Szociálpszichológusként milyen praktikákat vetett be, hogy elviselhetőbbé tegye a járványügyi korlátozásokat?
Túl nagy mozgásterem nincs. Feleségemnek be kell járnia dolgozni, ez egy adottság, amin nem tudok változtatni. Kislányom középiskolás: minden héten két nap online, három nap személyes oktatás. Ebbe sincs beleszólásom. Dunabogdányban lakunk. Annyit próbáltam tenni, hogy hétvégenként – ha nem volt pocsék idő – elmentünk kirándulni Visegrádra.
Orbán Viktor kormányfő tavaly novemberben Albert Camus: A pestis című könyvét küldte a koronavírusból lábadozó külügyminiszternek, Szijjártó Péternek. Jó ötletnek tartja?
Eszembe jut egy emlék a nyolcvanas évekből, amikor a „sereg” váratlanul, akaratom ellenére hatvan napra elvitt rabszolga-pszichológusnak.
Micsodának?
Kitalálták, hogy pszichológusok döntsék el, ki való híradósnak, harckocsizónak és így tovább. Pénzt azonban nem akartak költeni erre, inkább sorra behívtak és ingyen dolgoztattak minket. Kényszermunka volt, nem adtak választási lehetőséget. Veszprémben döbbentem rá, hogy engem két hónapra elzártak, távol a családomtól. Beöltöztettek katonaruhába, fogalmam se volt, mi legyen. Kiszöktem a körletből, megvettem Franz Kafkától A kastélyt. Gyorsan elolvastam, és elmúlt az a rossz érzésem, hogy csapdába estem. Ebből a nyomasztó helyzetből egy Kafka-regény szabadított ki. Rögtön másként láttam a világot. Szóval, kifejezetten jó ötletnek tartom, hogy a miniszterelnök elküldte ajándékba A pestist. Az ilyen típusú megoldások működni szoktak.
Az operatív törzs naponta bejelenti a halottak, a lélegeztetőgépen lévők, a fertőzöttek számát. Száraz adatok, személytelen statisztikák. Krízis idején ez a helyénvaló kommunikáció?
A dolognak ez a része rendben van, főként akkor, ha a közölt adatok megbízhatóak. Az már egy külön kérdés, hogy még mire lenne szükség. Nagyon fontos, hogy a járvánnyal összefüggő mindenfajta tájékoztatás átlátható, világos, kiszámítható legyen. Ez elengedhetetlen a bizalom megteremtéséhez. Az oltásregisztráció körüli ellentmondások, a vakcinák beszerzése, forrása és engedélyezése, vagy a vakcinák választhatósága körüli kavarások ezzel szemben mind olyan dolgok, amelyek a bizonytalanság révén a bizalmatlanságot növelik. A tágabb publikumnak nincs rálátása, de úgy tűnik, hogy az egészségügyön belüli információk áramlása is nagyon akadozik, ami szintén hátráltatja a védekezést. Ezt például onnan lehet tudni, hogy Nagy-Britanniában dolgozó két magyar orvos – egyiküket lovaggá is ütötték – magánkezdeményezésre segíteni akarta magyarországi kollégái munkáját. Az együttműködés mégsem valósult meg, mert az itthoni egészségügy megtiltotta az adatok átadását. (Leiner Tamásról és Szakmány Tamásról van szó, a Válaszonline.hu közölt velük interjút decemberben. Ezt követően jött a hír, hogy a Walesben élő Szakmány Tamást a Brit Birodalmi Rend tagjává emeli II. Erzsébet királynő – a szerk.)
Az ön által hivatkozott Szakmány Tamás a HVG-nek azt nyilatkozta: ha a Magyarországon hozzáférhető adatokból kellene dolgoznia, akkor az olyan lenne, „mintha kikapcsolnák a pilóta műszereit, és azt mondanák neki, hogy a lenti fénysorok valamelyike a leszállópálya, bizonyára megtalálod a megfelelőt”.
Ezért hangsúlyoztam, hogy ilyen esetben mennyire fontos lenne a minél szélesebb körű és minél nyitottabb tájékoztatás. A titkolózásnak nyilvánvalóan politikai okai vannak. Az biztos, hogy az információkezelés módja súlyos fogyatékossága a kormánynak.
Más országokban drámai tudósítások készültek a kórházakban uralkodó állapotokról, nálunk tévéstábok a közelébe se mehetnek covidos osztályoknak. Pánikot keltenének a sokkoló felvételek? Netán más oka van a sajtózárnak?
Egész egyszerűen ez a helyzet jól megmutatja, milyen a magyar sajtószabadság állapota. Ennyi. Legszívesebben minden politikus elzárná a negatívumoktól a sajtót, csakhogy az egészségesebb berendezkedésű társadalmakban erre nincs lehetőség. Viszont Észak-Koreában például megtehetik. Pánikot elsősorban azzal lehet kelteni, ha nincs hiteles információ, mert az emberek abban a pillanatban elkezdenek találgatni. Ha pedig találgatnak, akkor jobbára negatív dolgokra jutnak, összeesküvés-elméleteket gyártanak. Legnagyobb pánikkeltő hatása annak van, ha visszatartják az információkat.
