Előfizetés

Feledjük a nevüket, de emlékezzünk rájuk!

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.02.14. 09:07

Fotó: Részlet A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmből
„...a hegyvidéki zsidók meggyilkolása történetének feltárása fontos, de a rendező ahelyett, hogy egy megrázóan fontos témát tárgyaló filmet készített volna, aktuálpolitikai furkósbotot faragott az ügyből. (…) Összekeveri az idősíkokat, a 2005 környéki és a mai vitákat, a nyilas tömeggyilkosságok feldolgozása után kialakult helyzetet, egyenlőségjelet tesz a turul megmaradása mellett ma érvelők és a nyilasok, illetve a nyilasokat védelmezők között” – nyilatkozta Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere Ács Dániel A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmjéről, miközben a turulszobor sorsáról próbált valami értelmeset, elfogadhatót mondani. Hát persze. Csináljunk egy újabb holokauszt-filmet! Meséljük el a százezredik történetet a népirtás borzalmairól! Vagy akár az áldozatok nemzedékeken átívelő traumájáról. Ez teljesen rendben van. Újra fejet hajtunk illedelmesen a zsidók előtt – bocs, ez túlzás volt –, esetleg a hajunkat tépve rázzuk – úristen, hogy lehetett ilyet tenni? –, vagy éppen őszintén hitet teszünk az antiszemitizmus ellen. Rég volt, csúnya volt, többé úgysem lesz. Pont. Szerencsére a 444 kiváló filmes újságírója kilépett a szertartásos megkönnyezés szentélyéből, nem rakott egy újabb virágot a tömegsírra. Hiszen a kötelezően előírt kegyelet még nem szembenézés a bűnnel, sőt, segítheti is feloldódását, semmibe veszését – és megismétlődését. A gyilkosok emlékműve megrázó történeteket mesél el a budapesti holokausztról, de hatásos, elgondolkodásra késztető párhuzamos szerkezetével arról szól, hogyan kereng megbánás és önigazolás a jelen nemzettudatának jobb féltekés bugyraiban. Ami persze csak úgy érhető tetten, ha hírt ad magáról. Efféle felszínre törésnek tekinthető a hegyvidéki turulszobor felállítása. Ha a turul a magyarság ősi szimbóluma, miért háborús emlékműként támad fel, karmai között kardot tartva. És miért második világháborúsként, amikor a madár alakjával a szélsőjobboldal melengette magát. Miért az egykori nyilas pártház, tömeggyilkosságok közelében? Miért volt ez fontos a 2000-es évek elején Mitnyan György polgármesternek? Miért gerjesztett vitát, felháborodást, ellenállást? Miért védte Pokorni Zoltán későbbi polgármester? Miért a Jobbik tüntetett érte? Hogyan kerülhettek az áldozatok nevei közé véreskezű nyilasok? És ha ennyi baj van vele, miért nem távolítják el? Ebben a kontextusban lesz súlya a