül nézi az üres utcát. De íme, jön ismét a 14-es villamos. Felszállunk. A kalauznő meghúzza a feje felett csüngő zsinórt, csenget. Indulunk. Vissza a jövőbe.
