portré;Zoltán Gábor;XII. kerület;Pokorni;nyilasok;

2021-02-20 16:59:46

Zoltán Gábor, titkok tudója

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

 A budapesti Nyitott Műhelyben, egy irodalmi rendezvényen találkoztam vele először 2016-ban, tehát már úgy néztem rá, mint az Orgia szerzőjére, akarom mondani, Szerzőjére. Ha valaki nem olvasta volna: ebben a könyvben Zoltán Gábor a saját lakhelyének, a XII. kerületnek a nyilasgyilkos múltját mondja el. Az Orgiában szabatos, visszafogott és érzelemmentes hangon elbeszéli, hogy a néven nevezett nyilasgyilkosok miképpen kínozták meg és mészárolták halomra ártatlan áldozataikat. Zoltán Gábor dokumentumregényt írt tehát, nem fikciót, az olvasó azonban mégis úgy érzi magát, mintha egy horrorfilm forgatókönyvébe tévedt volna, amelyben csupa egyszerű és látszólag ártalmatlan kisemberek gyilkolásznak.

A nagy Sz betű sok szerző esetében indokolt, Zoltán Gábornál azonban halmozottan, mert kevés írót ismerek, aki annyi munkát, alaposságot, gondosságot, történeti hitelességet, egyszóval felelősséget fektetne bele egy kéziratba, mint ő. A felelősség az ő személye és munkássága kapcsán különösen fontos kifejezés: ez a fogalom elválaszthatatlan tőle, az írói működésének (az olvasói, befogadói oldal felől nézve) ez az alapja. Milyen érdekes, hogy ez a felelősségteljesség már az első pillantásra, ismeretlenül is látszik rajta! A tekintete éppen olyan, mint ő maga: nyílt, komoly és becsületes. Nem szikár, nem szigorú, nem vádló arc az övé. A szeme azt üzeni, hogy megbízhatsz benne, a Zoltán Gábor nevű író által nem leszel átverve, kibeszélve, kiröhögve és lesajnálva a hátad mögött.

Ráadásul amikor saját magadról makogsz, olyan érdeklődéssel néz rád, mint aki valóban figyel, mint aki száz százalékban jelen van – igen, az ő esetében a figyelem is fontos és jellemző szó. A társaságban hallgatag megfigyelő, és ha megszólal, akkor sem fecseg, nem sztorizgat, s nem feledkezik bele önmagába. Szabatosan, visszafogottan és érzelemmentesen beszél, mintha éppen mikrofon előtt volna – ami talán szakmai ártalom nála, elvégre sokáig rádiós volt, sőt, elsősorban rádiós volt, nem pedig író, holott jelentek meg könyvei.

Én sem íróként gondoltam rá 2016-ig, hanem rádiós irodalmárként, aztán 2016-ban a Kalligramnál kijött a már említett Orgia, amely mindent megváltoztatott: ez a könyv a Szerzőt fölrepítette az irodalom magas (vagy mély?) égboltozatára, az olvasó orrát pedig beledugta a saját, nagyon is mélységes mocskába.

Éppen az Orgia megjelenése után, 2017-ben hordtam az akkor még óvodás kislányomat a Városmajor utcai uszodába úszni taníttatni, s miközben ő az oktatók felügyelete alatt önfeledten lubickolt, én a környéket jártam, s Zoltán Gábor könyve alapján a helyszínt nézegettem célzatosan és tudatosan. Belém égett kitörölhetetlenül a Városmajor és a Maros utca képe, megcsapott a nyilasgyilkosok vérfürdőjének máig érezhető szaga. Szinte hihetetlen, de egyszer Zoltán Gáborral is összefutottam. Váltottunk pár szót, aztán sietett tovább, de a Maros utcába befordulva olyan érzésem volt, mintha velem maradt volna. Az ő tárgyilagos, hűvös hangján hallottam beszélni a gyilkosokat és az áldozatokat, akik azóta is az ő hangján beszélnek.

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de 2020 elején mintha azon a Maros utcai kórházban tartott megemlékezésen is ott lett volna, ahol Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere elsírta magát nyilasgyilkos nagyapja miatt. Ott szorongtunk abban az alagsori helyiségben, ahol a nyilasgyilkosok idős és beteg embereket öltek, és aminek a kijárata éppen arra az udvarra nyílik, ahol a testeket földbe hányták. Ez volt az az alagsori helyiség, ahonnan az áldozatokat kiterelték a haláluk helyszínére. A megemlékezésen ott álltam két méterre Pokornitól, és a könnyeivel küszködő polgármestert látva biztos voltam benne, hogy a nyilasgyilkosok emlékműve hamarosan eltűnik a szemünk elől.

Milyen naiv voltam! Nem így lett.

Úgy emlékszem, mintha Zoltán Gábor is ott lett volna abban az alagsori helyiségben, s azt a mindig nyílt, komoly és becsületes tekintetét a polgármesternek szögezte. Vagy ha Zoltán Gábor nem is volt ott személyesen, de a Szerző, aki az Orgiát megírta, ott volt. Rémlik, hogy a Szerző kétkedőn és töprengve nézett, mint akire rá van bízva a jövő, de nem árulhatja el a titkot, mert tiszteletben tartja a felfedezéshez való jogunkat.

Ó, még mindig milyen naivak vagytok, tehát még mindig nem olvastatok eleget, állapítja meg a Szerző, s a hangja szabatos, visszafogott, érzelemmentes. Nem olvastatok eleget és nem tanulmányoztátok a kisembert alaposan, teszi hozzá. Hiszen tán az a legrettenetesebb tanulsága az Orgiának, hogy a rémtettekhez nem is kellenek látványos rémek! Az igazi szörnyetegek ott lapulnak az egyszerű és látszólag ártalmatlan kisemberekben, a tömegben, a járókelőkben, a saját szomszédainkban, akik szembejönnek a lépcsőn és magukban üvöltve elmorognak egy jónapotot.