Természetes, hogy egy európai demokratát felháborít az a diktatórikus, mind gyakrabban nyílt erőszakot alkalmazó politikai gyakorlat, amellyel az orosz hatalom az utóbbi évtizedben észrevéteti magát. Szeretnénk, ha változnának a viszonyok, éppen azért, mert Oroszországot civilizációnk részének tekintjük. Putyin rendszerére úgy tekintünk, mint amit ráerőltettek egy birodalomra, és így polgárainak előbb-utóbb le kell ráznia magáról. Alekszej Navalnij tevékenységében már a lázadásra kész társadalmi elégedetlenséget véljük kifejeződni. Ám ez a mi szempontunk, amelynek számunkra van igazán fontos jelentése: saját hazánkban, régiónkban nem szeretnénk putyini világot. De figyelembe kell vennünk, hogy az orosz társadalmi fejlődés hagyományaiba, sajátosságaiba másképp illeszkedik ez a hatalmi modell, és a benne élő embereknek nem feltétlenül elutasító a viszonyuk hozzá. Még akkor sem, ha elégedetlenek vele.
Nem adóztak, nem konszolidálódtak
Nem szükséges most visszamenni Rettegett (IV.) Iván vagy Nagy Péter idejébe, hogy érzékeltessük az egyedi vonásokat. Maradjunk a rendszerváltás utáni folyamatoknál. Bár alapjában véve ugyanaz történik, mint a szovjet térség többi országában, csak „birodalmi” szinten, függetlenséget biztosító nukleáris katonai erővel, óriási nyersanyagkészletekkel – és a kelet-közép-európainál is kevesebb polgári tradícióval. Már tudjuk a leckét, hogy Jelcin – az európai demokraták által üdvözölt – neoliberális kurzusa káoszt, drámai válságot okozott, de nem gondolunk bele, mi is történt, főleg a gazdaságban.
Deák András György, az NKE Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a következőket emeli ki a folyamatból. „Az akkori helyzet termelte ki az oligarchákat, néhány versengő érdekcsoportot, amelyek amit lehetett, privatizáltak, és az állami költségvetést is igyekeztek ellenőrzésük alá vonni.
A Jelcin-korszak végén az olajtermelés 4-5 százaléka van állami kezekben. De az igazi probléma, hogy nem működött az adóztatás. A GDP alig 10 százalékát sikerült beszedni. Az átalakulás első szakasza az 1990-es években teljesen kriminalizált volt. Utána már aktivizálódtak politikai kapcsolatrendszerek, de megmaradt a nagy étvágy, és végül 1998 augusztusában csődhelyzetbe került az orosz állam.”
Elvileg ugyan elképzelhető, hogy ez a fajta oligarchikus vadkapitalizmus konszolidálódjon, és szervesen fejlődő pályára állítson egy országot, de a régióban nincs rá példa. A szakértő Ukrajnát említi, ahol máig oligarchacsoportok tartják kézben az államot. Ezért az elnökválasztás ugyan nyílt, a politikai rendszerben több a demokratikus elem, de mindennek nincs igazi súlya, és a gazdasági eredmények enyhén szólva nem rózsásak. Az orosz állam azonban azt választotta, hogy megtöri az oligarchák erejét, és a társadalomtól támogatva megvalósított egy etatista fordulatot. Ami azért sikerülhetett, mert – például Ukrajnával ellentétben – itt voltak hozzá erős szervezetek, legfőképp az állambiztonsági apparátus. Így kerül a képbe Vlagyimir Putyin. Elnökké választása után kis lépésekben zajlik le a változás. „A revízió persze nem jelentette az oligarchikus tulajdonosi csoportok teljes felszámolását – hangsúlyozza Deák András György. – De az alvilági réteget eltüntették a színről, a többieket pedig kiszorították a politikából. Az oligarchák lassan belefáradtak a küzdelembe, és inkább kiegyeztek Putyinnal.”
