Előfizetés

Lesz-e újra dicsőségünk a tenger kékjében?

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.02.07. 16:04

Megint van tengeri kikötőnk! – pontosabban, lesz. Sikerült megcsípni egy 300 méter hosszú, 32 hektáros partszakaszt Triesztben. Egykor olajfinomító működött rajta, úgyhogy van még dolog vele, de kötelez a múlt. A kiegyezés után felvirágzó fiumei kereskedelmi tengerészetünk és a Mahart nagy korszaka.
Tengerre magyar! – ezzel a címmel hívogatta nézőit 1982-ben a Magyar Televízió többrészes dokumentumfilmje. (Aki ma is csábulna, megtekintheti a YouTube-on.) A legendás műsorvezető-riporter, Vitray Tamás hagyta magát meggyőzni, hogy ideje lenne bemutatni a magyar kereskedelmi tengerhajózást. Fogott egy stábot, és csatlakozott vele egy szolgálatba induló legénységhez. Elrepültek Amszterdamba, melynek kikötőjében ott várt rájuk a Vörösmarty. Nem holmi vízibusz, szárnyashajó vagy balatoni komp, hanem egy óriási, motoros tengerjáró. Húsz nap alatt, ki tudja, hány tonna áru társaságában, el is jutottak vele Bangkokba. Útközben üdvözölték a visszafelé tartó Petőfit. A tenger látványa nem volt változatos, de amíg megismertük a kapitányt, a tiszteket, tengerészeket, az életformájukat, az ezernyi berendezést, a kikötők működésének logisztikáját, lazán eltelt a sokszor hatvan perc. És büszkén lubickolhattunk a kádban. Erre is képesek vagyunk!

Nyereséges KGST-világ

Szalma Botond, a Mahart későbbi vezérigazgatója (jelenleg a Plimsoll Zrt. elnök-vezérigazgatója) ekkoriban még matróz volt a tengerhajózásnál. Aztán szépen haladt előre a ranglétrán. Jó szívvel emlékszik erre az időszakra: „Szocialista nagyvállalat volt, de mindig mondom, hogy egy állami céget is lehet jól csinálni. A Mahart akkor kézben volt tartva, a vezetői reális célokat tűztek ki, kinevelődött egy remek szakembergárda. Sikerült jó nemzetközi kapcsolatokat is kiépíteni. Más kérdés, hogy nem voltak érdekeltek a fejlesztésben, örök életűnek hitték a feltételeket, a KGST hátterét.” Pelles Márton közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem hajózással foglalkozó doktorandusza szintén elismeréssel szól ezekről az évtizedekről: „Kétségtelen, hogy ez a magyar kereskedelmi hajózás egyik nagy korszaka. Az 1970-es évektől fellendült a terület, viszonylag olcsón tudtunk korszerű szovjet tengerjárókat vásárolni. Elmondható, hogy világszínvonalon végeztük az áruszállítást. Csak hát nem ruházott be senki a hajópark megújításába. A szakemberek az elmúlt évtizedekben mentek nyugdíjba, belőlük talán még ma is ki lehetne állítani hozzáértő legénységeket.”

