Előfizetés

Rajzolt előítéletek

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.02.07. 20:57

A képregények honi megítélése változni látszik, ám a társadalom zöme még mindig úgy kezeli azokat, mintha csakis a legkisebbeket céloznák meg. A helyzet korántsem ez: a képregények bőven kínálnak sztorit és izgalmat szinte bármelyik korosztálynak.
A magyar piacon az utóbbi években láthatóvá váltak a képregények: elég bemenni egy könyvesboltba, és egy egész szekció fogadja az olvasót. Ennek ellenére sokan azt se tudják, hogy a Garfieldon kívül léteznek „rajzolt füzetek vagy könyvek”. – Magyarországon még mindig él a sztereotípia, miszerint egy rendes ember a képregényolvasást egy adott kor után elhagyja – véli Szép Eszter. A másik probléma, hogy alapvetően kevesen olvasnak könyvet, ezen a csoporton belül még kevesebben képregényt – összességében a kutató szerint a rajzolt sztorikat leginkább az egyetemisták és az őket követő korcsoportok (a negyvenes éveiket taposókig) lapozzák. E szűk réteg létszámát viszont a lelkesedés ellensúlyozza: nyomon követi a legújabb hazai és nemzetközi megjelenéseket, miközben tisztában van az elmúlt évtizedek kultikus kiadványaival is. – Mivel az Y generáció a domináns csoport, ezért az ő ízlésükre szabják a kínálatot – magyarázza Szép. Így a kiadók is ráálltak a nosztalgiára, megjelentetik az utóbbi évtizedek klasszikusait is. – Minket kamaszként megtalált valami a nyolcvanas-kilencvenes években, aminek úgy tűnik, van folytonossága – véli Szép. Ezért is lett népszerű nálunk is az először 2008-ban kiadott „Watchmen: Az őrzők”, mely a hatvanas években kezdődik, kiégett szuperhősökről szól, miközben a szerzők azzal a gondolattal játszanak el, mi lett volna, ha az Egyesült Államok megnyeri a vietnami háborút, és Richard Nixon marad az elnöki székben. – A mai fiatalokat viszont inkább másfajta történetek érdeklik, ők olyan sztorikra vágynak, melyek a saját korosztályukról szólnak, és a XXI. században játszódnak – mondja Szép. A kiadók, úgy tűnik, rá­éreztek az utóbbi vonalra is, számos fiatal felnőttnek szóló, úgynevezett „young adult” művet adnak ki, melyekben a főhős kalandja egyben önismereti útnak is tekinthető. Az amerikai Raina Telgemeier életrajzi ihletésű Nővérek című bestsellere például két testvér viszonyának változását követi nyomon egy autós utazás során, míg a moszkvai születésű Vera Brosgol Ánya kísértete című könyve arról beszél, hogyan dolgozza fel egy, az Államokban élő orosz lány az új szellembarátnője segítségével a családi és iskolai komplexusait.  Míg a nyolcvanas évek gyerekei a Góliát, a Hahota, a Hupikék Törpikék vagy a Csip-Csup Csodák című füzeteket lapozgatták, addig nap­jaink legfiatalabb, Z- és Alfa-generációja az úgynevezett „franchise-képregényeket” bújja, melyek egy adott játékhoz, filmhez, élőszereplős vagy animációs tévésorozathoz köthetők. Emellett szintén népsze­rűek a képregényekről szóló albumok, mint az a Marvel-enciklopédia, mely Vasembertől kezdve Amerika Kapitányig részletezi az egyes szuperhősökhöz kötődő legfontosabb tudnivalókat. Szép szerint a Marvel-világ széles közönséget mozgat meg, és a köztudat részévé vált, azonban az emberek többsége éppen a szuperhősfilmek miatt hiszi azt, hogy a képregények csupán róluk szólhatnak. A Marvel persze direkt erre hajt, a vállalat által kiadott filmek, sorozatok, képregények és akciófigurák mind-mind kapcsolódnak egymáshoz, így dagasztva az egyre több szálon futó multiverzumot, és persze a tulajdonosok bankszámláját. – Másfelől az a fiatal, aki példaképének tekinti Vasembert, még nem biztos, hogy Vasembert fog olvasni – véli Szép, kkiemelve azonban, hogy a szuperhősfilmek nemcsak a Marvel- és a szintén népszerű DC-képregények keresletét segítik, de más műfajú történetekét is. A kutató szerint a magyar társadalomnak viszont az a fő gondja, hogy sokan úgy hiszik: ha egy könyvben képek vannak, azzal lenevelik az olvasásról a gyerekeket. – Ezt a hozzáállást én félelemnek nevezem – mondja a kutató, kiemelve, hogy a fiataloknak írt könyvek az évfolyamok előrehaladtával is egyre kevesebb illusztrációt tartalmaznak, mellyel a kiadók mintha jeleznék: az adott tananyag vagy történet egyre komolyabb, nem illik elbagatellizálni. A képregényeknek így az utóbbi tendencia ellen is küzdeniük kell, és meg kell találniuk a saját „identitásukat”, megmutatva, hogy ők sem nem mesekönyvek, sem nem valami kultúrát veszélyeztető termékek.