Kopik a megmentő
A rendcsinálás, a vele együtt bekövetkező stabilizáció, majd az egy évtizedes gazdasági föllendülés jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni Putyin népszerűsége szempontjából. Azok szemében, akik átélték ezt a korszakot, az elnök máig egyfajta megmentőnek számít. Nehezen inog meg bennük a bizalom, az iránta érzett tisztelet. Függetlenül attól, hogy a nevéhez fűződő átalakulás nem volt akkora bűvészmutatvány az ország adottságai mellett, és végül egy „szokványos”, autoriter posztszovjet modellhez vezetett.
„A térségben az a döntő, van-e nyersanyagod – magyarázza Deák András György. – Ha nincs, szegénységbe reked az ország. Ha van, el lehet érni akár a kelet-közép-európai szint alját is az egy főre jutó GDP-ben. Hatalmi szempontból Putyin külön szerencséje, hogy a felzárkózás iszonyú alacsony alapról indult. A visszaesés jelcini évtizede után a nyersanyagpiacra építve gyorsan tudott évi 7-10 százalékos GDP- és 20 százalékos reálbér-növekedést produkálni, de az ország így is csak 2007 körül éri el az 1991-es gazdasági szintet.
A politikai, hatalmi szférában pedig annyi történik, hogy a jelcini korszakból megmaradt oligarchák mellé Putyin behozza a saját körét, és ellenőrzése alá vonja a gazdasági területeket. Döntően állami vállalatokról van szó, ilyen a Gazprom is, az igazgatótanácsuk élére kerülnek az elnök emberei. Az energetikai iparban óriási pénzekhez lehet így jutni, amíg tudja az ember a helyét. A második vonalban pedig baráti cégek működnek, kapják szépen a túlárazott állami megrendeléseket. Azonban ez a modell a 2010-es évek elejére kifullad.”
Strukturális reformok híján várható volt, hogy a növekedés lelassul, az olajár nem marad örökre magas, és a lakosság egy részében elhalványul a jelcini káosz megszüntetése miatt érzett megkönnyebbülés. Ez 2012-től jelentkezik egyértelműen, és azóta állandó probléma a vezetés számára, hogyan lehet fenntartani a rendszert. Nem meglepő, hogy a hatalmi manőverekben egyre több az erőszakos, adminisztratív rendszabályozó elem, és fontos szerepet kap a hazafias ideológia.
És a politikai stabilitás szempontjából mindmáig eredményesnek mondható ez az evickélés. Az egyértelmű hanyatlás kezdetén a Krím megszerzése óriási népszerűséget hozott Putyinnak, átmenetileg megfordítva a hanyatló népszerűségi trendet. A nyugati szankciók ugyan felére csökkentik a rubel értékét az euróval szemben, de a lakosság döntő többségét ez nem igazán érintette. Erős szeparatista törekvésektől sem kell tartani, mert ugyan pár, energetikai iparban, nyersanyag-kitermelésben részt vevő régió nyereséges, de többségüknek szükségük van a központi költségvetés támogatására. A 2014 utáni kritikus szituációból sikerült kilábalni, és bár évek óta pang a gazdaság, a hatalom nem tud nagy jó pontokat szerezni, de még kezében tudja tartani a helyzetet. „Oroszországban nincs forradalmi hangulat – állítja Deák András György.
– Putyin nagyon figyel arra, hogy megtartsa maradék szavazóbázisát. A kisvárosokat, falvakat, a költségvetési dolgozókat, a nyugdíjasokat. Ezért a nyugdíjkorhatár emelése jelentett számára komoly próbatételt. De a döntően ellene szavazó városi középosztályt elengedte és nem kíméli. Amúgy tévedés azt gondolni, hogy feltétlenül demokrata szellemiségű rétegről van szó. Az orosz középosztály jelentős, valószínűleg nagyobb része erősen nacionalista, a hatalomtól is jobbra áll. Putyin jelenleg potens ellenzéke is radikális nemzeti elveket vall, az ország második legkedveltebb politikusa Vlagyimir Zsirinovszkij.”