Büszke magyar társaságok

Az igazi virágkort azonban a fiumei kikötőre épülő kereskedelmi tengerészet jelentette. A város hovatartozása sokáig bizonytalan volt, végül 1868-ban a magyar koronához került, és így elkezdhettek megvalósulni a kikötője kiépítésével, tengerhajózásunk fejlesztésével kapcsolatos tervek. Pelles Márton jeles szakértője a korszaknak, két éve jelent meg Zsigmond Gáborral írt könyve, A fiu­mei magyar kereskedelmi tengerészet története (1868–1918), amely második kiadása előtt áll. „Az alapvető motiváció a hazai lisztkereskedelem támogatása volt – kezd bele a közgazdász kutató a korszak ismertetésébe. – Szerencsés körülménynek tekinthető, hogy az akkori brit kereskedelmi cégek új piacokat kerestek a Földközi-tengeren, mert az Atlanti-óceán térsége már nagyon telítődött. Így velük alakíthattuk meg az első hajózási vállalatokat, majd kivásároltuk a részüket. A fejlesztéshez és az eredményes működéshez ugyanakkor az első brit vonalhajózási vállalatok megjelenése óta állami támogatásra volt szükség.
A magyar állam is jelentős összegekkel dotálta 1870 és 1914 között a magyar kereskedelmi tengerészetet. Az első világháború végéig virágzott a fiumei magyar hajózás, amelyet az oda vezető vasútvonal kialakítása is erősített. Mindez lökést adott Fiume iparosodásának is, hiszen itt működött a világ első torpedógyára, Közép-Európa legnagyobb kőolaj-finomítója, és a kezdeti nehézségek ellenére a hajógyártás is beindult. A sikeres folyamat jó példája a távlati tervezésnek. Több évtized kellett a felfutáshoz, de végül a vállalkozás a kikötő, a kereskedelmi hajózás vonzásában még rengeteg területet mozgósított, lendített fel, ami együttesen gyümölcsöző gazdasági eredményt hozott az országnak.” Trianon után a területi átrendeződés miatt nehéz volt talpra állniuk a magyar vállalatoknak, de folytatódott a magyar fiumei hajózás, immár kikötő nélkül. Mire sikerült ismét megerősödni, jött az 1929-es válság, megint padlóra kerültek a cégeink. Ugyanez megismétlődött a harmincas években: újabb fellendülés, amit az újabb világháború tört meg. De akárhogy is, az 1870-es évek végétől 2004-ig működött a magyar kereskedelmi tengerészet. Lényegében megszakítás nélkül, nyereségesen.

Nincs logikus magyarázat

A nagy kérdés: miért szűnt meg? Szalma Botond akkoriban volt a Mahart vezérigazgatója: „Az első Orbán-kormány alatt neveztek ki. Az ország legerősebb logisztikai szolgáltatóját szerettem volna megcsinálni a vállalatból. Mentőorvosnak éreztem magam. A tengerhajózásunkkal már nem lehetett mit kezdeni. De a folyami hajózásnak még lett volna jövője. Budapest a Rajna–Majna–Duna vízi út kellős közepén van. Így egyaránt mozoghatunk Rotterdam és a Fekete-tenger felé. Csakhogy a délszláv háborúban lebombázták a szerbiai hidakat, és a flotta jelentős része az Al-Dunán rekedt, munka nélkül. De még így is ott volt a csepeli szabad kikötő, az újpesti és a szegedi hajójavító, a teljes budapesti és balatoni hajózás. Az volt a terv, hogy rendbe tesszük a folyami hajózást, majd a mezőgazdasági exportunkra és a Dunaferr export- és importtermékeire alapozva létrehozunk egy kikötői logisztikai szolgáltatóhelyet a dunai pálya végén, Constanţánál. Megvolt az odavezető csatorna, olcsón lehetett volna rakparti területet szerezni, mert a románok még nem kezdtek bele a fejlesztésbe. Sok versenytárssal sem kellett számolni, lassan bekapcsolódhattunk volna a nemzetközi áruforgalomba, akár tengeri hajók bérlésével is. Álom maradt.” Szalma Botond más üzleti lehetőségekről is beszámol. Az akkori orosz államadósságból szerzett hajók nem voltak gazdaságosan üzemeltethetők a rossz banki konstrukció és az állam felé vállalt felesleges kötelezettség miatt. De így is jó árat kínált értük egy német hajózási cég. Egyet sikerült eladni, az átvétel napján 410 ezer dolláros haszonnal, amely a Mahart-kasszában is maradt. Folytatásra mégsem került sor, mert Szalmát menesztették. Még érdekesebb egy másik üzlet alakulása: „Megkeresett a dúsgazdag izraeli Ofer cég, hogy vásárolna 10 hektárt a Duna Plaza melletti Mahart-területből – emlékezik vissza a volt vezető. – Azt mondtam, csináljunk egy céget, mi belevisszük a területet, ők építkeznek rajta, és elosztjuk a hasznot. A válasz az volt, hogy jó vezérigazgató vagyok, de inkább megvárják, amíg nem leszek vezérigazgató. Nem kellett sokat várniuk, egy év múlva övék lett a terület.” Nem tudni pontosan, miért döntött a kormány a 2000-es évek közepén a magyar állami tengeri és folyami hajózás felszámolása, a Mahart-cégek privatizálása mellett. Maradjunk annyiban, több üzleti fantáziát láttak az eladásokból befolyó pénzekben, mint a működtetésben. Mindenesetre úgy tűnik, mára megváltozott az álláspont: ismét nyitunk a tengeri kereskedelem felé. Matteo Salvini belügyminiszterként nem állt az utunkba. De a trieszti rakpartszakasz-vásárlás mintha nem kevesebb kérdőjelet hagyna maga után, mint a korábbi privatizálás – nem egyértelmű, hogy reális-e a terület újraélesztése?