dokumentumfilm tényfeltáró szálának. Mert az ostrom utolsó szakaszában a környéken történt nyilas vérengzés részletes, tárgyszerű elmesélése a jelen mentális és morális anomáliáját emeli ki. Se a szakértőknek, se a rendezőnek nem kell mást csinálniuk, mint leíró mondatokkal, feszesen vágott képi dokumentumokkal, néhány fontos tény eredeti, jegyzetelést imitáló kiemelésével felidézni a „sztorit”. Kegyetlensége szürreális, aminek fényében a szobor ügye tragikusan abszurddá válik. Jó lenne, ha a filmnek aktuálpolitikai üzenete lenne. De sajnos mélyebb a probléma. Pokorni Zoltán persze hitegetheti magát és környezetét, hogy aktuálpolitikai furkósbottal szándékozták fejbe csapni. Ha valami lesújthatott rá, az egyedül saját lelkiismeretének furkósbotja. Amely már évek óta kering fölötte. Tisztáznia kellett önmagában apja ügynökmúltját, a turulszobor kapcsán pedig a nyilvánosság előtt szembesült azzal, hogy nagyapja nyilas gyilkos volt. Nagyon kemény próbatétel. Akárcsak megtalálnia helyét, identitását illiberálissá vált nemzeti pártjában. Az ő tépelődése, bizonytalansága egy széles társadalmi réteg nemzettudatának skizofréniáját jelzi. Elismerni a történelmi bűnt, megbánóan nézni az áldozatok szemébe, hogy felcsillanjon vétkes elődeink ártatlansága. Emelhetnénk nekik is szobrot, nem, véres a kezük, sírunk, de ha már áll az emlékmű, maradjon, ne rombolják le, majd letöröljük róla a nevüket, és más korba helyezünk mindent, amelyben mindannyian áldozatunk voltunk. Majd mikor dönteni kell minderről, nem szavazunk. De haboznak azok is, akik tisztán látnak. Felháborodnak, de nem tesznek határozott, kényszerítő lépéseket. Mert annyira azért mégse, ez van, majd tovafújja az idők liberális szele. Hátha összetartozunk. Ács filmje váratlan érzékletességgel ragadja meg ezt a zavaros történelmi-társadalmi tudatállapotot. Ettől lesz igazán jelentős munka. A nyilas gaztettek felidézésébe ékelődő mai szélsőjobbos megszólalások, demonstrációk pedig megpengetik a bűn állandóan feltámadó szellemének misztikumát. A nagy nemzetvédő, területeket visszaszerző harc elbukott. A világtörténelem új hulláma már elérte a közeli épületeket, s lassan mindent jövőjébe sodor. De egy háborút még meg lehet nyerni. Az egyedül megnyerhetőt. A legnagyobb ellenség, a védtelen kisebbség ellen. Lendül előre a kar, harsog az egykori vonás hang, judapestezés. Nem! Ezt tényleg nem! Köszönjük a filmet. Itt nem szabadul el még egyszer a pokol. De ugye ez nem jelenti azt, hogy meg kell tagadnunk magunktól egy kis sorosozást, libsizést is, és nem gyönyörködhetünk a bajusz kirekesztő, kövér pödrésében?