Kádár-kori rajzok

A képregények helyzete pár évtizede nem volt ilyen fényes. A Kádár-korszak nagy részében nem létezett ugyanis önálló képregénykiadás, noha szép számban jelentek meg történetek, ám különböző újságokban, rovatszerűen. Bayer Antal képregénykiadó szerint a legtöbben valószínűleg a Füles rejtvényújságra emlékeznek, amely heti folytatásokban közölt irodalmi adaptációkat, főként XIX. századi klasszikus regények és népszerű szórakoztató művek képregényes feldolgozását, de más lapokban is volt rendszeresen pár oldalnyi képregény, például a Magyar Ifjúságban és a Pajtásban, vagy éppen a Népszavában, amelybe eleinte Sebők Imre, később Fazekas Attila grafikusokkal dolgozott együtt Cs. Horváth Tibor, a korszak meghatározó forgatókönyvírója. – A rajzolók közül érdemes még kiemelni Korcsmáros Pál munkásságát is, akinek a figurái sokak számára a legautentikusabb Rejtő Jenő-ábrázolásokká váltak – mondja Bayer. Az önálló magyar képregénykiadás az első lépéseit szintén a nyolcvanas évek első felében tette meg. Voltak importanyagok, mint például a francia Pif nevű képregénymagazinból válogató Kockás vagy a már korábban útjára indított Mozaik, amely eredetileg egy NDK-beli újság volt. Ezeket követte a Táltos Kiadó kezdeményezése, amely Zórád Ernő festő-grafikusnak a különböző lapokban korábban megjelent munkáit gyűjtötte össze, valamint a vállalat belekezdett egy teljesen eredeti saját sorozatba, az 1984 és 1989 között futó, három kutyáról szóló Bucó, Szetti és Tacsi kalandjaiba. Bayer Antal szerint ekkor derült ki, hogy van igény képregényekre, ami lendületet adott újabb kiadványoknak, például a sikerfilmeket feldolgozó képregényeknek.

'89 utáni optimizmus

A kiadásban a rendszerváltás jelentős fordulatot hozott, ekkor lépett ugyanis színre két nemzetközi kiadócsoport, a Semic és az Egmont, melyek szinte dömpingszerűen hoztak ki havonta több képregényfüzetet, elsősorban Walt Disney-mesékről és Marvel Comics szuperhőseiről ismert kiadványaikat, de kísérleteztek francia és skandináv címekkel is. A korábbi kiadványok szinte mind eltűntek, ami részben a nagyon erős konkurenciának, részben az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat (ILV) privatizációjának tudható be. Az 1990 utáni piacon hirtelen kaphatóak lettek az újságosoknál a legismertebb amerikai címek, mint a Pókember, Batman, Donald kacsa, Garfield, Tom és Jerry, aztán az X-Men, a Transformer és a Tini Titán Teknőcök. – Mindez jó hír volt a magyar olvasóknak, de nem tett jót a hazai alkotóknak, hiszen alig maradt publikációs lehetőségük – emlékszik vissza Bayer. Néhány év után így a magyar képregénypiacon is kialakultak a kereslet-kínálat alapú viszonyok: Garfield és Pókember nálunk is húzónév lett – harminc éve szinte folyamatosan jelen vannak –, más címeknél azonban voltak kisebb-nagyobb kihagyások, a trendeknek megfelelően. 2017-ben például egy kiadó elérkezettnek látta, hogy több évtized után „feltámassza” a nyolcvanas évek népszerű Kockás képregénymagazinját, mára pedig egész lapcsaládot épített erre a márkára, nem csak a nosztalgiázóknak. A képregénykultúra kialakítása végül 2004-től indult el, mikor is néhány lelkes, újonnan startolt kiadónak sikerült bevinnie a képregényeket a könyvesboltokba, ami a médiumot egy egészen új státuszba emelte. A felfutás viszont nem volt gyors, a 2008–2009-es világgazdasági válság ráadásul visszavetette a kezdeti lendületet, az elmúlt három-négy évben mégis újult erőre kapott a hazai képregénykiadás. – Ma már el lehet mondani, hogy minden korosztály talál magának való kiadványt, a választék szépen alakul – mondja Bayer, kiemelve, hogy a könyvesbolti és az újságos értékesítés mellett szintén elindultak az úgynevezett alternatív, főként rendezvényekre és webshopokra építő csatornák, amelyek leginkább a hazai alkotók számára biztosítanak publikációs lehetőséget. A fejlődés érzékeltetésére csak pár szám: 2004-ig 90 százalék fölött volt az újságos terjesztésben kapható képregények aránya, és a számuk ritkán haladta meg a száz címet. A 2019-es rekordévben már négyszáz fölött volt a képregénykötetek és -füzetek száma, és ezek fele újságosnál, negyede könyvesboltokban, negyede pedig közvetlenül a kiadóik­nál vagy alkotóiknál volt kapható. A piac tehát szélesedik, viszont az amerikai képregények ma is dominálnak, a kínálat mintegy ötven százalékát teszik ki.