Rengeteg tényező

Pelles Márton úgy véli, a trieszti kikötői bázis kiépítése hasznos stratégiai beruházás lehet Magyarországnak. „Fiume példája pontosan mutatja, hogy egy kikötő esetében nem szabad gyors megtérüléssel számolni – magyarázza a közgazdász. – Ez egy hosszabb távú, két-három évtizedes folyamat, amely siker esetén számtalan ponton hathat vissza kedvezően a gazdaságra. Persze az államnak jól kell menedzselnie a vállalkozást. El kell érni, hogy azt mondják egyre nagyobb számban a hazai és a külföldi termelők, szállítók, Trieszten keresztül előnyösebben lehet Magyarországgal kereskedelmi kapcsolatot tartani. Mondhatjuk persze a központi statisztikai adatok alapján, hogy jelenleg a magyar külkereskedelem 86 százaléka Európa felé irányul, alapvetően szárazföldi útvonalon. De így is marad 14 százalék a többi földrész irányába. Ha ez mind egy saját kikötőn keresztül tengeren – esetleg saját hajókon – folyna, sokkal kedvezőbben lehetne megoldani, hiszen a tengeri kereskedelem napjainkban is messze a legolcsóbb szállítási forma.” Pelles elsősorban a kontinensen kívüli áruforgalom növelésében lát komoly lehetőséget, hiszen Triesztből nagyjából hasonló távolságra vannak tengeri mérföldben az amerikai kontinens és a Távol-Kelet meghatározó kikötői. Tegyük hozzá, hogy közvetítői díjak nélkül teremthető kapcsolat a nagy tengeri csomópontnak számító Pireusszal, ami fontos kiegészítője lehet a Belgrádig magyar részvétellel tervezett vasútvonalnak. Szalma Botond egyelőre kevésbé optimista. Meggyőződése, hogy a kezdeti lépéseket is biztos üzleti alapokra kell helyezni. „Lehetne sikeres a vállalkozás, de nem látom átgondoltnak – osztja meg kételyeit a hajózási szakember. – Tengeri kijáratot keresünk, rendben, találtunk egy területet Triesztben. De felmértük már pontosan, mit kezdhetünk vele? A kikötő egy komplex logisztikai központ az áruszállításban. Megérkezik egy áru, kirakják, átrakják, berakják, vámkezelik, hogy a többi fel­adatot ne is említsem. Ebben kell versenyképes szolgáltatást nyújtani. Meg kell hát nézni, hogy a hely hogyan érhető el kamionokkal, vasúttal, mennyi kiegészítő útépítést igényel. Látni kell, milyen jogi környezete van, hogyan, mennyi idő alatt lehet az olasz törvények mentén mentesíteni az építkezéshez. Föl kell mérni, milyen merülésű hajókat tud fogadni, milyen csatorna vezet be a kikötőhöz, ki kotorja, ki tartja karban, van-e benne cső vagy bármi. Majd legalább mindezt tisztázva, fel kell becsülni a logisztikai központ kialakításának költségét.”

Hol az árualap?

Ám az igazi kérdés, milyen piaci szereplőkkel számolhatunk. Hiszen nem egyedül vagyunk Triesztben, és ott van még a közelben Koper, Rijeka, Monfalcone működő logisztikával, százötven éves hagyománnyal. És nyilván nem a nagy konténeres hajók kiszolgálásával kalkulálunk. Más szóval, meg kell vizsgálni az árualapot. „Csak magyar termékekre nem lehet alapozni – folytatja elmélkedését Szalma Botond. – Hiszen kialakult kapcsolatok vannak német, lengyel, holland kikötőkkel. És ezek nem fognak megszűnni, mert nekünk most létesül egy kijáratunk Triesztben. Magyar mezőgazdasági exportra, szénimportra, erre-arra lehet számítani, hozhat valamit a kínai nyitás is, de én egyelőre nem látok biztos árualapot az induláshoz. Mint ahogy az sem világos, kik fogják kézben tartani ezt az ügyet. Közlekedési minisztérium nincs, a terület irányítása szét van szórva, eltűnőben a komoly hajózási szakemberek.”

