Rajzolt előítéletek

A képregények honi megítélése változni látszik, ám a társadalom zöme még mindig úgy kezeli azokat, mintha csakis a legkisebbeket céloznák meg. A helyzet korántsem ez: a képregények bőven kínálnak sztorit és izgalmat szinte bármelyik korosztálynak.

A magyar piacon az utóbbi években láthatóvá váltak a képregények: elég bemenni egy könyvesboltba, és egy egész szekció fogadja az olvasót. Ennek ellenére sokan azt se tudják, hogy a Garfieldon kívül léteznek „rajzolt füzetek vagy könyvek”. – Magyarországon még mindig él a sztereotípia, miszerint egy rendes ember a képregényolvasást egy adott kor után elhagyja – véli Szép Eszter. A másik probléma, hogy alapvetően kevesen olvasnak könyvet, ezen a csoporton belül még kevesebben képregényt – összességében a kutató szerint a rajzolt sztorikat leginkább az egyetemisták és az őket követő korcsoportok (a negyvenes éveiket taposókig) lapozzák. E szűk réteg létszámát viszont a lelkesedés ellensúlyozza: nyomon követi a legújabb hazai és nemzetközi megjelenéseket, miközben tisztában van az elmúlt évtizedek kultikus kiadványaival is.

– Mivel az Y generáció a domináns csoport, ezért az ő ízlésükre szabják a kínálatot – magyarázza Szép. Így a kiadók is ráálltak a nosztalgiára, megjelentetik az utóbbi évtizedek klasszikusait is. – Minket kamaszként megtalált valami a nyolcvanas-kilencvenes években, aminek úgy tűnik, van folytonossága – véli Szép. Ezért is lett népszerű nálunk is az először 2008-ban kiadott „Watchmen: Az őrzők”, mely a hatvanas években kezdődik, kiégett szuperhősökről szól, miközben a szerzők azzal a gondolattal játszanak el, mi lett volna, ha az Egyesült Államok megnyeri a vietnami háborút, és Richard Nixon marad az elnöki székben.

– A mai fiatalokat viszont inkább másfajta történetek érdeklik, ők olyan sztorikra vágynak, melyek a saját korosztályukról szólnak, és a XXI. században játszódnak – mondja Szép. A kiadók, úgy tűnik, ráéreztek az utóbbi vonalra is, számos fiatal felnőttnek szóló, úgynevezett „young adult” művet adnak ki, melyekben a főhős kalandja egyben önismereti útnak is tekinthető.

Az amerikai Raina Telgemeier életrajzi ihletésű Nővérek című bestsellere például két testvér viszonyának változását követi nyomon egy autós utazás során, míg a moszkvai születésű Vera Brosgol Ánya kísértete című könyve arról beszél, hogyan dolgozza fel egy, az Államokban élő orosz lány az új szellembarátnője segítségével a családi és iskolai komplexusait.

Míg a nyolcvanas évek gyerekei a Góliát, a Hahota, a Hupikék Törpikék vagy a Csip-Csup Csodák című füzeteket lapozgatták, addig napjaink legfiatalabb, Z- és Alfa-generációja az úgynevezett „franchise-képregényeket” bújja, melyek egy adott játékhoz, filmhez, élőszereplős vagy animációs tévésorozathoz köthetők. Emellett szintén népszerűek a képregényekről szóló albumok, mint az a Marvel-enciklopédia, mely Vasembertől kezdve Amerika Kapitányig részletezi az egyes szuperhősökhöz kötődő legfontosabb tudnivalókat. Szép szerint a Marvel-világ széles közönséget mozgat meg, és a köztudat részévé vált, azonban az emberek többsége éppen a szuperhősfilmek miatt hiszi azt, hogy a képregények csupán róluk szólhatnak. A Marvel persze direkt erre hajt, a vállalat által kiadott filmek, sorozatok, képregények és akciófigurák mind-mind kapcsolódnak egymáshoz, így dagasztva az egyre több szálon futó multiverzumot, és persze a tulajdonosok bankszámláját.

– Másfelől az a fiatal, aki példaképének tekinti Vasembert, még nem biztos, hogy Vasembert fog olvasni – véli Szép, kkiemelve azonban, hogy a szuperhősfilmek nemcsak a Marvel- és a szintén népszerű DC-képregények keresletét segítik, de más műfajú történetekét is. A kutató szerint a magyar társadalomnak viszont az a fő gondja, hogy sokan úgy hiszik: ha egy könyvben képek vannak, azzal lenevelik az olvasásról a gyerekeket. – Ezt a hozzáállást én félelemnek nevezem – mondja a kutató, kiemelve, hogy a fiataloknak írt könyvek az évfolyamok előrehaladtával is egyre kevesebb illusztrációt tartalmaznak, mellyel a kiadók mintha jeleznék: az adott tananyag vagy történet egyre komolyabb, nem illik elbagatellizálni.

