Vallják be, de őszintén! – A korrupcióellenes harcban kevés az úri becsületszó

Mi, hírfogyasztó magyarok hajlamosak vagyunk évente ismétlődő abszurd kabarétréfaként olvasni a képviselői vagyonbevallásokat. Pedig a nyilatkozattétel célja elvileg nem az, hogy a politikusok évről évre elképesztő hazugságokkal szórakoztassák a közvéleményt. Nyugaton, a régi működő demokráciákban is csak lassan látták be a döntéshozók, hogy a korrupcióellenes harcban kevés az úri becsületszó.

Sokan már leszoktak arról, hogy alaposan áttanulmányozzák a frissen publikált közleményeket, mások csak keserűen nevetnek a képtelenségeken. Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója szerint a honi bevallásokból két „aprócska” kérdésre nem kapunk választ: hogy mekkora az illető vagyona, és hogy honnan szerezte. Így az egész móka legföljebb azért jó, mert nélküle – Czene Gábor kollégánk találó megfogalmazásával – „eggyel kevesebb lehetőségünk lenne szembesülni azzal, milyen érzés az, ha hülyének néznek”.

Fegyver a korrupció ellen

A kötelező vagyonnyilatkozat kulcsfontosságú eszköz a korrupció megelőzésében, szögezi le a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tanulmánya (2011). A szervezet, amelynek negyedszázada hazánk is tagja, előzőleg húsz volt szocialista ország, illetve szovjet tagköztársaság helyzetét vizsgálta Kelet-Európában és Közép-Ázsiában (Albániától Ukrajnáig, Lettországtól Grúziáig; Magyarország nem szerepelt a felmérésben). Konkrét ajánlásokat is megfogalmazott arról, milyen törvényi háttérrel, kinek legyen kötelező nyilatkoznia vagyonáról, milyen intézmények felügyeljék a folyamatot és ellenőrizzék a bevallások hitelességét, illetve mivel büntessék azokat, akik hazudnak, és végül – de nem utolsósorban – a bevallásban szereplő mely személyes adat legyen korlátozás nélkül elérhető a közvélemény számára.

Ha a vagyonnyilatkozati mechanizmus normálisan működik, annak áldásos hatása van a gazdaság, a társadalom egészére. Növeli az átláthatóságot, ennek révén az emberek bizalmát a közintézményekben. Az adott intézmények vezetőinek könnyebb kiszűrniük beosztottaik érintettségét, összeférhetetlenségét bizonyos ügyekben. Nyomon követhetővé válik a politikusok és egyéb közszolgák vagyoni helyzetének változása, ami már önmagában is elriaszthatja őket a tisztességtelen üzelmektől. A tisztességes politikusokat pedig – az OECD ilyenek létével is számol régiónkban – védi a rágalmaktól. Egy olyan rendszer, ahol a választott vezetők a nyilvánosság elé tárják, hogy nincs takargatnivalójuk, mindenkinek előnyös, leszámítva természetesen a korrupció haszonélvezőit.

„A korrupció alapjaiban fenyegeti a jó kormányzást, a demokratikus folyamatokat és a tisztességes üzleti versenyt”, olvassuk a tíz évvel ezelőtti jelentésben, és ezt az állítást az azóta eltelt idő keserű tapasztalatai vastag piros vonallal húzták alá a NER Magyarországán. Hiába, a legjobb törvény is csak akkor ér valamit, ha betartják és betartatják, mindenkire egyformán vonatkozik, megsértését pedig elkerülhetetlenül szankcionálja az állam. E tekintetben pocsékul állunk, tanúság rá a Transparency International 2020-as korrupciós listája. Az EU tagállamai között térségünk a sereghajtó: a déli hármak (Olaszország, Málta és Görögország) mögött Szlovákia és Horvátország, utolsóként pedig holtversenyben Bulgária, Románia és Magyarország állnak a legrosszabbul.