Magyar példa

Az egyre terebélyesedő választék ­miatt így a magyar képregényrajzolóknak is nehéz dolguk akad, mivel a nyugati művek komplex történeteivel és mesteri vizua­litásával kell megmérkőz­niük. Ennek ellenére mégis vannak pozitív példák, melyekhez a feltörekvő művészek az anyagi támogatást az interneten bonyolított kampányukkal és közösségi finanszírozással oldják meg. Így született meg 2017-ben Csepella Olivér grafikus azóta nagy népszerűséget szerzett Nyugat + zombik című kultképregénye, melyben többek között Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes és Ady Endre mészárolta a New York Palota termeiben az élőhalottakat, vagy Varga Bálint Bánk és Tuli Krisztián Az utolsó előtti huszár című opuszának első része, melynek hősei a vérszomjas kisgömböccel veszik fel a harcot. Azok a rajzolók pedig, akik még nagyobb ambíciókat dédelgetnek, külföldi piacra dolgoznak. Néhányan már jól ismert amerikai képregényszériákon is kaptak lehetőséget, mint például Futaki Attila (Conan), László Márk (Hellboy), Németh Gyula (Criminal Macabre) és Tondora Judit (Wonder Woman). Futaki és Farkas Lajos több francia albumot is készített, Tondora pedig legutóbb a Beastie Boys rapcsapat 2018-as könyvébe rajzolt egy tizenkét oldalas sztorit.

Nem csak olvasni, kutatni is

Szép Eszter szerint a többség képregények iránti előítélete abban gyökerezik, hogy sokan csak napilapokban találkoznak rajzos történetekkel, amelyek az esetek túlnyomó részében három-négy panelből állnak, mint a Garfield vagy a Kázmér és Huba. – Ezek a rövid sztorik mindig egy csattanóra épülnek, melyeket az emberek két megálló között gyorsan elolvasnak – mondja a kutató. Az emberek nagy része tehát nem gondolja, hogy a képregények ennél bonyolultabbak lehetnek, és persze hosszabbak is, akár több száz oldalasak. A képregényeket ráadásul nemcsak olvasni, de még kutatni is lehet: Szép Eszter a doktori disszertációját az ELTE Bölcsészettudományi Karán is a képregény és a testábrázolás kapcsolatáról írta, a szöveg alapján írt könyv pedig 2020-ban az Egyesült Államokban is megjelent, az Ohiói Állami Egyetem adta ki Képregények és Test (Comics and the Body) címmel, mely a tudományos körök részéről is pozitív fogadtatásban részesült. A kutató első tézise az volt, hogy a rajzolásnál az emberi test és annak mozgása meghatározó módon vesz részt a képregény elkészítésében, a másik pedig, hogy a testi ábrázolások sokféle módon hatnak az olvasóra, elvégre az egyes jeleneteket a befogadó is a saját testi észlelései alapján értelmezi. – A kutatásomban főleg a fájdalmas testhelyzeteket elemeztem, melyek különféle traumákhoz, háborús helyzetekhez kapcsolódnak – mondja Szép, aki szerint utóbbi szituációk megmutatják a rajzoló és az olvasó sebezhetőségét, kiszolgáltatottságát. Szép szerint vannak igazán rendhagyó művek is: idén a Cser Kiadó ki fogja adni például az amerikai-máltai rajzoló, Joe Sacco egyik művét, aki anno megteremtette a képregényes újságírás műfaját. – Sacco elképesztően komoly tényfeltáró képregényeket ír és rajzol a politikai és háborús konfliktusokról. A kutató szerint így tehát fontos megértenünk, hogy a képregény egy olyan médium, mely más művészeti ágakhoz hasonlóan több műfajból épül fel, és szintén megvannak a nevesebb alkotói, akik nemcsak a rajzstílusukkal, de a húsba vágó történeteikkel vonnak be minket a világukba.