Milyen roncsolást végzett az egyes emberek és a társadalom pszichéjében a járvány? Maradandó a károsodás, vagy maguktól begyógyulnak a sebek?
Rátermett tudósok az elkövetkező években minden bizonnyal kutatásokkal alátámasztott, pontos választ adnak majd a kérdésére. Én csak a szakmai tapasztalataimra és a józan paraszti eszemre tudok hagyatkozni. A társadalom különböző rétegeire, csoportjaira nagyon eltérően hatott a járvány. Kiszámítható, hogy azoknál, akiknél brutális egzisztenciális gondot okozott a vírushelyzet, hosszabb távon mentális szempontból is lesznek negatív hatások. Nem tudjuk pontosan, hogy mekkora kör érintett. A társadalom többségében egyelőre a járvány nem végzett tartós, maradandó rombolást. Ismert szociálpszichológiai jelenség, hogy a krízis előhozza és felerősíti a meglévő feszültségeket. Az összezártság következtében nyilván sok lappangó családi konfliktus is kipattant. A krízis megszűnésével ezek jó eséllyel elmúlnak, enyhülnek, újra a szőnyeg alá kerülnek.
Pedig a történelemből tudjuk: járványok után nem ritka, hogy valamilyen formában társadalmi méretekben is felszínre tör a karanténlétben kialakult, elfojtott agresszió. Ilyesmire nem kell készülnünk?
Nem érzékelek ilyen veszélyt. Az évszázadok során vissza-visszatérő pestis, vagy akár a spanyolnátha megtizedelte az embereket. A Covid-19 nem ennyire súlyos, nem generál olyasfajta pszichózist, ami hasonló mértékű össztársadalmi sokkot okozna, mint egy klasszikus nagy járvány.
Talán már csak néhány hónapot kell várni, hogy az oltások tömegessé válásával legalább részlegesen nyithasson az ország. Szavaiból úgy veszem ki, hogy ön szerint – mentális értelemben – zökkenőmentesen visszatérünk a normális kerékvágásba.
Ha a nyitás viszonylag rövid időn belül megtörténik, akkor valóban arra számítok, hogy különösebb zökkenők nélkül visszatérünk a régi kerékvágásba. Leszámítva azokat, akik egzisztenciális katasztrófát szenvedtek el. Amúgy a saját gimnazista lányomnál azt látom, hogy a járvány idején paradox módon többet van együtt a barátaival. Korábban nagyobb súlya volt közöttük az online, facebookos kapcsolatnak. Most mindent megtesznek, hogy személyesen is találkozhassanak.
Gyaníthatóan olyanok is vannak, akik kénytelen-kelletlen ugyan, de hozzászoktak a bezártsághoz.
Persze, akadnak visszahúzódó, magukba forduló emberek, akiknek a lelkületéhez – talán eddig maguk se tudtak róla – jól passzol a remeteélet. Nem ez a jellemző azonban, csak egy elenyésző kisebbségről beszélünk. A túlnyomó többség örül a nyitásnak.
A halálos áldozatok hozzátartozóinak nem volt lehetőségük rá, hogy a megszokott módon búcsúzzanak el szeretteiktől. Ennek milyen lelki hatásai lehetnek?
A hozzátartozók elvesztése, a gyászmunka elvégzése eleve nehéz. A járvány tovább növelte a nehézségeket, az érintett családok számára fokozottan súlyos traumát okozott.
Ennek feldolgozásában az államnak lehet valamilyen szerepe?
Ebben történetesen nem nagyon. Általában az állam tudja a legkevésbé megoldani az ilyen jellegű problémákat, ezeket civil vagy egyházi segítő szervezetek szokták jól kezelni. A kormánynak legfeljebb annyi sara van – bár ez sem kevés –, hogy szelektíven megnehezíti egyes szervezetek munkáját.
A járvány gazdasági következmények kiszámíthatatlanok. És a politikaiak? Magyarországon jövőre parlamenti választást tartanak.
A politikai következmények is eléggé kiszámíthatatlanak. Nem várok gyökeres változást, de nehéz lenne jóslásokba bocsátkozni. Rengeteg múlik azon, hogyan alakul a gazdasági kilábalás. Bár nem vagyok közgazdász, ebből a szempontból nem látom rózsásnak a képet. Az általam olvasott gazdasági elemzések egyetértenek abban, hogy rossz úton járunk. Más országokkal összehasonlítva a magyar kormány eddig borzasztóan keveset tett azért, hogy életben tartsa a kisebb vállalkozásokat, megőrizze az emberek vásárlóerejét.
