Lesley-Ann Jones tudott újat mondani John Lennonról

Ha valaki azt hiszi, már senki sem tud újat mondani a Beatlesről és John Lennonról, azt Lesley-Ann Jones kötete könnyedén megcáfolja.

Utólag, belátom, mérhetetlen nagyképűséggel vettem kézbe Lesley-Ann Jones angol újságíró, író könyvét John Lennonról. Hiába, hogy a szerző a legjelentősebb brit lapokban publikál, rockzenészek életrajzírója, mint e kötete is igazolja, a rockzenei közeg alapos belső ismerője. Hiába, mert mi a frászt tud még írni bárki is újat a Beatlesről, amelynek zenéjében a hatvanas évek elején örökre elmerültem? Nem csak a zenéjében, hanem a beat kultúrájában, irodalmában és a korszakról szóló vaskos tanulmányokban, amelyek közül is messze kiemelkedik Ian Macdonald magyarul is megjelent remekműve, A fejek forradalma, amely nélkül megérteni meg lehet, de nem érdemes a korszakot, és persze egyik, ha nem a legmeghatározóbb személyiségét, John Lennont.

Mondom, nagy arcom volt, de gyorsan letöröltem a nagyképű vigyort: Lesley-Ann Jones tudott újat mondani, nem is keveset, pedig könyvének alcíme – … élete, szerelmei és halála – engem kifejezetten taszít, mert (meglehet oktalanul) ki nem állhatom a pszichológiai turkálást. Aztán mérhetetlenül kellemesen csalódtam: olyan minőségű lélektani elemzést kaptam, hogy tényleg csak az utolsó száz-százötven oldalon untam el, pontosabban fáradtam bele. Elszenvedtem a könyv végét, a lelkizést és a „lelkizést”, letettem a kötetet, és azt kell mondanom, egyszer ez is belefért az életembe, csak köszönetet tudok mondani Jones-nak, amiért mellőzi a ki nem állható szenvelgést.

És akkor előttem állt John Lennon abban az alakjában, amelyet legszívesebben sohasem látnánk meg, amelynek megpillantásától félünk egészen addig, amíg nem akarjuk megtudni, hogy valójában hol, hogyan terem a korszakos zseni, akinek csak a „zsenialkatára” vagyunk figyelmesek. Arra már nem, hogy a zseni ugyanazon a flaszteren születik, mint mi, többiek, sőt egészen a világhír küszöbéig, akár mi is lehetnénk ők, ők meg mi, aztán mégsem leszünk. És, mivel a többség így jár, mert éppen az a megmagyarázhatatlan valami hiányzik belőle, ami a zsenit zsenivé teszi, egy ideig tapsikoljuk, aztán csillagként az égre rakjuk, nem kis dolog: közösségi álmot kreálunk belőle, hogy utána durcáskodva olvassuk, mekkora piás, kábszeres nőfaló, nőcsábász, kibírhatatlan, nagypofájú izé volt valójában, mint mi is lehettünk volna, ha…

Ha zsenik vagyunk és mi is olyanként teljesedhettünk volna ki, mint annak a korszaknak megszámlálhatatlanja, aki egyetlen szóban, mondatban, dalban formát tudott adni annak, aminek mi nem tudtunk, mert nem volt tehetségünk, bátorságunk, zsenialitásunk, hogy kimondjuk a világ halálát és ránk szabott újjászületését. Ritka kor, sokan voltak és a sok között is jó fejjel magasabban, Lennon.

Aztán egész életünkben nyomozzuk a titkot: mi történt velünk és köröttünk, hol a helyünk, hol a helye saját csöpp egónknak abban az új világban, amelybe kezünket fogva ők bevezettek. Keressük az igazodási pontot.

Negyven éve múlt decemberben, hogy lelőtték. Lelőttek bennünket. A világ megint fordult egyet, de már nélküle. Keressük őt is, ebben a könyvben is, amíg levegőnk van.

Infó:

Lesley-Ann Jones. John Lennon élete, szerelmei és halála

Kossuth Kiadó, 2020, fordította Ajtonyi Gyula