A család ügyvédje

Batka Zoltán
Publikálás dátuma
2021.02.07. 18:06

Fotó: Dr. Bajkai István Facebook-oldala
Bár képtelen érdemi politikai sikert felmutatni, az Orbán famíliát és a Fideszt zokszó nélkül szolgáló Bajkai István a pártban komoly presztízzsel bír, aminek nagy hasznát látja.
Mintha feladta volna Budapestet a Fidesz, úgy vonta ki az elmúlt hónapokban ismertebb politikusait a 2022-es fővárosi megmérettetés terhei alól. A kancellária vezetőjének, Gulyás Gergelynek, a pénzügyminiszternek, Varga Mihálynak, a parlamenti frakcióvezetőnek, Kocsis Máténak, a párt kommuniká­ciós igazgatójának, Hollik Istvánnak, György István államtitkárnak nem kell másfél év múlva csatasorba állnia egyéni képviselőjelöltként. A 24.hu január közepén arról írt, hogy néhány régi motoros fideszest leszámítva, csak másod- és harmadvonalbeliek indulhatnak jövőre. S akiket felelősnek tartanak azért, hogy a 2019-es önkormányzati választásra a főváros számos kerületében meg­gyengült a kormánypárt – így Vattamány Zsoltot, Erzsébetváros korábbi vezetőjét, Hoffmann Tamást, Újbuda egykori első emberét, Bácskai János korábbi IX. kerületi polgármestert –, parkolópályára tették: immáron egyszerű képviselőként, ellenzékbe szorulva figyelhetik az ellenzéki polgármesterek munkáját.

Egy az alapító atyák közül

Akad viszont egy erős kivétel. Bajkai István annak ellenére szinte biztosan indulhat az Erzsébetvárost és Terézvárost magába foglaló egyéni választókerületben (evk.), hogy már 2018-ban súlyos vereséget szenvedett. Akkori kihívója, a DK-s Oláh Lajos közel 9 százalékponttal előzte meg, az ellenzéki jelöltek együtt pedig több mint másfélszer annyi szavazatot szereztek, mint a fideszes politikus. Ráadásul Bajkai több szálon kötődött a VII. kerület volt, kormánypárti vezetéséhez – amelynek 2018-ig ő maga is tagja volt alpolgármesterként –, amely 2019-ben bukott el, s mint láttuk, a volt főnöke, az expolgármester épp „büntetését” tölti. Bajkai – forrásaink által is biztosnak mondott – indítása 2022-ben azért is meglepő, mert a többi, Budapestről kivont képviselőhöz hasonlóan a párt, illetve a NER egyik meghatározó személyisége, országos befolyással bír. A politikus – aki 2018-ban listáról került az Országgyűlésbe – a parlament egyik legfontosabb testületének, a törvényalkotási bizottságnak az alelnöke, a jobboldali médiabirodalmat összefogó alapítvány, a Kesma kuratóriumi tagja, az Ökölvívó Szakszövetség vezetője. Nevét adta több olyan törvényjavaslathoz – így a Stop, Soros!-hoz, a hajléktalanság kriminalizációjához, a börtönkártérítésekhez –, amelyek a párt identitását, kommunikációját is meghatározták. Nem utolsósorban egyike azon 37 személynek, akik 1988-ban megalapították a Fideszt, s azon kevesek egyike, akik még ma is aktívan politizálnak.