A képregényeknek így az utóbbi tendencia ellen is küzdeniük kell, és meg kell találniuk a saját „identitásukat”, megmutatva, hogy ők sem nem mesekönyvek, sem nem valami kultúrát veszélyeztető termékek.

Kádár-kori rajzok

A képregények helyzete pár évtizede nem volt ilyen fényes. A Kádár-korszak nagy részében nem létezett ugyanis önálló képregénykiadás, noha szép számban jelentek meg történetek, ám különböző újságokban, rovatszerűen. Bayer Antal képregénykiadó szerint a legtöbben valószínűleg a Füles rejtvényújságra emlékeznek, amely heti folytatásokban közölt irodalmi adaptációkat, főként XIX. századi klasszikus regények és népszerű szórakoztató művek képregényes feldolgozását, de más lapokban is volt rendszeresen pár oldalnyi képregény, például a Magyar Ifjúságban és a Pajtásban, vagy éppen a Népszavában, amelybe eleinte Sebők Imre, később Fazekas Attila grafikusokkal dolgozott együtt Cs. Horváth Tibor, a korszak meghatározó forgatókönyvírója. –

A rajzolók közül érdemes még kiemelni Korcsmáros Pál munkásságát is, akinek a figurái sokak számára a legautentikusabb Rejtő Jenő-ábrázolásokká váltak – mondja Bayer.

Az önálló magyar képregénykiadás az első lépéseit szintén a nyolcvanas évek első felében tette meg. Voltak importanyagok, mint például a francia Pif nevű képregénymagazinból válogató Kockás vagy a már korábban útjára indított Mozaik, amely eredetileg egy NDK-beli újság volt. Ezeket követte a Táltos Kiadó kezdeményezése, amely Zórád Ernő festő-grafikusnak a különböző lapokban korábban megjelent munkáit gyűjtötte össze, valamint a vállalat belekezdett egy teljesen eredeti saját sorozatba, az 1984 és 1989 között futó, három kutyáról szóló Bucó, Szetti és Tacsi kalandjaiba. Bayer Antal szerint ekkor derült ki, hogy van igény képregényekre, ami lendületet adott újabb kiadványoknak, például a sikerfilmeket feldolgozó képregényeknek.

'89 utáni optimizmus

A kiadásban a rendszerváltás jelentős fordulatot hozott, ekkor lépett ugyanis színre két nemzetközi kiadócsoport, a Semic és az Egmont, melyek szinte dömpingszerűen hoztak ki havonta több képregényfüzetet, elsősorban Walt Disney-mesékről és Marvel Comics szuperhőseiről ismert kiadványaikat, de kísérleteztek francia és skandináv címekkel is. A korábbi kiadványok szinte mind eltűntek, ami részben a nagyon erős konkurenciának, részben az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat (ILV) privatizációjának tudható be.

Az 1990 utáni piacon hirtelen kaphatóak lettek az újságosoknál a legismertebb amerikai címek, mint a Pókember, Batman, Donald kacsa, Garfield, Tom és Jerry, aztán az X-Men, a Transformer és a Tini Titán Teknőcök. – Mindez jó hír volt a magyar olvasóknak, de nem tett jót a hazai alkotóknak, hiszen alig maradt publikációs lehetőségük – emlékszik vissza Bayer.

Néhány év után így a magyar képregénypiacon is kialakultak a kereslet-kínálat alapú viszonyok: Garfield és Pókember nálunk is húzónév lett – harminc éve szinte folyamatosan jelen vannak –, más címeknél azonban voltak kisebb-nagyobb kihagyások, a trendeknek megfelelően. 2017-ben például egy kiadó elérkezettnek látta, hogy több évtized után „feltámassza” a nyolcvanas évek népszerű Kockás képregénymagazinját, mára pedig egész lapcsaládot épített erre a márkára, nem csak a nosztalgiázóknak.

A képregénykultúra kialakítása végül 2004-től indult el, mikor is néhány lelkes, újonnan startolt kiadónak sikerült bevinnie a képregényeket a könyvesboltokba, ami a médiumot egy egészen új státuszba emelte. A felfutás viszont nem volt gyors, a 2008–2009-es világgazdasági válság ráadásul visszavetette a kezdeti lendületet, az elmúlt három-négy évben mégis újult erőre kapott a hazai képregénykiadás. – Ma már el lehet mondani, hogy minden korosztály talál magának való kiadványt, a választék szépen alakul – mondja Bayer, kiemelve, hogy a könyvesbolti és az újságos értékesítés mellett szintén elindultak az úgynevezett alternatív, főként rendezvényekre és webshopokra építő csatornák, amelyek leginkább a hazai alkotók számára biztosítanak publikációs lehetőséget.

