Egyfelől komikus, de inkább tragikus, ha végigtekintünk azon, csak az eltelt száz évben milyen könyveket tiltottak be a világban.
Kína egy tartományában a harmincas években azért száműzték a könyvespolcokról Lewis Carroll népszerű, Alice Csodaországban című meséjét, mert az állatok ugyanúgy viselkednek benne, mint az emberek, márpedig a cenzorok szerint ez az ábrázolás lealacsonyító az emberiségre nézve. Görögországban az 1967-ben hatalomra került katonai diktatúra egyik első intézkedése Arisztophanész 411-ben előadott Lüszisztraté című munkájának feketelistára tétele volt, mert a szerző háborúellenes üzenetet fogalmazott meg benne. A tradicionálisan katolikus Írországban is igen sok művet tiltottak be egykor, köztük Ernest Hemingway vagy H. G. Wells munkáit. A fasizmusban, illetve a kommunizmusban szintén számos művet száműztek a könyvespolcokról. Charles Dickens Twist Olivérje például azért volt tiltott mű Németországban a 30-as 40-es években, mert „zsidó karaktereket ábrázol”.
A könyvek sokat tudnának mesélni az adott ország különféle sötét korszakairól. Az, hogy az irodalom valamely rezsim célkeresztjébe kerül, azt jelzi: egy elnyomó rendszer nem elégszik meg az ellenzéki médiumok elhallgattatásával. Az irodalom ugyanis szintén lehetőséget ad a társadalomkritikára, és egy diktatúra semmiféle, még a művészi módon megfogalmazott ellenvéleményt sem hajlandó tolerálni.
Egy adott rezsim mértéktelenségére Törökország is kiváló példa. A 2000-es években még elképzelhetetlen lett volna könyvek tiltólistára tétele, manapság azonban sok százezer könyvet zúzatnak be, köztük kurd szerzők műveit.
Nem is olyan rég azt reméltük, hogy a könyvégetések, betiltások érájának vége. A diktatúrák módszerei azonban nem változnak. De az irodalom örök - a diktátorok pedig előbb-utóbb a történelem megfelelő polcára kerülnek.