Fideszes kiszorítósdi

Az Orbánnál néhány hónappal fiatalabb Bajkai István ugyan a párt­elittől eltérően fővárosi származású, ám ő is Bibó-szakkollégista volt. A rendszerváltozás után Bajkai fél lábbal a politika, fél lábbal az üzleti világ talaján állt. Ügyvédnek készült, tanult Oxfordban és Texasban, 1995-ben csatlakozott a közbeszerzéseken mostanság jól szereplő, nagy múltú SBGK ügyvédi irodához, amely Bajkai későbbi politikai tevékenysége idején zsíros kormányzati megbízásokhoz jutott. A kilencvenes évek elején kipróbálta magán az önkormányzati szférában – 1990 és ’94 között terézvárosi képviselő volt –, ám utána hátrébb lépett, évtizedekig kereskedelmi, szerzői és cégjogi ügyekkel foglalkozott. 2014-től tért vissza a politikába: bejutott az erzsébetvárosi képviselő-testületbe. Igaz, akkor is becsúszó szereléssel, mivel a kerületben akkor ő volt az egyedüli fideszes, aki nem egyéni választókerületből, hanem listán került be. Ennek ellenére megtették a fideszes Vattamány Zsolt alpolgármesterének, sőt 2018-ban már a párt őt indította az 5. választókerületben Rónaszékiné Keresztes Mónika helyett. Rossz nyelvek szerint ő is benne volt a fideszes politikus kiszorításában: Rónaszékiné a bulinegyed körüli akkori csetepatékban a lakosok mellett foglalt állást, míg Bajkai éppenséggel a jó fideszes kapcsolatokkal is bíró bár- és kocsmatulajdonosok érdekeit­ tartotta szem előtt. Ám Rónaszékiné visszavonása és Bajkai indítása 2018-ban rosszul sült el, hiszen míg 2014-ben az előbbi szoros versenyben szorult a második helyre, négy évvel később az utóbbi jóval nagyobbat bukott.

Tévéműsor, miegymás

Bajkai úgy hasalt el 2018-ban, hogy a Fideszből mindent megmozgattak a sikeréért: rendszeresen szerepeltették a TV2 műsoraiban, ételt is osztogatott. Ráadásul a vele szemben álló tábor megosztott volt, a választókerületben külön indult a DK, a Jobbik, az LMP és a Kétfarkú Kutya Párt. Sőt, kihívóira ráindítottak egy kamupártot is, amelyhez a 2018-as voksolás egyik legsúlyosabb visszaélése kötődik. Az egykori baloldali minisztert, Lévai Katalint a jelöltjei között tudó Lendülettel Magyarországért aláírásgyűjtő ívein több száz név megegyezett Bajkai ajánlói­val, csak az aláírások különböztek. Bár az ügyben Oláhék a választások után feljelentést tettek, a rendőrség felfüggesztette a nyomozást, mivel a Lendülettel jelöltje „nem emlékezett” arra, hogy kitől kapta az ajánlóíveket, így a nyomozók arra jutottak, hogy nem lehet bizonyítani a csalást. Arra nincs adat, hogy az ügyben a fideszes politikust meghallgatta volna a rendőrség.

Visszafizetésre kötelezték

Bajkai István életútja jól illusztrálja, hogyan fonódik össze Magyarországon a politikai és az üzleti élet. Ügyvédi irodája, az SBGK 2010 után az egyik legjobban menő kormányközeli jogi tanácsadó cég lett, az Átlátszó számításaiból kiderült, hogy 13 milliárd forintnyi megbízást kaptak a kormánytól. 2016-ban az SBGK-t is tagjai között tudó konzorcium egy különleges, 4,8 milliárdos megbízást nyert: külső tanácsadóként vizsgálhatta át előzetesen a közbeszerzéseket, hogy ne legyenek szabálytalanságok. Az EU később ezekben az ügyekben súlyos hibákat talált, visszafizetési kötelezettséget rótt a magyar kormányra, a Miniszterelnökség pedig berekesztette a konzorciummal kötött keretmegálla­podást.

Büntetés vagy kitüntetés?

 A politikus még 2017-ben alapította meg az Aponius Consulting nevű cégét, amellyel közbeszerzési tanácsadásra kötött szerződést a Rogán Antal alá tartozó Digitális Kormányzati Ügynökség Zrt.-vel. Idővel a Nemzetgazdasági Minisztérium és az Országos Bírósági Hivatal (OBH) is kikérte a Bajkai-cég tanácsait, így a vállalkozás már az alapítását követő évben 71, majd 95 milliós bevételt ért el. Szintén az adófizetők pénze kellett a Bajkai és felesége tulajdonában lévő Archeon rendezvényszervező cég felpörgetéséhez. A zenészházaspár – Bajkai felesége zongoraművész, a politikus maga is játszik a hangszeren – 2005-ben alapított vállalkozása eleinte gyengén muzsikált, az adóhatóság több alkalommal rendelt el a cég ellen végrehajtást. Miután a kormány eltörölte a kulturális taót, a színházak megsegítésére kiosztott állami milliárdokból 70 millió forintot kapott Baj­kaiék cége is. Az SBKG leányvállalata pedig tavaly a járvány ideje alatt 9 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapott a Magyar Turisztikai Ügynökségtől szálláshelyek fejlesztésére. Fideszes források szerint nehéz megítélni, hogy 2022-es budapesti indítása „büntetés” vagy „kitüntetés”, ahogy még az sem dőlt el, előkelő helyre teszik-e a listán. Ugyanakkor a pártban közismert, hogy személyes jó viszony fűzi a miniszterelnökhöz. Bajkai ügyvédi irodája többször járt el Orbán Viktor, illetve a miniszterelnök lánya és veje ügyei­ben – emiatt a sajtóban kiérdemelte „az Orbán család ügyvédje” titulust. A kormányfő állítólag díjazza a hűségét: az egykori liberális szervezet alapítója 33 éve kitart a párt mellett, függetlenül attól, hogy a Fidesz az­óta számos alkalommal váltott irányt.