Vallják be, de őszintén! – A korrupcióellenes harcban kevés az úri becsületszó

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.02.07. 12:11

Fotó: Richard Nixon Presidential Library
Mi, hírfogyasztó magyarok hajlamosak vagyunk évente ismétlődő abszurd kabarétréfaként olvasni a képviselői vagyonbevallásokat. Pedig a nyilatkozattétel célja elvileg nem az, hogy a politikusok évről évre elképesztő hazugságokkal szórakoztassák a közvéleményt. Nyugaton, a régi működő demokráciákban is csak lassan látták be a döntéshozók, hogy a korrupcióellenes harcban kevés az úri becsületszó.
Sokan már leszoktak arról, hogy alaposan áttanulmányozzák a frissen publikált közleményeket, mások csak keserűen nevetnek a képtelenségeken. Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója szerint a honi bevallásokból két „aprócska” kérdésre nem kapunk választ: hogy mekkora az illető vagyona, és hogy honnan szerezte. Így az egész móka legföljebb azért jó, mert nélküle – Czene Gábor kollégánk találó megfogalmazásával – „eggyel kevesebb lehetőségünk lenne szembesülni azzal, milyen érzés az, ha hülyének néznek”.

Fegyver a korrupció ellen

A kötelező vagyon­nyilatkozat kulcsfontosságú eszköz a korrupció megelőzésében, szögezi le a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tanulmánya (2011). A szervezet, amelynek negyedszázada hazánk is tagja, előzőleg húsz volt szocialista ország, illetve szovjet tagköztársaság helyzetét vizsgálta Kelet-Európában és Közép-Ázsiában (Albániától Ukrajnáig, Lettországtól Grúziáig; Magyarország nem szerepelt a felmérésben). Konkrét ajánlásokat is megfogalmazott arról, milyen törvényi háttérrel, kinek legyen kötelező nyilatkoznia vagyonáról, milyen intézmények felügyeljék a folyamatot és ellenőrizzék a bevallások hitelességét, illetve mivel büntessék azokat, akik hazudnak, és végül – de nem utolsósorban – a bevallásban szereplő mely személyes adat legyen korlátozás nélkül elérhető a közvélemény számára. Ha a vagyonnyilatkozati mechanizmus normálisan működik, annak áldásos hatása van a gazdaság, a társadalom egészére. Növeli az átláthatóságot, ennek révén az emberek bizalmát a közintézményekben. Az adott intézmények vezetőinek könnyebb kiszűrniük beosztottaik érintettségét, összeférhetetlenségét bizonyos ügyekben. Nyomon követhetővé válik a politikusok és egyéb közszolgák vagyoni helyzetének változása, ami már önmagában is elriaszthatja őket a tisztességtelen üzelmektől. A tisztességes politikusokat pedig – az OECD ilyenek létével is számol régiónkban – védi a rágalmaktól. Egy olyan rendszer, ahol a választott vezetők a nyilvánosság elé tárják, hogy nincs takargatnivalójuk, mindenkinek előnyös, leszámítva természetesen a korrupció haszonélvezőit. „A korrupció alapjaiban fenyegeti a jó kormányzást, a demokratikus folyamatokat és a tisztességes üzleti versenyt”, olvassuk a tíz évvel ezelőtti jelentésben, és ezt az állítást az azóta eltelt idő keserű tapasztalatai vastag piros vonallal húzták alá a NER Magyarországán. Hiába, a legjobb törvény is csak akkor ér valamit, ha betartják és betartatják, mindenkire egyformán vonatkozik, megsértését pedig elkerülhetetlenül szankcionálja az állam. E tekintetben pocsékul állunk, tanúság rá a Transparency International 2020-as korrupciós listája. Az EU tagállamai között térségünk a sereghajtó: a déli hármak (Olaszország, Málta és Görögország) mögött Szlovákia és Horvátország, utolsóként pedig holtversenyben Bulgária, Románia és Magyarország állnak a legrosszabbul.

