Fekete bárányok

A puszta télen csak azoknak romantikus, akik nem a pusztában élnek télen. Egy jól fűtött városi lakás radiátorai, egy kellemes kis kúria cserépkályhában izzó fahasábjai mellől idilli kép rajzolódik elénk a végeláthatatlan hómezőről, amelyből kecses királynőként itt-ott kiemelkedik egy feketéllő gémeskút, tagbaszakadt ténsasszonyként megmutatja magát néhány szalmasárga takarmánybála, vagy épp csak kontúrokat rajzol a tájba a piszkosfehér istállósor.

Ha közelebb megyünk, más arcát látjuk itt a télnek.

Galambok köröznek a zsúptető felett. Mintha csak velünk játszanának, úgy rebbennek fel egyszerre, tesznek egy nagy kört, mielőtt visszatérnek ugyanoda hangos surrogással. Vajon tartják-e a sorrendet, hogy még inkább tréfálkozzanak, s ha nem mindegyik egyformán szürke lenne, hanem a szivárvány minden színében pompázna a tollazatuk, látnánk-e a különbséget közöttük, vagy egybeolvadnának akkor is, legfeljebb színes pamacsban?

Üresek a vályúk, amelyekben tavasztól majd az abrakot kapják a juhok. A kereszt alakban összeütött vékony oszlopok itt-ott megrogyva, a közéjük ékelt fatáblák egy-két helyen berepedve. Majd ha enyhül az idő, kerül rájuk másik palló, talán a lábakat is kicserélik, ha kell, de másképp mindegy is, hogy egyenesen állnak-e vagy kicsit csálén, a lényeg, hogy tegyék a dolgukat. Most még amúgy is bajos lenne odamenni, kiszedni a tákolmányokat a sárból, akinek most errefelé van dolga, örül, ha az istállóig eljut, s nem süllyed bele a trágyalével körített földbe, amibe mély árkokat hasítottak a traktorok széles kerekei.

Dupla szárnyú, kopott faajtó, csak egy riglit kell felemelni, könnyen nyílik. Odabent meleg pára, az alom és az édes húgyszag különös keveréke, orra válogatja, kinek kedves, s kinek taszító. Fekete, bongyor szőrű, csavart szarvú rackajuhok tucatjai állnak meg szinte egyként, s emelik szemüket a belépőre. Ritka itt az idegen, jobb félni attól, aki nem szénát tart a kezében, hanem fényképezőgépet vagy jegyzetfüzetet. Lábuk alól lassan kibukkannak a néhány hetes bárányok, ők is gyanakvók, de bennük még a játékosság kerekedik felül. Bakugrásokkal és sprintekkel cikáznak előttünk, a bátrabbak még a bálák tetejére is felmerészkednek, onnan méregetik a betolakodókat. Cérnavékony bégetésük szinte belevész az anyajuhok elnyújtott méltatlankodásába.

Húsvét előtt a kicsik épp elérik a súlyt, ami az olasz piac számára kecsegtetővé teszi őket: április elején már nélkülük megy ki a nyáj a legelőre, addig tart az idill, addig romantikus ez a mostani látvány. De most nem gondolunk erre. Most csak azt látjuk, hogy ebben a téli istállóban a fekete bárányok vannak többségben, anyjukkal együtt koromfekete paplanként hömpölyögnek egyik oldalról a másikra, nem mintha nagy hely lenne a jövés-menésre, de mutatják, hogy mégis. A fekete masszából virít ki foltként egy-egy barnás vagy épp mákszerű világos folt, mintha a természet is üzenne a rátarti embernek. Lám, nem minden olyan egyszerű, fekete vagy fehér.