Lesz-e újra dicsőségünk a tenger kékjében?

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.02.07. 16:04

Megint van tengeri kikötőnk! – pontosabban, lesz. Sikerült megcsípni egy 300 méter hosszú, 32 hektáros partszakaszt Triesztben. Egykor olajfinomító működött rajta, úgyhogy van még dolog vele, de kötelez a múlt. A kiegyezés után felvirágzó fiumei kereskedelmi tengerészetünk és a Mahart nagy korszaka.
Tengerre magyar! – ezzel a címmel hívogatta nézőit 1982-ben a Magyar Televízió többrészes dokumentumfilmje. (Aki ma is csábulna, megtekintheti a YouTube-on.) A legendás műsorvezető-riporter, Vitray Tamás hagyta magát meggyőzni, hogy ideje lenne bemutatni a magyar kereskedelmi tengerhajózást. Fogott egy stábot, és csatlakozott vele egy szolgálatba induló legénységhez. Elrepültek Amszterdamba, melynek kikötőjében ott várt rájuk a Vörösmarty. Nem holmi vízibusz, szárnyashajó vagy balatoni komp, hanem egy óriási, motoros tengerjáró. Húsz nap alatt, ki tudja, hány tonna áru társaságában, el is jutottak vele Bangkokba. Útközben üdvözölték a visszafelé tartó Petőfit. A tenger látványa nem volt változatos, de amíg megismertük a kapitányt, a tiszteket, tengerészeket, az életformájukat, az ezernyi berendezést, a kikötők működésének logisztikáját, lazán eltelt a sokszor hatvan perc. És büszkén lubickolhattunk a kádban. Erre is képesek vagyunk!

Nyereséges KGST-világ

Szalma Botond, a Mahart későbbi vezérigazgatója (jelenleg a Plimsoll Zrt. elnök-vezérigazgatója) ekkoriban még matróz volt a tengerhajózásnál. Aztán szépen haladt előre a ranglétrán. Jó szívvel emlékszik erre az időszakra: „Szocialista nagyvállalat volt, de mindig mondom, hogy egy állami céget is lehet jól csinálni. A Mahart akkor kézben volt tartva, a vezetői reális célokat tűztek ki, kinevelődött egy remek szakembergárda. Sikerült jó nemzetközi kapcsolatokat is kiépíteni. Más kérdés, hogy nem voltak érdekeltek a fejlesztésben, örök életűnek hitték a feltételeket, a KGST hátterét.” Pelles Márton közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem hajózással foglalkozó doktorandusza szintén elismeréssel szól ezekről az évtizedekről: „Kétségtelen, hogy ez a magyar kereskedelmi hajózás egyik nagy korszaka. Az 1970-es évektől fellendült a terület, viszonylag olcsón tudtunk korszerű szovjet tengerjárókat vásárolni. Elmondható, hogy világszínvonalon végeztük az áruszállítást. Csak hát nem ruházott be senki a hajópark megújításába. A szakemberek az elmúlt évtizedekben mentek nyugdíjba, belőlük talán még ma is ki lehetne állítani hozzáértő legénységeket.”