Fontos a bizalom, de…

A vagyonnyilatkozat modern találmány, a múlt század második felében terjedt el a nyugati demokráciákban. Túlzás volna állítanunk, hogy szélsebesen. Az Egyesült Államokban például Truman elnök már a második világháború után sürgette, hogy a választott vezetők adjanak számot különféle forrásokból származó bevételeikről és vagyontárgyaikról, ám végül csak Lyndon Johnson tette kötelezővé ezt a magasabb beosztású szövetségi tisztségviselőknek (1965). A kongresszus ennél is tovább halogatta a döntést. A Watergate-botrány kellett hozzá, hogy törvénnyel próbálják visszaszerezni a Nixon elnök hazugságaival elvesztett bizalmat (Ethics in Government Act, 1978). Akadtak tisztviselők, akik személyiségi jogaik megsértése címén megtagadták a bevallást, és bírósághoz fordultak, ám a precedensértékű ítéletek megállapították, hogy az államnak joga van nyilatkozattételre kötelezni őket. Nagy-Britanniában is lassan őröltek a hatalom malmai. Már a XIX. század végén törvényt hoztak a korrupció elleni harcról (Prevention of Corruption Act, 1889), csakhogy a honatyáknak nem fűlött a foguk felfedni vagyoni helyzetüket. Kereken nyolcvan esztendővel később egy parlamenti különbizottság azzal az indoklással utasította el a javaslatot, hogy nincs szükség nyilvános leltárba venni az üzleti érdekeltségeket, hiszen a választópolgárok enélkül is megbíznak képviselőjük becsületességében és józan önmérsékletében (1969). Elvégre a Westminsterben nem leninisták ültek, hogy megfogadják a bolsevik vezető híres intelmét: fontos a bizalom, még fontosabb az ellenőrzés. Néhány évvel később bevezették ugyan a kötelező vagyon­nyilatkozatot, bár meglehetősen laza szabályokkal, így de facto mégiscsak az érintettek úri becsületére bízták, mit és hogyan vallanak be.
Franciaországban nemrég egy botrány kényszerítette ki a szabályok szigorítását. Kiderült, hogy Jérôme Cahuzac költségvetési miniszter (civilben plasztikai sebész) 600 ezer eurót rejteget titkos svájci bankszámláján. A szocialista politikus vagyonnyilatkozatában ez nem szerepelt, mert a törvény értelmében csak az esetlegesen összeférhetetlen üzleti kapcsolatairól kellett beszámolnia. Nem mintha ennek eleget tett volna, hiszen később a Panama-iratokból az is előkerült, hogy van egy offshore cége a ­Seychelles-szigeteken (2016). A bí­róság elítélte, másfél évre le is csukták. Ezek után a párizsi Nemzetgyűlés elfogadta, hogy a pénzügyi bűncselekményekért elítéltek ne viselhessenek közhivatalt, illetve, hogy a képviselők és a miniszterek vagyoni helyzetét vizsgálják meg és hozzák nyilvánosságra. A nyomaték kedvéért az a választott tisztviselő, aki hazudik a pénzügyeiről a parlamentnek, öt év börtönnel és 75 ezer eurós pénzbírsággal büntethető. Nyugat-Európában az 1980-as években vált általánossá a jogintézmény. Spanyolország például, a Franco halála utáni demokratikus átmenet fontos lépéseként, az elsők között vezette be (1982). Kötelezővé tették az olaszoknál is, de a maffiakapcsolatokkal terhelt politikusok gyakran találtak kibúvókat. Hogy mennyire volt hatékony a törvény, arra példa Silvio Berlusconi, aki évtizedekig packázott a hatóságokkal. A szocialista országokban ismeretlen volt a vagyonbevallás, érthetően: a rendszer deklarált elveivel ellentétes volt már önmagában a „vagyon” fogalma is. Térségünkben csak a rendszerváltás után, az Európai Unióhoz közelítve vették át, mérsékelt lelkesedéssel. Az új évezred elején csatlakozó keleti és déli államok kivétel nélkül jogszabályba foglalták, de a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy a félfeudális világképű elitek komolyan is vették – azt pedig végképp nem, hogy ezzel sikerült volna felszámolni a korrupciót, lásd: a Transparency idézett feketelistáját.

