A lány a szomszédból alapvetően vidám egy lány volt. Nem volt vele semmi baj. Egyedül lakott, ami egy fiatal lány esetében talán szokatlan. Bár miért is volna szokatlan? Huszonkét éves lány, aki egyedül lakik. Nem a szüleivel, nem is a barátjával. Csak éppen egyedül.
Csinos lány, mindenki azt mondta róla. Huszonkét évesen a legtöbb lány csinos. Ez a lány vékony volt, jól feszült a fenekén a mindennapi farmernadrág, és a felső ruházat is jól feszült, ott, ahol kellett, ami azt is jelenti, hogy szép, kerek mellei voltak a lánynak. Ha olykor-olykor (vagyis minden egyes nap) megnézte magát a fürdőszobai tükörben meztelenül, akkor jólesően állapította meg, hogy igenis szép, nem túl nagy, de nem is túl kicsi a melle, egyszóval nincsen panaszra ok.
A sarki kávézóban dolgozott. Közben pedig egyetemre járt. Régésznek készült, maga sem tudta, miért pont régésznek, történelemből mindig jó volt, az igaz, középiskolásként nyert is valami országos diákversenyt, ezért aztán az egyetemre is könnyedén bejutott, volt elég pontja. A régészet szinte véletlenül jött, mint annyi más a lány életében.
Véletlenül jött a barátsága is az öreg nénivel, akihez olykor-olykor eljárt látogatóba meg segíteni. A néni tényleg öreg volt, nagyon öreg, kilencvenegy éves, de jól volt, két utcával lakott odébb a lánytól, egy négyszintes társasház földszinti lakásában. Így tehát majdhogynem szomszédok voltak. A lány és a néni. Volt a néninek egy kutyája, azt sétáltatta, meg magát is sétáltatta, hiszen kell az a kis mozgás, aztán az egyik ilyen séta alkalmából a kutya, kétéves német juhász, odaszaladt a lányhoz, aki éppen munkába sietett, körbeszaglászta, majd megnyalta a kezét.
Attól a pillanattól kezdve jóban voltak. Ők hárman: a kutya, a néni meg a lány.
Volt olyan, hogy a lány munka után, este vagy éppen kora délután, egyetemi óráit követően csak éppen felugrott a nénihez, legtöbbször azzal az ürüggyel, hogy leviszi sétálni a kutyát. A kutya persze örült, úgy tekintett a lányra, mintha ő is családtag lenne, és az is volt, az is lett, valóban, a néni is mondogatta nem is egyszer a lánynak:
– Olyan vagy, mintha az unokám lennél. Nem szültem gyereket, ezért aztán unokám sincsen.
A lány csak mosolygott az ilyen és ehhez hasonló szavakon. Maga sem tudta, miért is szeret a nénihez menni. Talán a kutya miatt, ezt gondolta magában. Mindig is akart volna valami kutyát, kislányként imádta az állatokat, de soha semmi állata nem volt, leszámítva egy aranyhörcsögöt, de az nem igazán társ. Egy kutya! Azzal mégis teljesen más lehet, azzal lehet játszani, védelmez is, ha kell. A néni kutyája minderre alkalmas volt: játékra is, védelemre is.
Egyszóval, imádta a kutyát sétálni vinni. Volt abban valami büszkeség, egy szép német juhásszal végigsétálni Budán, a Csalogány utcában. A mindennapi farmernadrág feszülése olyankor talán még kihívóbb volt mindazok számára, akiket érdekel egyáltalán mainapság egy fiatal lány erre mifelénk.
Aztán eljött az a nap, amikor ágynak esett a néni. Combnyaktörés, kórház. Ettől kezdve a lány szinte már tényleg ott lakott a néni lakásában, naponta háromszor is elment, hogy a kutyát megsétáltassa, megetesse, és a virágokat meglocsolja. Nem volt kérdés, hogy feladata van, és ő végezte is a feladatát rendesen.
A kórház után még otthon is ápolni kellett a nénit, a lány ezt is magára vállalta. Maga sem tudta, miért teszi. Volt neki egyébként is dolga, sok-sok dolga volt, a kávézó, az egyetem – de nem volt barátja, nem volt különösebben társasága, és a kutya, a néni német juhászkutyája amúgy is ott volt. És arról is gondoskodni kellett mindenképpen.
A néni a combnyaktörés kórházi kezelése után otthon is sokat nyomta az ágyat. Járókerettel tudott csak közlekedni a lakásban, de ahhoz nem volt ereje, hogy egész nap talpon legyen.
Ezért aztán többnyire csak feküdt. És nézte a lányt meg a kutyát. Szerette nézni a lányt, ahogy ott van mellette. Ahogy tesz-vesz. Ahogy hajladozik.
Kis, csontos keze volt a néniek. Sovány, csontos keze. Sok barna májfolttal. Öreg kéz, ami már semmire sem jó, ezt ismételgette folyton a néni a lánynak.
Nem szeretett a kezére nézni.
– Ha a kezemre nézek, azt látom, végképp megvénültem – mondta egy alkalommal, amikor a lány segített neki körmöt vágni. Mert már a körömvágásban is segítségre szorult.
Talán valamelyik márciusi este történt. Tavaszt ígérő márciusi estén. A lány már túl volt a kutyasétáltatáson, segített a néninek lefeküdni. Épp az ágy végében a takarót igazgatta, úgy hajladozott a néni előtt. Amikor is megérezte a csontos kis kezet. A szokásos farmernadrág volt rajta, ahogy mindig.
A néni a csontos kis kezével a lány fenekét simogatta. Megsimogatta a lány fenekét egyszer, és aztán másodszor is.
– Szép vagy – mondta a lánynak. – Törődj inkább magaddal. Ha már én nem törődhetek veled. Ne engedd, hogy elmúljon az idő, nem szabad megöregedni.
