A nők szerepe mindig is kényes kérdés volt az egyháztörténetben. Sokáig fel sem merült például a nők pappá szentelésének kérdése. A középkorban elfogadták: amit az egyház tanít, az úgy jó, ahogy van. A XVII. századtól a XIX. századig, az ipari forradalom idején kezdtek a nők is egyre aktívabb szerepet játszani, mind több karitatív és oktatási szervezetet hoztak létre. A XIX. században egyes apácarendek (így az Írországban alapított Sisters of Mercy) kórházakat és iskolákat alapítottak a világ több országában. A Szegények Kis Nővérei nevű franciaországi rend pedig – amint neve is elárulja – a szegényeket segítette. De számos más példát is sorolhatnánk a női rendek karitatív akcióiról.
A katolikus tanítás szerint csak férfiak szentelhetők pappá. A katekézis azzal érvel, hogy Krisztus csak férfiakat tett meg tanítványainak. „A szent egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti föl. Az Úr Jézus férfiakat választott ki, hogy létrehozza a tizenkét apostol kollégiumát, és ugyanezt tették az apostolok, amikor munkatársakat választottak, akiknek folytatniuk kellett az ő feladatukat. Az Egyház tudja, hogy Urának e kiválasztása kötelezi. Emiatt nem lehetséges a nők pappá szentelése” – hangzik a katekizmus.
A második világháború után azonban az egyes társadalmakban mind fontosabb lett a nők szerepe. Országok, kormányok, minisztériumok élére kerültek nők, s szerepük megváltozásához a Vatikánnak is alkalmazkodnia kellett.
Hogy milyen lassan ismerte fel a katolikus egyház a nők szerepét, jelzi, először csak a XXIII. János pápa által kezdeményezett és elindított II. vatikáni zsinaton vehettek részt a szebbik nem képviselői, ami már akkoriban valóságos szenzációval ért fel. János pápa utóda, VI. Pál 1964. szeptember 8-án jelentette be, hogy a zsinaton nők is jelen lesznek, megfigyelői státuszban. Elsőként a francia Marie-Louise Monnet, egy francia katolikus szervezet (Action catholique des milieux indépendants) alapítója részesülhetett a kegyben. Ha a név ismerősen cseng valakinek, az nem a véletlen műve, hiszen az Európa egyik alapító atyjának tartott Jean Monnet francia közgazdász húga volt. 1964 szeptembere és 1965 augusztusa között összesen 23 nő, tíz szerzetesnő és 13 világi volt jelen a zsinaton, ami az összes, 2778 résztvevőt figyelembe véve ugyan nem mondható nagy számnak, mégis azt jelezte, valami végre elkezdődött az egyházban. Erre VI. Pál pápa is utalt a zsinat lezárásakor, 1965. december 8-án közzétett üzenetében úgy fogalmazott, „az egyház büszke rá, hogy felszabadította a nőket, és az évszázadok során felragyogtatta lényegbeli egyenlőségüket a férfiakkal”. Úgy látta, elérkezett az ideje annak, hogy „a nők hivatása kiteljesedjen, mivel a társadalomban eddig soha nem látott szerepet töltenek be”.
Az óvatos lépések ellenére VI. Pál hallani sem akart a nők pappá szenteléséről. 1975-ben a canterbury érseket is figyelmeztette arra: ha az anglikán egyház jóváhagyja a nők pappá szentelését, akkor az „súlyos nehézséget” jelent a két egyház közötti ökumenikus párbeszéd folyamatában. VI. Pál 1976-ban (két évvel a halála előtt) kiadott „Inter insigniores” nyilatkozatában így foglalt állást: „Sohasem volt azon a nézeten a katolikus Egyház, hogy nőket részesítsen pap- vagy püspökszentelésben. A hagyománya századokon át oly állandó volt, hogy a Tanítóhivatal sohasem tartotta szükségesnek ezen elv fejtegetését.”
Az 1978-ban trónra lépett II. János Pál, az 1994. május 22-én kelt, Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levelében azt tanította, „az egyháznak nincs joga arra, hogy kiszolgáltassa a papszentelést nőknek, és hogy ezt minden hívőnek véglegesnek kell tartania”. A Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek által irányított Hittani Kongregáció pedig – válaszul az Ordinatio sacerdotalis tanításával kapcsolatban felmerült kétségre –megerősítette, megkérdőjelezhetetlen tanításról van szó.