A fejlődés érzékeltetésére csak pár szám: 2004-ig 90 százalék fölött volt az újságos terjesztésben kapható képregények aránya, és a számuk ritkán haladta meg a száz címet. A 2019-es rekordévben már négyszáz fölött volt a képregénykötetek és -füzetek száma, és ezek fele újságosnál, negyede könyvesboltokban, negyede pedig közvetlenül a kiadóiknál vagy alkotóiknál volt kapható. A piac tehát szélesedik, viszont az amerikai képregények ma is dominálnak, a kínálat mintegy ötven százalékát teszik ki.

Magyar példa

Az egyre terebélyesedő választék miatt így a magyar képregényrajzolóknak is nehéz dolguk akad, mivel a nyugati művek komplex történeteivel és mesteri vizualitásával kell megmérkőzniük. Ennek ellenére mégis vannak pozitív példák, melyekhez a feltörekvő művészek az anyagi támogatást az interneten bonyolított kampányukkal és közösségi finanszírozással oldják meg. Így született meg 2017-ben Csepella Olivér grafikus azóta nagy népszerűséget szerzett Nyugat + zombik című kultképregénye, melyben többek között Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes és Ady Endre mészárolta a New York Palota termeiben az élőhalottakat, vagy Varga Bálint Bánk és Tuli Krisztián Az utolsó előtti huszár című opuszának első része, melynek hősei a vérszomjas kisgömböccel veszik fel a harcot.

Azok a rajzolók pedig, akik még nagyobb ambíciókat dédelgetnek, külföldi piacra dolgoznak. Néhányan már jól ismert amerikai képregényszériákon is kaptak lehetőséget, mint például Futaki Attila (Conan), László Márk (Hellboy), Németh Gyula (Criminal Macabre) és Tondora Judit (Wonder Woman). Futaki és Farkas Lajos több francia albumot is készített, Tondora pedig legutóbb a Beastie Boys rapcsapat 2018-as könyvébe rajzolt egy tizenkét oldalas sztorit.

Nem csak olvasni, kutatni is

Szép Eszter szerint a többség képregények iránti előítélete abban gyökerezik, hogy sokan csak napilapokban találkoznak rajzos történetekkel, amelyek az esetek túlnyomó részében három-négy panelből állnak, mint a Garfield vagy a Kázmér és Huba. – Ezek a rövid sztorik mindig egy csattanóra épülnek, melyeket az emberek két megálló között gyorsan elolvasnak – mondja a kutató. Az emberek nagy része tehát nem gondolja, hogy a képregények ennél bonyolultabbak lehetnek, és persze hosszabbak is, akár több száz oldalasak.

A képregényeket ráadásul nemcsak olvasni, de még kutatni is lehet: Szép Eszter a doktori disszertációját az ELTE Bölcsészettudományi Karán is a képregény és a testábrázolás kapcsolatáról írta, a szöveg alapján írt könyv pedig 2020-ban az Egyesült Államokban is megjelent, az Ohiói Állami Egyetem adta ki Képregények és Test (Comics and the Body) címmel, mely a tudományos körök részéről is pozitív fogadtatásban részesült.

A kutató első tézise az volt, hogy a rajzolásnál az emberi test és annak mozgása meghatározó módon vesz részt a képregény elkészítésében, a másik pedig, hogy a testi ábrázolások sokféle módon hatnak az olvasóra, elvégre az egyes jeleneteket a befogadó is a saját testi észlelései alapján értelmezi. – A kutatásomban főleg a fájdalmas testhelyzeteket elemeztem, melyek különféle traumákhoz, háborús helyzetekhez kapcsolódnak – mondja Szép, aki szerint utóbbi szituációk megmutatják a rajzoló és az olvasó sebezhetőségét, kiszolgáltatottságát.

Szép szerint vannak igazán rendhagyó művek is: idén a Cser Kiadó ki fogja adni például az amerikai-máltai rajzoló, Joe Sacco egyik művét, aki anno megteremtette a képregényes újságírás műfaját. – Sacco elképesztően komoly tényfeltáró képregényeket ír és rajzol a politikai és háborús konfliktusokról.

A kutató szerint így tehát fontos megértenünk, hogy a képregény egy olyan médium, mely más művészeti ágakhoz hasonlóan több műfajból épül fel, és szintén megvannak a nevesebb alkotói, akik nemcsak a rajzstílusukkal, de a húsba vágó történeteikkel vonnak be minket a világukba.