Tisztulás vagy tisztogatás?

Kínában kíméletlen harcot hirdetett a korrupció ellen Hszi Csin-ping, amikor átvette a Föld legnépesebb országának irányítását (2012). Nem aprózta el az elnök-pártfőtitkár, uralmának első hat éve alatt másfél millió(!) hivatalnokot vontak felelősségre és marasztaltak el a hivatalos közlés szerint. Nem csupán kis halak akadtak horogra. A lebukottak között volt a Kommunista Párt Központi Bizottságának 35 tagja, több tábornok, továbbá más magas beosztású párt- és állami vezetők. A kampány érthetően népszerű, de ellentmondásos is egyben. Erős a gyanú, hogy Hszi mindenekelőtt tömegtámogatást akar, hogy bebetonozza hatalmát, hiszen a hivatali idő limitjének megszüntetése után akár élethosszig Kína ura maradhat. Külön bizottságot állítottak fel, működését az elnök szigorú ellenőrzés alatt tartja. Érdemi reformokról viszont hallani sem akar, és a rezsim következetesen elnyomja azokat az intézményeket, amelyek demokratikus viszonyok között a legtöbbet tehetnék a korrupció ellen: a szabad sajtót, a civil szervezeteket, a jogvédőket. Nyugati elemzők figyelmeztetnek, hogy a kínai korrupcióellenes modell, minthogy nem társul hozzá átláthatóság és jogállami kontroll, nem a megtisztulást szolgálja, inkább a tisztogatást. Segít az elnöknek leszámolni ellenfeleivel, bírálóival és lehetséges vetélytársaival. Erőteljes hatalmi eszköz, a múlt század legrosszabb hagyományainak szellemében: a néhai Mao kampányaira emlékeztet, amelyek végül a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” formájában katasztrófába taszították az országot. A bizottság ítéletei ellen nincs fellebbezés. „Emberek tízmillióit bízza egy titkos és gyakorlatilag elszámoltathatatlan rendszer kegyelmére, amely a törvény felett áll. Megkerüli az igazságszolgáltatás intézmé­nyeit,­ párhuzamos rendszert hoz létre, amelyet egyedül a Kínai Kommunista Párt irányít külső fékek és ellensúlyok nélkül”, fogalmazott az Amnesty International kelet-ázsiai igazgatója, Nicholas Bequelin. Tavaly például két befolyásos emberre csapott le Peking korrupcióellenes furkósbotja, méghozzá úgy, hogy fő bűnük feltehetően más volt, mint ami a vádiratban szerepelt, leginkább engedetlenségükkel hozták magukra a bajt. Zsen Cse-csiang ingatlanmágnást 18 év börtönre ítélték, nem sokkal azután, hogy nyilvánosan bírálta az államfőt az elhibázott járványkezelés miatt („nem egy császárt látok új ruhájában, hanem egy meztelenre vetkőzött bohócot”, írta név nélkül is félreérthetetlenül Hszire utalva). Szintén hosszú szabadságvesztéssel sújtották vesztegetés címén az Interpol korábbi vezetőjét, a kegyvesztett Meng Hung-vejt is, aki az indoklás szerint cserébe előléptetéseket és céges ügyleteket intézett el, hatalmával visszaélve szerzett állást a feleségének, és pazarló életmódot folytatott. Az ilyesfajta nagy kampánynak könnyen az lehet a vége, hogy a korrupció él és virágzik tovább, csak a kedvezményezettjei változnak – hatalmi önkény dönti el, kit büntetnek érte, s kit nem.