A sajátjaira kell figyelnie
Kétségtelen, hogy az orosz elnök népszerűsége csökkenőben van. A nyílt listás felméréseknél, amelyeknél bárkit preferálhat az ember, jelenleg 30 százalékot ér el. De zárt listán, mikor megadott nevek közül kell választani, ma is 60 százalékon áll. Ehhez képest Alekszej Navalnij támogatottsága rendkívül alacsony, 5 százalék körül mozog. Az ő tevékenysége sem jelent igazi politikai veszélyt. De akkor miért üldözik? „Navalnij a korrupció témájával ügyesen rombolja a rendszer tekintélyét – kezdi megfogalmazni válaszát Deák, majd így folytatja: – Ez egyelőre kevés egy erős ellenzék kialakításához, de a hatalom nem óhajtja kivárni, hova vezet a folyamat, azonnal üzen. Navalnij helyzetét, térnyerését nehezíti, hogy a partvonalról kiabál be. És Putyin igyekszik meggátolni, hogy bekerüljön a nagypolitika szférájába. Az oroszok azt veszik komolyan, aki a hatalomból képvisel alternatívát. Gondoljunk csak Jelcinre, aki moszkvai első titkárként tudott vetélkedni Gorbacsovval. Putyinra ezért jelenleg a saját köre lehet igazán veszélyes. De egyelőre nem látni olyan figurát, aki a helyére léphet.”
A moszkvai független – az orosz törvények értelmében külföldi ügynökintézménynek számító – közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ legutóbbi felmérései egészében megerősítik a fenti állításokat. Ezzel együtt mégis jeleznek érdekes elmozdulásokat, amelyekkel számolni kell.
Nem a partvonalról dühösek
Gyenyisz Volkov igazgatóhelyettes a Republicnak adott interjújában arról beszélt, hogy az elnökkel, a kormányzással szembeni elégedetlenség nem tekinthető már marginálisnak, hiszen a lakosság harmadának vannak komoly fenntartásai. Kedvezőtlenül hatott Putyin számára a járvány is, nem a helyzet járványügyi kezelése, hanem gazdasági következményei miatt. A szigorítások alatt csökkent az emberek jövedelme, sokan vesztették el állásukat, cégek szűntek meg. Lehet, hogy nem okolják miatta az államot, de erősödik a pesszimizmus, a kilátástalanság, ami befolyásolja a politikai szimpátiákat.
Egyelőre nem artikulálódnak pontosan a problémák, nem kristályosodtak ki társadalmi követelések, de egyértelműen erősödik a hatalommal szembeni bizalmatlanság, mind több kétely fogad egyes intézkedéseket. Navalnij szerepét sem lehet már bagatellizálni. A felmérések szerint a lakosság 20 százaléka támogatja tevékenységét, és stabilan ott van azon politikusok között, akik iránt az emberek bizalmat éreznek. Nem is annyira a korrupcióellenes mozgalmával ér el népszerűséget, egyszerűen érdekes, következetes figurának tartják, akire érdemes odafigyelni. Ma különösen fontos, ki milyen információs csatornákat használ. A fiatalok a netet, a közösségi oldalakat figyelik, amelyeken Navalnij aktív. Ők úgy gondolják, megmérgezték a politikust, könnyebben voltak mozgósíthatók a mellette való tüntetésekre. Az idősebb generációk, akik a tévét nézik, elfogadják az állami propagandát, mely szerint külföldi szervezetek provokatív akciójáról van szó. Ez ma még elég a vezetés számára, de a felnövekvő nemzedékek bizalmáért is tennie kell valamit, ha hatalmon akar maradni.
Valószínű, hogy az idei parlamenti választások már komoly jelzéseket fognak adni a politikai közhangulat változásairól. Nem véletlen, hogy az alkotmány módosításával Putyin tágította a rendszer túlélésének mozgásterét, több változatot is nyitva hagyva a hatalom utódlása, átmentése előtt.
Mindebből azt szűrhetjük le, hogy bár a rendszert elvileg egyelőre nem fenyegeti komoly veszély, működésében egyre több a bizonytalansági elem. Ugyanakkor teljesen elmosódott, milyen alternatívákat kínál a független ellenzék. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy Putyin esetleges bukása progresszív, demokratikusabb jövőt hoz Oroszország számára.