Haza, szeretet

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.02.14. 09:06

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Számomra mindig nagyon képlékeny valami volt a hazaszeretet. Úgy nőttem fel, hogy ezt az érzést nem lehet komolyan venni. A román tévében mindig kipirult pionírok vették körül a haza legszeretettebb fiát, máskor felnőttek tapsolták pirosra a tenyerüket, miközben ütemesen skandáltak. A haza szeretete összemosódott a párt, a Kondukátor, a rendszer iránti elvárt rajongással, és ettől ez az érzés gyanússá, művivé, sőt: egyenesen árulássá vált. Aki ezt a hazát szereti, csak úgy teheti, hogy közben elárulja és feladja magát. Hagyja, hogy arctalanul feloldódjon ebben a határtalannak hazudott érzelemben. Épeszű ember képtelen volt részt venni ebben a komédiában. Legnagyobb meglepetésemre a románok is mosolyogtak ezen, holott elvileg mégiscsak nekik kellett volna legfőképpen szeretniük a hazafias versekben megénekelt Romániát. Én magyarként úgy éreztem, némiképp fel vagyok mentve. Mi – ez derült ki a tévéből – jóval visszafogottabban szeretjük a sajátunkat. Nincs az a nagy felhajtás. Szóval úgy voltam vele, hogy az igazi hazaszeretet jóval szűkebb valami, szerényebb léptékű, leginkább csak a puszta környezetet jelenti, Szatmárt és Kolozsvárt, de annak sem minden utcáját, mert például utóbbiban a várost övező lakótelepek már a románok művei, sanda szándékkal épültek, hogy megváltoztassák a város nemzetiségi arányait. A lakótelep tehát már nem lehet haza. A rendszerváltozás után meg azért nem lehetett maradéktalanul szeretni Romániát, mert a komédia helyett tragédiába váltott. A Kondukátor helyére csakhamar a nacionalizmus lépett, a titokzatos román tűzhely, és már a szabadság első évében, 1990-ben megmutatta, hogy a gyűlöletet véresen komolyan gondolta. Aztán persze Funar, Vadim Tudor és a nemzeti színű kukák révén ez is visszaváltott komédiába, ám akkor a valódi szeretet esélye már réges-rég elúszott. Ezt az új Romániát sem lehetett szeretni, főként, hogy bár új módszerekkel, de ez is elvárta volna a feltétlen rajongást. A hűséget. Bennem viszont az elvártság és a valódi szeretet mindig is ütötte egymást. Talán akkor jutott leginkább nyugvópontra bennem ez az érzet, amikor végleg átköltöztem Magyarországra. Akkor úgy tűnt, hogy végre földrajzilag is konkrét keretet kap a dolog, és végre egyértelművé válik: no gyanú, no para. Aztán rá kellett döbbennem, hogy itt is van egy jelentős réteg, amely elvárja a haza szeretetét, ám ez alatt leginkább konkrét személyt és pártot ért, és ehhez legalább olyan mereven ragaszkodik, mint annak idején a „románok” tették. A szeretet így megint visszahúzódott, megint priváttá vált, odabent tűztem ki a kokárdát, hogy úgy mondjam, mert nem akartam egyből a politikai térbe sodródni azzal az érzéssel, ami elfogott, valahányszor a Margit-hídról néztem a Dunát vagy végigsétáltam az éjféli rakparton. Azzal, ami önkéntelenül elkapott Egerszegi aranyérmei, a kevés góljaink alatt, olvasás közben vagy az épp elúszó dinnyehéj láttán, vagy pusztán a himnusz hallgatása közben, ami néha bizony még valódi könnyeket is elő-előhívott, amit persze soha nem vallanék be senkinek. Ugyanakkor azokkal sem tudtam azonosulni, akik az elvárt szeretetre, s főként a megbélyegzésre (hazaáruló stb.) azzal válaszoltak, hogy gunyorosan álltak az egészhez, ellen-szeretetet fejlesztettek ki magukban, valamilyen ironikus distanciát nem csupán a rajongók hazájától, de a sajátjuktól is. Arra viszont, hogy nekem mennyire fontos ez a rejtett, szinte szemérmes érzet, amelyet soha nem tudtam egyetlen konkrét emberhez vagy párthoz kötni, mert sokkal összetettebb volt annál, itt jöttem rá Bécsben. A megérkezésünk pillanatában. Amikor eufória helyett olyan szorongás tört rám, mint még soha. Nekem a külföld mindig az új élményeket, a tágasságot, a kíváncsiságot, a felfedezés bizsergető élményét jelentette. Most meg álltam új otthonunk(?) ajtaja előtt, és hirtelen azt éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem vagyok egy tárgy, amelyet büntetlenül ide vagy oda lehet tenni. Miközben attól menekültem, hogy egy konkrét személyt vagy pártot szeressek hazámként, rájöttem, hogy az én szemérmes szeretetem nélkül sem tudok meglenni. Hogy azt nem tudom áthozni magammal, és gond nélkül ráragasztani az amúgy rajongásig szeretett Bécsre, annak utcáira, tiszta európaiságot árasztó zugaiba. Persze meg fogom szokni, el fog ez múlni, előbb vagy utóbb büszke bécsi leszek, de vajon elég ez? Mintha egy soha ki nem kezelt sajgás, a lábujj szinte nevetséges gondjáról bizonyosodott volna be minden átmenet nélkül, hogy akár az egész testet magával ránthatja. És ez olyan komoly, hogy akár nevethetnék is rajta. Aztán persze engedett a szorongás, megszólalt bennem a rutinos utazó, megnyugtatott, hogy a gyereknek viszont mindez igen természetes, ő bárhol otthon érzi magát, ha mi is ott vagyunk mellette. Hát akkor most ez a „mi” lesz a haza, gondoltam. Aztán majd szép lassan jön hozzá a többi is. Osztrák himnuszt talán nem fogok énekelni, de abban is biztos vagyok, hogy további szívdobbanások és elérzékenyülések várnak még rám. Amit persze majd ugyanúgy le fogok tagadni.