Fontos a bizalom, de…

A vagyonnyilatkozat modern találmány, a múlt század második felében terjedt el a nyugati demokráciákban. Túlzás volna állítanunk, hogy szélsebesen. Az Egyesült Államokban például Truman elnök már a második világháború után sürgette, hogy a választott vezetők adjanak számot különféle forrásokból származó bevételeikről és vagyontárgyaikról, ám végül csak Lyndon Johnson tette kötelezővé ezt a magasabb beosztású szövetségi tisztségviselőknek (1965). A kongresszus ennél is tovább halogatta a döntést. A Watergate-botrány kellett hozzá, hogy törvénnyel próbálják visszaszerezni a Nixon elnök hazugságaival elvesztett bizalmat (Ethics in Government Act, 1978). Akadtak tisztviselők, akik személyiségi jogaik megsértése címén megtagadták a bevallást, és bírósághoz fordultak, ám a precedensértékű ítéletek megállapították, hogy az államnak joga van nyilatkozattételre kötelezni őket.

Nagy-Britanniában is lassan őröltek a hatalom malmai. Már a XIX. század végén törvényt hoztak a korrupció elleni harcról (Prevention of Corruption Act, 1889), csakhogy a honatyáknak nem fűlött a foguk felfedni vagyoni helyzetüket. Kereken nyolcvan esztendővel később egy parlamenti különbizottság azzal az indoklással utasította el a javaslatot, hogy nincs szükség nyilvános leltárba venni az üzleti érdekeltségeket, hiszen a választópolgárok enélkül is megbíznak képviselőjük becsületességében és józan önmérsékletében (1969). Elvégre a Westminsterben nem leninisták ültek, hogy megfogadják a bolsevik vezető híres intelmét: fontos a bizalom, még fontosabb az ellenőrzés. Néhány évvel később bevezették ugyan a kötelező vagyonnyilatkozatot, bár meglehetősen laza szabályokkal, így de facto mégiscsak az érintettek úri becsületére bízták, mit és hogyan vallanak be.

Franciaországban nemrég egy botrány kényszerítette ki a szabályok szigorítását. Kiderült, hogy Jérôme Cahuzac költségvetési miniszter (civilben plasztikai sebész) 600 ezer eurót rejteget titkos svájci bankszámláján. A szocialista politikus vagyonnyilatkozatában ez nem szerepelt, mert a törvény értelmében csak az esetlegesen összeférhetetlen üzleti kapcsolatairól kellett beszámolnia. Nem mintha ennek eleget tett volna, hiszen később a Panama-iratokból az is előkerült, hogy van egy offshore cége a Seychelles-szigeteken (2016). A bíróság elítélte, másfél évre le is csukták. Ezek után a párizsi Nemzetgyűlés elfogadta, hogy a pénzügyi bűncselekményekért elítéltek ne viselhessenek közhivatalt, illetve, hogy a képviselők és a miniszterek vagyoni helyzetét vizsgálják meg és hozzák nyilvánosságra. A nyomaték kedvéért az a választott tisztviselő, aki hazudik a pénzügyeiről a parlamentnek, öt év börtönnel és 75 ezer eurós pénzbírsággal büntethető.

Nyugat-Európában az 1980-as években vált általánossá a jogintézmény. Spanyolország például, a Franco halála utáni demokratikus átmenet fontos lépéseként, az elsők között vezette be (1982). Kötelezővé tették az olaszoknál is, de a maffiakapcsolatokkal terhelt politikusok gyakran találtak kibúvókat. Hogy mennyire volt hatékony a törvény, arra példa Silvio Berlusconi, aki évtizedekig packázott a hatóságokkal.