XVI. Benedek II. János Pálhoz hasonlóan nem kérdőjelezte meg a kötelező papi cölibátus intézményét, ellenezte a nők pappá szentelését, továbbá a mesterséges születésszabályozást, a homoszexuális párkapcsolatok polgári elismerését, az abortuszt és az eutanáziát.
Ferenc pápaságát a nők felé való óvatos nyitás jellemzi. Jorge Bergoglio már Buenos Aires érsekeként is utalt arra, hogy nem támogatja a nők pappá szentelését. Ettől függetlenül elismeri a nők alapvető fontosságú egyházi szerepvállalását a hit terjesztésében, és azt is hangsúlyozta, hogy nélkülük az egyházban nem lenne „anyaság, gyengédség”.
Ferenc azonban 2013-as pápává választása óta rendszeresen tett gesztusokat a nőknek. 2015. március 8-án, a nemzetközi nőnapon kijelentette, hogy a mindennapi munkájuk emberségesebbé és befogadóbbá teszi a társadalmat. „A nők azon túl, hogy életet adnak azzal a képességgel is rendelkeznek, hogy másképpen látják a világot, messzebbre tekintenek, szívvel, türelemmel és gyengédséggel képesek megérteni a másikat” - fogalmazott Ferenc pápa.
2016-ban vizsgálóbizottságot hozott létre, amely a női diakonátus engedélyezésének lehetőségeit vizsgálja. A testület 12 taggal jött lére, s munkáját a Hittani Kongregáció titkára irányította. A testület sok eredményre nem jutott ugyan, munkáját 2018 végén zárta le. A tagok nem tudtak megegyezésre jutni abban, hogy a női diakonátus létezett-e valaha is a katolikus egyházban felszentelt szolgálatként. A bizottság zárójelentését nem adta ki Ferenc pápa. Ugyanakkor a 2019 októberi pánamazóniai szinódus végén bejelentette, újra összehívja a pápai bizottságot és további tagokkal bővíti ki azt. A munka tehát nem zárult le.
A diakónusi szolgálat az egyházi rend első fokozata, melyre az egyházi előírások alapján nőtlen vagy nős férfiakat lehet felszentelni. A diakonátusnak két formája van: vannak, akiket a diakónusi idejük után pappá szentelnek, de vannak állandó diakónusok is, akiket később sem szentelnek pappá.
A 2018-as, a fiatalok szerepéről szóló szinóduson olyan zárónyilatkozat született, amely – egyebek mellett – a nők egyházi szerepének kiterjesztését szorgalmazta. A dokumentum megfogalmazása szerint jobban be kell vonni őket a vezetői szinten történő közreműködésbe, hiszen az egyház e tekintetben „elkerülhetetlen változás” elé néz.
Komoly előrelépésnek tekintették, hogy 2020 januárjában Ferenc pápa Francesca Di Giovannit nevezte ki a vatikáni államtitkárság államokkal való kapcsolatokért felelős részlege, mondhatni „külügyminisztériuma” egyik helyettesévé. Feladata a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolattartás lett. Újonnan létrehozott pozícióról van szó. Ilyen magas rangú képviselője előzőleg még nem volt a női nemnek a Vatikánban.
Di Giovanni a Vatican Newsnak akkor elmondta, „a szentatya innovatív döntést hozott, amely a felkelti a figyelmet a nők szerepe iránt. A megbízatásom azonban elsődlegesen a feladatnak szól, e tekintetben nem az a fontos, hogy nő vagyok”.
Fontos fejlemény az is, hogy idén januárban a pápa a kánonjogi kódex módosításával nagyobb teret nyitott a katolikus egyházban a nők számára.
Ennél is nagyobb horderejű azonban, hogy a napokban Nathalie Becquart francia teológus nővért nevezte ki Ferenc pápa a Püspöki Szinódus segédtitkárává, hiszen így fontos vatikáni döntésekre lesz hatással és szavazati jogot kap a püspöki zsinaton. Nő még sosem került ilyen befolyásos szerepbe. A VI. Pál pontifikátusa alatt, 1965-ben létrehozott püspöki zsinat egy világi államban (némi túlzással) a parlamentnek felel meg. A pápa tanácsadó testülete, amelynek Ferenc egyre komolyabb szerepet szán. A testület nem is az államtitkárságtól, hanem a pápától függ.
A nők pappá szentelése ugyan nincs napirenden, de a történelmi példákból láthatjuk, mennyire nagy változások mennek végbe a Vatikánban a szebbik nem megítélését és szerepét illetően.