Egy oligarcha Bibliája

 A korrupciós ügyekben harcedzett ukránokat nehéz megdöbbenteni egy képviselői vagyonnyilatkozattal, Viktor Medvedcsuknak mégis sikerült. Az oroszbarát honatya szereti a régiségeket, tavaly közzétett bevallásában drága veterán ­autók, patinás ékszerek és órák, festmények is szerepelnek az ingóságok között. Ám arra senki nem számított, hogy a tulajdonában van egy eredeti töredék az 1455-ös kiadású Gutenberg-Bibliából. Bizonyára büszke rá – máskülönben letagadhatta volna –, ám azt nem hajlandó elárulni, kitől, hogyan, mikor és mennyiért szerezte. Medvedcsuk dúsgazdag oligarcha, médiabirodalma a Kreml propagandáját visszhangozza. Moszkvai kapcsolatairól elég annyi, hogy tinédzser lányának keresztapja személyesen Vlagyimir Putyin. Johannes Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának csupán néhány tucatnyi munkája vészelte át az elmúlt bő félezer év viharait. Ezek a becses példányok az emberiség egyetemes kultúrkincsének részei, ennek megfelelően világhírű archívumokban őrzik őket (a washingtoni Kongresszus, a párizsi Bibliothèque Nationale de France, a londoni British Library, valamint a göttingeni, illetve a princetoni egyetem könyvtárában). A második világháború utáni zűrzavarban sok felbecsülhetetlen értékű könyvritkaság tűnt el Németországból, ezek egy részét hadizsákmányként a Szovjetunióba vitték. Moszkvában tavalyelőtt állítottak ki először egy eredeti Gutenberg-Bibliát, amely Lipcséből tűnt el. A szakemberek már azt is kisebb csodának tartják, ha egy-egy lap előkerül. Ennek részben egy Gabriel Wells nevű amerikai gyűjtő az oka, aki száz évvel ezelőtt – eléggé el nem ítélhető módon – szétszedte és oldalanként adta el a Bibliáját, hogy így még többet keressen rajta. Legutóbb négy lapért 970 ezer dollárt fizetett a Sotheby’s aukciósház árverésén egy nevét titkoló vásárló (2015). A tudományos kutatókat nagyon érdekelné, hogyan került a XV. századi (az érzékletesség kedvéért: Mátyás király koronázása előtt nyomtatott) Szentírás darabkája a kétes hírű ukrán üzletember-politikus birtokába, de hiába várnak tájékoztatást. Medvedcsuk a kijevi parlamentben a nekiszegezett kérdésre azt felelte: „Ilyesmiről nem beszél az ember.”