Büszke magyar társaságok

Az igazi virágkort azonban a fiumei kikötőre épülő kereskedelmi tengerészet jelentette. A város hovatartozása sokáig bizonytalan volt, végül 1868-ban a magyar koronához került, és így elkezdhettek megvalósulni a kikötője kiépítésével, tengerhajózásunk fejlesztésével kapcsolatos tervek. Pelles Márton jeles szakértője a korszaknak, két éve jelent meg Zsigmond Gáborral írt könyve, A fiu­mei magyar kereskedelmi tengerészet története (1868–1918), amely második kiadása előtt áll. „Az alapvető motiváció a hazai lisztkereskedelem támogatása volt – kezd bele a közgazdász kutató a korszak ismertetésébe. – Szerencsés körülménynek tekinthető, hogy az akkori brit kereskedelmi cégek új piacokat kerestek a Földközi-tengeren, mert az Atlanti-óceán térsége már nagyon telítődött. Így velük alakíthattuk meg az első hajózási vállalatokat, majd kivásároltuk a részüket. A fejlesztéshez és az eredményes működéshez ugyanakkor az első brit vonalhajózási vállalatok megjelenése óta állami támogatásra volt szükség.
A magyar állam is jelentős összegekkel dotálta 1870 és 1914 között a magyar kereskedelmi tengerészetet. Az első világháború végéig virágzott a fiumei magyar hajózás, amelyet az oda vezető vasútvonal kialakítása is erősített. Mindez lökést adott Fiume iparosodásának is, hiszen itt működött a világ első torpedógyára, Közép-Európa legnagyobb kőolaj-finomítója, és a kezdeti nehézségek ellenére a hajógyártás is beindult. A sikeres folyamat jó példája a távlati tervezésnek. Több évtized kellett a felfutáshoz, de végül a vállalkozás a kikötő, a kereskedelmi hajózás vonzásában még rengeteg területet mozgósított, lendített fel, ami együttesen gyümölcsöző gazdasági eredményt hozott az országnak.” Trianon után a területi átrendeződés miatt nehéz volt talpra állniuk a magyar vállalatoknak, de folytatódott a magyar fiumei hajózás, immár kikötő nélkül. Mire sikerült ismét megerősödni, jött az 1929-es válság, megint padlóra kerültek a cégeink. Ugyanez megismétlődött a harmincas években: újabb fellendülés, amit az újabb világháború tört meg. De akárhogy is, az 1870-es évek végétől 2004-ig működött a magyar kereskedelmi tengerészet. Lényegében megszakítás nélkül, nyereségesen.

Nincs logikus magyarázat

A nagy kérdés: miért szűnt meg? Szalma Botond akkoriban volt a Mahart vezérigazgatója: „Az első Orbán-kormány alatt neveztek ki. Az ország legerősebb logisztikai szolgáltatóját szerettem volna megcsinálni a vállalatból. Mentőorvosnak éreztem magam. A tengerhajózásunkkal már nem lehetett mit kezdeni. De a folyami hajózásnak még lett volna jövője. Budapest a Rajna–Majna–Duna vízi út kellős közepén van. Így egyaránt mozoghatunk Rotterdam és a Fekete-tenger felé. Csakhogy a délszláv háborúban lebombázták a szerbiai hidakat, és a flotta jelentős része az Al-Dunán rekedt, munka nélkül. De még így is ott volt a csepeli szabad kikötő, az újpesti és a szegedi hajójavító, a teljes budapesti és balatoni hajózás. Az volt a terv, hogy rendbe tesszük a folyami hajózást, majd a mezőgazdasági exportunkra és a Dunaferr export- és importtermékeire alapozva létrehozunk egy kikötői logisztikai szolgáltatóhelyet a dunai pálya végén, Constanţánál. Megvolt az odavezető csatorna, olcsón lehetett volna rakparti területet szerezni, mert a románok még nem kezdtek bele a fejlesztésbe. Sok versenytárssal sem kellett számolni, lassan bekapcsolódhattunk volna a nemzetközi áruforgalomba, akár tengeri hajók bérlésével is. Álom maradt.” Szalma Botond más üzleti lehetőségekről is beszámol. Az akkori orosz államadósságból szerzett hajók nem voltak gazdaságosan üzemeltethetők a rossz banki konstrukció és az állam felé vállalt felesleges kötelezettség miatt. De így is jó árat kínált értük egy német hajózási cég. Egyet sikerült eladni, az átvétel napján 410 ezer dolláros haszonnal, amely a Mahart-kasszában is maradt. Folytatásra mégsem került sor, mert Szalmát menesztették. Még érdekesebb egy másik üzlet alakulása: „Megkeresett a dúsgazdag izraeli Ofer cég, hogy vásárolna 10 hektárt a Duna Plaza melletti Mahart-területből – emlékezik vissza a volt vezető. – Azt mondtam, csináljunk egy céget, mi belevisszük a területet, ők építkeznek rajta, és elosztjuk a hasznot. A válasz az volt, hogy jó vezérigazgató vagyok, de inkább megvárják, amíg nem leszek vezérigazgató. Nem kellett sokat várniuk, egy év múlva övék lett a terület.” Nem tudni pontosan, miért döntött a kormány a 2000-es évek közepén a magyar állami tengeri és folyami hajózás felszámolása, a Mahart-cégek privatizálása mellett. Maradjunk annyiban, több üzleti fantáziát láttak az eladásokból befolyó pénzekben, mint a működtetésben. Mindenesetre úgy tűnik, mára megváltozott az álláspont: ismét nyitunk a tengeri kereskedelem felé. Matteo Salvini belügyminiszterként nem állt az utunkba. De a trieszti rakpartszakasz-vásárlás mintha nem kevesebb kérdőjelet hagyna maga után, mint a korábbi privatizálás – nem egyértelmű, hogy reális-e a terület újraélesztése?

