És hol a terv?

Telefonon adtak időpontot, hívtunk egy taxit, az oltópontnál anyukám feltűrte a ruhaujját, kidugta a karját a kocsiból, megkapta az oltást, aztán egy parkolóban kivártuk a biztonsági negyedórát, és már mehettünk is.

Az angliai Kentben élő barátom beszámolóját még két információval tudom árnyalni: édesanyja odalátogató magyar állampolgár, az oltópontokat pedig még az ősszel, a szezonális influenza elleni vakcinázás idején alakították ki, és akkor csiszolták tökéletesre a működésüket is, számítva arra, hogy pár hónapon belül a koronavírus ellen olthatnak ezekben a szabadtéri sátrakban.

Ezek szerint meg lehet ezt szervezni, és bizony valami hasonló megoldásban reménykedtem, amikor Müller Cecília az ősszel eltűnt, állítólag azért, hogy kidolgozza az oltási tervet. De ami azóta történt, az minimum meghökkentő. Kezdve a regisztráción, amit kezdetben igényfelmérésnek állítottak be, most meg már az oltás feltétele. Aztán jöttek a hírek az egészségügyiek köréről, ahol helyenként lasszóval fogták a bármilyen foglalkozású arrajárókat, csak ne kelljen kidobni a vakcinát. Most meg sorra előzik be a fiatalok az időseket, vélhetően azért, mert nekik be merik adni a bizonytalan hátterű oltóanyagokat is. Az abszurdum csúcsa a héten kikézbesített levél, amelyből sokakkal együtt én is megtudhattam, hogy az egészségbiztosító szerint krónikus beteg vagyok.

Február közepe van. A kormány elvesztegetett majdnem egy évet, amikor a folyamatos, vérlázító pótcselekvés helyett például az oltás megszervezésére koncentrálhatott volna. Még most is ott tart, hogy kérdezgeti a túlterhelt, alkalmatlan lukakban dolgozó háziorvosokat, szurkálnák-e hétvégén a pácienseiket. Szépen kérem, legalább átmenetileg kanyarodjanak le a szokásos piti bosszúról, és fogadják el azt a segítséget, amit Karácsony Gergely a fővárosi oltás megszervezésében felajánlott.