Heti abszurd: Lappantyú, griff, pénzmadár

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.02.07. 07:30

„Talán, ha a griffet és a kecskefejőt egy politikai Micsurin összemixelné, az lehetne a Fidesz-madár. Amelyik karma között most mintegy 5700 milliárdot tart, méghozzá a lehető legnagyobb csendben.”
Aki madárként akarja leírni a Fideszt, készüljön hosszú-hosszú homlokráncolásra, akkor is, ha okos ornitológus. A hatalom – az eredetmítosz pátoszával – turulnak festi magát. Csakhogy a karmai között akkora zsákmányt tart (most éppen 5700 milliárdról lesz szó, lásd: később), hogyha arra egy kerecsensólyom röptében csapna le, azonnal beleállna a földbe. És bizony ilyen méretes konccal a legnagyobb hazai sasfajta sem bírna szárnyalni, de még – ha úgyis árad a kormányzati sztyeppeérzés – a Közép-Ázsiában honos szirti sas sem lenne képes effajta erőemelésre, holott ezzel a kazah és a mongol vadászok farkasra mennek. (Rövid technológiai leírás: a madár rácsap az ordasra, a hátát célozza meg, és karmait a gerincébe vájja. Az eredmény bénulás vagy halál.) Ázsia kopár hegyei közül egyedül egy mesemadárnak sikerülne ez a mutatvány, az oroszlántestű, sasfejű griffnek – csakhogy ennek a lénynek a lényege, hogy nem létezik. Ám hiba lenne kukacoskodni, hadd legyen csak griff a Fidesz (reméljük, e csodajószágnak nem derogál). Viszont a griff alapismérve, hogy nem rejtőzik, nem lesből csap le, rettenetes fizikai ereje tudatában nyíltan repül rá áldozatára/ellenfelére. A Fidesz viszont gyakran radar alatt navigál zsákmányra, szinte észre sem venni, amint elhúz a közbeszerzési égen vagy a jogalkotási mocsár felett. Ha a hatalomhoz hasonlóan titkolózni próbáló madárcsoportot keresünk, akkor szinte kínálja magát a lappanytúké. A népnyelv kecskefejőként ismeri e kis madarakat, amelyek éjszaka portyáznak és csapnak le kérlelhetetlenül mindenre, miközben aprócska testükhöz képest brutálisan nagyra képesek tátani a szájukat, hogy mindent, de mindent lenyeljenek. Ha úgy tetszik, ők a madárvilág kisgömböcei, csakhogy a népmesei szörnyecskével ellentétben nem képesek testméretüket is tetszés szerint növelni – így mégsem alkalmasak hatalmi szárnyasnak. Talán, ha a griffet és a kecskefejőt egy politikai Micsurin összemixelné, az lehetne a Fidesz-madár. Amelyik karma között most mintegy 5700 milliárdot tart, méghozzá a lehető legnagyobb csendben. Ez a pénz az uniós gazdaságélénkítő csomag támogatási és hitelrésze. Aminek elköltéséről érdemi társadalmi vitát kellene folytatni, de a kabinet nem párbeszél, egy gyér forgalmú honlapon publikálta, mire is menne a sok-sok milliárd – és az ország életminőségét eddig négy civil szervezet véleményezte, többek között egy természetjáró egyesület és az Amerikai Kereskedelmi Kamara. Nem tűnik reprezentatív, össznépi diskurzusnak. Persze lehet, hogy nem kellene félig valós, félig mesebeli madárral kísérletezni, elegendő lenne Mészáros Lőrincet madárpozícióban (gubbaszthat, költhet, károghat – vagy csak simán szárnyakat kap) ábrázolni. Hisz a jelek szerint nincs olyan préda, ami lohasztaná zsákmányolókedvét: egyetlen év alatt mintegy 72 milliárd forinttal növelte vagyonkáját (ez napi 197 millió forintnyi gyarapodás), aminek értéke így alulról súrolja a 480 milliárd forintot. És bizony nem kérdés, hogy ő a valaha élt leggazdagabb magyar. Igaz, ha a griffet megalkothatta a közép-ázsiai fantázia (nevezzük kipcsák szellemnek), akkor a magyarok is adhatnak egy csodaszárnyast a világnak – pél­dául a boldogság pénzmadarát. (Ezúton kérünk elnézést Pimpikétől, Az erdő kapitánya című mesefilm szuperhősétől.) Viszont az is igaz, hogy nem feltétlenül e két alapismérv (zsákmányejtő és -cipelő képesség, illetve rejtőzködési készség) kellene meghatározni, milyen fajta is a NER-madár. Lehet ez a kritérium a madárvilágon belüli szolidaritás is. Közismert, hogy a madáretetőket több faj látogatja – és eltérő táplálkozási módjával támogatja egymást. (Például a magot kicsi kemény csőrükkel hántoló verebek után mindig marad annyi magbél, ami elég a pucolással nem boldoguló fajoknak.) Bőség esetén nincs is baj. Ám ha fogy az élelem, kezdődik a villongás. És ebben élen járnak a cukinak tűnő cinkék. Amelyek rárepülnek a kisebb madarakra, és előszeretettel fogyasztják például az agyukat. Nos, nagyjából ehhez a tempóhoz hasonlítható, amikor az egészségügyi kormányzat úgy döntött: aki hat hónapja nem fizetett tb-járulékot, azt immár nem látják el mindaddig, amíg nem rendezi a hátralékát. Nem vitás, a társadalmi szolidaritás megköveteli, hogy mindenki kivegye a részét az egészségügy fenntartásából. De azt is, hogy egy járvány közepette – miközben sok ezren veszítik el az állásukat – a kormányzat kellően érzékeny legyen, és ne lökjön a semmibe költségvetési hiányra hivatkozva. Akinek meg elege van a madarakból, főleg, ha politikaiak, az foglalkozzon a mormotákkal. Például Észak-Amerika időjósával, Phillel, aki úgy becsüli: hat hétig velünk marad még a tél. Már ha ezt a hűvösnél alig hidegebb maszatolást télnek lehet nevezni.