Rengeteg tényező

Pelles Márton úgy véli, a trieszti kikötői bázis kiépítése hasznos stratégiai beruházás lehet Magyarországnak. „Fiume példája pontosan mutatja, hogy egy kikötő esetében nem szabad gyors megtérüléssel számolni – magyarázza a közgazdász. – Ez egy hosszabb távú, két-három évtizedes folyamat, amely siker esetén számtalan ponton hathat vissza kedvezően a gazdaságra. Persze az államnak jól kell menedzselnie a vállalkozást. El kell érni, hogy azt mondják egyre nagyobb számban a hazai és a külföldi termelők, szállítók, Trieszten keresztül előnyösebben lehet Magyarországgal kereskedelmi kapcsolatot tartani. Mondhatjuk persze a központi statisztikai adatok alapján, hogy jelenleg a magyar külkereskedelem 86 százaléka Európa felé irányul, alapvetően szárazföldi útvonalon. De így is marad 14 százalék a többi földrész irányába. Ha ez mind egy saját kikötőn keresztül tengeren – esetleg saját hajókon – folyna, sokkal kedvezőbben lehetne megoldani, hiszen a tengeri kereskedelem napjainkban is messze a legolcsóbb szállítási forma.” Pelles elsősorban a kontinensen kívüli áruforgalom növelésében lát komoly lehetőséget, hiszen Triesztből nagyjából hasonló távolságra vannak tengeri mérföldben az amerikai kontinens és a Távol-Kelet meghatározó kikötői. Tegyük hozzá, hogy közvetítői díjak nélkül teremthető kapcsolat a nagy tengeri csomópontnak számító Pireusszal, ami fontos kiegészítője lehet a Belgrádig magyar részvétellel tervezett vasútvonalnak. Szalma Botond egyelőre kevésbé optimista. Meggyőződése, hogy a kezdeti lépéseket is biztos üzleti alapokra kell helyezni. „Lehetne sikeres a vállalkozás, de nem látom átgondoltnak – osztja meg kételyeit a hajózási szakember. – Tengeri kijáratot keresünk, rendben, találtunk egy területet Triesztben. De felmértük már pontosan, mit kezdhetünk vele? A kikötő egy komplex logisztikai központ az áruszállításban. Megérkezik egy áru, kirakják, átrakják, berakják, vámkezelik, hogy a többi fel­adatot ne is említsem. Ebben kell versenyképes szolgáltatást nyújtani. Meg kell hát nézni, hogy a hely hogyan érhető el kamionokkal, vasúttal, mennyi kiegészítő útépítést igényel. Látni kell, milyen jogi környezete van, hogyan, mennyi idő alatt lehet az olasz törvények mentén mentesíteni az építkezéshez. Föl kell mérni, milyen merülésű hajókat tud fogadni, milyen csatorna vezet be a kikötőhöz, ki kotorja, ki tartja karban, van-e benne cső vagy bármi. Majd legalább mindezt tisztázva, fel kell becsülni a logisztikai központ kialakításának költségét.”

Hol az árualap?

Ám az igazi kérdés, milyen piaci szereplőkkel számolhatunk. Hiszen nem egyedül vagyunk Triesztben, és ott van még a közelben Koper, Rijeka, Monfalcone működő logisztikával, százötven éves hagyománnyal. És nyilván nem a nagy konténeres hajók kiszolgálásával kalkulálunk. Más szóval, meg kell vizsgálni az árualapot. „Csak magyar termékekre nem lehet alapozni – folytatja elmélkedését Szalma Botond. – Hiszen kialakult kapcsolatok vannak német, lengyel, holland kikötőkkel. És ezek nem fognak megszűnni, mert nekünk most létesül egy kijáratunk Triesztben. Magyar mezőgazdasági exportra, szénimportra, erre-arra lehet számítani, hozhat valamit a kínai nyitás is, de én egyelőre nem látok biztos árualapot az induláshoz. Mint ahogy az sem világos, kik fogják kézben tartani ezt az ügyet. Közlekedési minisztérium nincs, a terület irányítása szét van szórva, eltűnőben a komoly hajózási szakemberek.”