A szocialista országokban ismeretlen volt a vagyonbevallás, érthetően: a rendszer deklarált elveivel ellentétes volt már önmagában a „vagyon” fogalma is. Térségünkben csak a rendszerváltás után, az Európai Unióhoz közelítve vették át, mérsékelt lelkesedéssel. Az új évezred elején csatlakozó keleti és déli államok kivétel nélkül jogszabályba foglalták, de a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy a félfeudális világképű elitek komolyan is vették – azt pedig végképp nem, hogy ezzel sikerült volna felszámolni a korrupciót, lásd: a Transparency idézett feketelistáját.

Tisztulás vagy tisztogatás?

Kínában kíméletlen harcot hirdetett a korrupció ellen Hszi Csin-ping, amikor átvette a Föld legnépesebb országának irányítását (2012). Nem aprózta el az elnök-pártfőtitkár, uralmának első hat éve alatt másfél millió(!) hivatalnokot vontak felelősségre és marasztaltak el a hivatalos közlés szerint. Nem csupán kis halak akadtak horogra. A lebukottak között volt a Kommunista Párt Központi Bizottságának 35 tagja, több tábornok, továbbá más magas beosztású párt- és állami vezetők. A kampány érthetően népszerű, de ellentmondásos is egyben. Erős a gyanú, hogy Hszi mindenekelőtt tömegtámogatást akar, hogy bebetonozza hatalmát, hiszen a hivatali idő limitjének megszüntetése után akár élethosszig Kína ura maradhat.

Külön bizottságot állítottak fel, működését az elnök szigorú ellenőrzés alatt tartja. Érdemi reformokról viszont hallani sem akar, és a rezsim következetesen elnyomja azokat az intézményeket, amelyek demokratikus viszonyok között a legtöbbet tehetnék a korrupció ellen: a szabad sajtót, a civil szervezeteket, a jogvédőket. Nyugati elemzők figyelmeztetnek, hogy a kínai korrupcióellenes modell, minthogy nem társul hozzá átláthatóság és jogállami kontroll, nem a megtisztulást szolgálja, inkább a tisztogatást. Segít az elnöknek leszámolni ellenfeleivel, bírálóival és lehetséges vetélytársaival. Erőteljes hatalmi eszköz, a múlt század legrosszabb hagyományainak szellemében: a néhai Mao kampányaira emlékeztet, amelyek végül a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” formájában katasztrófába taszították az országot.

A bizottság ítéletei ellen nincs fellebbezés. „Emberek tízmillióit bízza egy titkos és gyakorlatilag elszámoltathatatlan rendszer kegyelmére, amely a törvény felett áll. Megkerüli az igazságszolgáltatás intézményeit, párhuzamos rendszert hoz létre, amelyet egyedül a Kínai Kommunista Párt irányít külső fékek és ellensúlyok nélkül”, fogalmazott az Amnesty International kelet-ázsiai igazgatója, Nicholas Bequelin. Tavaly például két befolyásos emberre csapott le Peking korrupcióellenes furkósbotja, méghozzá úgy, hogy fő bűnük feltehetően más volt, mint ami a vádiratban szerepelt, leginkább engedetlenségükkel hozták magukra a bajt.

Zsen Cse-csiang ingatlanmágnást 18 év börtönre ítélték, nem sokkal azután, hogy nyilvánosan bírálta az államfőt az elhibázott járványkezelés miatt („nem egy császárt látok új ruhájában, hanem egy meztelenre vetkőzött bohócot”, írta név nélkül is félreérthetetlenül Hszire utalva). Szintén hosszú szabadságvesztéssel sújtották vesztegetés címén az Interpol korábbi vezetőjét, a kegyvesztett Meng Hung-vejt is, aki az indoklás szerint cserébe előléptetéseket és céges ügyleteket intézett el, hatalmával visszaélve szerzett állást a feleségének, és pazarló életmódot folytatott. Az ilyesfajta nagy kampánynak könnyen az lehet a vége, hogy a korrupció él és virágzik tovább, csak a kedvezményezettjei változnak – hatalmi önkény dönti el, kit büntetnek érte, s kit nem.