Péterfy Gergely és az átváltozás

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.02.14. 09:06

Fotó: Népszava
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXIII.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Péterfy Gergelytől a Halál Budán című, 2008-as regényét olvastam először, s nem értettem, hogy az előző művei miért nem kerültek a kezembe. Vele is úgy jártam, mint másokkal szokott az olvasó ember, ha kissé felületes: Péterfy neve, arca, figurája ismerősen derengett a kortárs irodalomból, magamban elkönyveltem jó íróként, de a munkáiról nem éltek bennem emlékezetes olvasói élmények. Ezt a helyzetet írta felül 2008-ban a Halál Budán, amely meghökkentett: nahát, itt van egy történelmi sztori, amit alighanem én is így írtam volna meg. Hiszen a „történelmi regény” álcájában „nem történelmi regényt” írni - ez tetszik. A fogalmat azért tettem idézőjelbe, mert mióta végigrágtam magam Lukács Györgynek a „történelmi regényről” szóló, voltaképpeni ideológiai vádiratát, azóta lassan szétesett bennem az a skatulya, ahová korábban a „történelmi regényeket” összerendezgettem. Éppen jókor talált be a Halál Budán, amely újabb menekülési útvonalat jelölt ki abból a ketrecből, ahová Lukács György igyekezett a „történelmi regényt” bezárni. El is határoztam, hogy alkalomadtán majd dedikáltatom Péterfyvel a könyvet, de alkalom nem adódott, én meg nem kerestem, elvégre sosem tudni, hogy egy író mit szól egy ismeretlenül rátörő barbárhoz. Aztán elolvastam a Jánossy Lajos-Szegő János szerzőpárosnak a Litera.hu számára Péterfyvel készített nagyinterjúját (Reményteli mítosz, 2010) és megnyugodtam: milyen jól döntöttem, hogy nem keresem a társaságát! Hiszen Péterfy egy megkeseredett emberkerülő! Minden szavából lassúdan és alig oldódó szomorúság árad, az élete kész tragédia, irodalmi pályája kudarc – legalábbis valami efféle szűrődött le nekem abból a nagyinterjúból. Feltűnt, hogy a szöveghez mellékelt fotókon az író nem mosolyog. Mi baja lehet? Ó, nem, nem szabad erre rákérdezni, nem szeretném még én is tetézni a bajt. Évekkel később, 2014-ben megjelent tőle A kitömött barbár, elolvastam, igen jól megírt regénynek találtam, de nálam a Halál Budán című könyvet nem körözte le. Mégis megörültem, hogy Péterfy könyvével elnyerte az Aegon-díjat 2015-ben, mert végre mosolyogni láttam a képeken. Személyesen még ekkor sem ismertem, mondom, nem akartam megzavarni mosolytalan, komor magányában. Eléggé meg is ijedtem, amikor 2015-ben, az akkor még létező Népszabadságnál a kulturális rovat vezetője, Kuczogi Szilvi azt javasolta, hogy hozzunk össze egy hármas találkozót. Mivel az volt az elképzelése, hogy a lap prózasorozatot közöl Gulliver magyarországi utazásáról, és a sorozat minden egyes részét más-más szerző írja meg, arra kért: üljünk le hármasban Péterfy Gergellyel, és beszéljük meg a sorozat részleteit. A Corvin Pláza mögött, egy kávézóban beszéltük meg a találkozót (oh, boldog idők, mikor a világegyetem még nyitott kávézókkal együtt tágult!), én pedig eléggé meg voltam rémülve. Csak nem mutattam. Jaj, mi lesz most? Jön egy megkeseredett emberkerülő, aki két szót se szól egy óra alatt, amitől majd biztos rám jön az ideges kényszerköhögés, szegény Szilvi pedig bajlódhat egyedül. Jaj, mi lesz ebből? Mi lett, mi lett. Nagy meglepetés lett. Péterfynél kedvesebb embert keveset ismerek a kortárs magyar irodalomban. Szerény, mosolygós, nyitott és kíváncsi. Ilyen volt 2015-ben abban a kávézóban, s azóta is ilyennek látom mindig. Méghogy emberkerülő! Egyszer bevittem a leánykámat a Centrál Kávéházba, mert kívülről megtetszett neki a berendezés, s ki ült az egyik asztalnál egy nagy társaságban? Péterfy Gergely! Méghogy keserű ember volna! Amikor meglátott, derűsen elmosolyodott és fölállt, hogy üdvözöljön minket. Nem tudom, hogy mi történt vele 2010-ig, s mi történt vele 2014 után, de úgy tűnik, mintha kicserélték volna. Mintha nem ugyanaz az ember volna, akivel Jánossy és Szegő több mint tíz éve nagyinterjút csinált. (Nem szeretnék beleszólni a Litera munkájába, de milyen érdekes volna egy újabb nagyvizit Péterfy Gergelynél. A galéria ezúttal tele lenne csupa mosolygós fényképpel.) Mintha kinyíltak volna számára azok a kapuk, amelyeknek a létezéséről 2010-ben még nem is tudott. Mi történt vele? Talán az irodalmi elismerés hiányzott? Nem tudom, vagy legalábbis nem hiszem. Biztosan szerepet játszott a búskomorságban ez is, de Péterfy nem az az író, aki csak a sikert hajszolja. Találkoztunk többször az elmúlt években, beszélgettünk többször a Nyitott Műhelyben, s kiderült, hogy nem sikermániás. Egy rendes ember. Mitől volt olyannyira boldogtalan? Nem akarok senkinek a magánéletében vájkálni, de van egy tippem. Péterfy Gergely a közösségi médiában hosszú évek óta a feleségével, Péterfy-Novák Évával együtt szerepel, ami határozottan jól áll neki: ennek a nőnek az oldalán Péterfy mintha felragyogott volna. Pontosabban ketten ragyognak együtt: páros csillagzatok a saját világegyetemükben.