Harmadik lehetőség, bármennyire is állítanák a nem-macskások és nem-kutyások, nincs. Mert az, hogy valakinek momentán nincs házi kedvence, csupán annyit jelent, hogy még nem engedte felszínre törni az ehhez szükséges késztetéseket. Magyarán elfojtotta magában a macskás vagy kutyás énjét, még bizonytalankodik, tántorog, de egy napon majd úgyis színt vall, mert a dolognak előbb vagy utóbb el kell dőlnie.
Én, ahogy már említettem néhányszor, megveszekedett kutyás vagyok. Gyermekkorom rajzfilmjében, a Tom és Jerry-ben is mindig az egérnek vagy a kutyának szurkoltam, és az volt a legjobb pillanat, amikor a vastaglábú néger házvezetőnő (sosem láttuk deréknál feljebb) a seprűjével eltángálta a macskát. Ezen nagyokat nevettem. Kutyával ilyen elő nem fordulhatna, szögeztem le magamban nyolcéves korom minden bölcsességével.
Valamilyen különös próbatétele lehet a sorsnak, hogy néhány éve egy macskával élek egy fedél alatt. És nem is indult túl jól a kapcsolat. Mirci egyből kiszagolta, hogy én nem vagyok az a gügyögős, simogatós behódoló. Sőt, inkább levegőnek nézem. Amikor éjjel nyávogni kezdett, akkor én finom ívben hozzávágtam a párnát, mire ő reggelre lepisilte a nadrágom szárát, amit óvatlanul a földön hagytam. Aki szagolt már macskapisit, nem fog csodálkozni azon, hogy miért húzódtak el tőlem az emberek a metrón aznap délelőtt. Szóval, így kezdődött. Ezzel a csörtével.
Aztán valahogy kiderült, hogy mégiscsak vannak közös vonásaink. Például, amikor délután elvonultam a család zajától, hogy kicsit kifújjam magam, regenerálódjak, pár perc után ő is felkuporodott mellém a kanapéra, és a nejem szerint pont olyan neheztelő, bár kedvesnek álcázott vonásokkal nézett a nyugalmat megzavaró betolakodókra. Valahogy úgy kedveltük meg egymást, hogy nem fektettünk különösebb hangsúlyt erre. Úgy is mondhatnám, hogy véletlenül történt. Felhasadt az idő mátrixa, támadt egy kis anomália.
De az egyensúly igen kényes. Én nem értem, hogy miért akkor élénkül meg, amikor lefekszem, miért hajnali fél hatkor jelenik meg az ágyamnál, hogy finom karmolással (ami nála szinte az előzékenység jele, hiszen a szememet is kiszedhetné, ha akarná) és bádogrepesztő nyávogással kérjen, követeljen ennivalót. Még most is nehezen fogom fel, hogy semmilyen étel nincs biztonságban tőle, mert bárhol hagyunk egy fél virslit, pörköltszaftos falatot, ő oda felmászik. Olyan útvonalakat talál ki, hogy azzal már fel lehetne lépni. Ő meg azt nem érti, hogy én miért nem szolgálom ki őt, amikor kéri, hiszen elvileg nincs más dolgom.
Túl önálló, túl akaratos lény nekem. Megy a saját feje után, utasítást nem ismer, a nevére épphogy hallgat. Ha úgy hozza úri kedve, dorombol, ha meg nem, akkor harap. Néha szeretetből is. Annyi a különbség, hogy az utóbbi nem mindig vérzik. Igazából már azt várom, hogy mikor dézsmálja meg a pénztárcámat, hogy leugorjon a sarokra kajáért meg cigiért. Aztán persze az egészet letagadná.
És amikor beesteledik, és megvívtuk napi harcainkat örökös zsörtölődéseinkkel, akkor odakuporodik mellém, nem egészen úgy, mint egy kutya, mert némi távolságot tart, de azért mégis kézügyre, ha esetleg meg akarom simogatni. Mert tudja, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg akarom. A nejem is szeretné, ha önként odabújna hozzá, mégiscsak ő van vele több mint tizennégy éve, és igazából úgy szeret elaludni, hogy beviszi maga mellé a lábához. Kell neki a tudat, hogy Mirci ott van. Olyankor az egész macska halottnak tetteti magát, szinte kifolyik a kezéből, ide-oda lóg a lába, majd pár percig ott marad a takarón, ez a macskaudvariasság, hogy aztán kilógjon mellém a kanapéra, pedig én nem is hívtam. És meg is lennék nélküle. Ráadásul ezt ő is tudja. Ezért jön.
A karantén alatt alakulhatott ki valamilyen eltéphetetlen szál, amikor ketten Malagában ragadtunk, távol a családtól, idegenben. Ő is tudta, hogy ha velem lesz valami, akkor neki ugrott a napi kaja, senki sem pucolja ki az almát, magányosan és büdösen szenved majd ki egy kis garzonban a macskavilág végén. És én is tudtam, hogy ha vele történik valami, akkor az egyedüllét mélységes mélye vár, mintha Robinson Péntek nélkül maradna egy lakottnak hitt, ám amúgy teljesen lakatlan szigeten. Tán úgy vigyáztunk egymásra, hogy nem is tudtunk róla. Én szidtam, mint a bokrot, ő meg tudta, hogy estére úgyis megbánom. Volt ebben valami kiszámítható ritmus, biztonságos körforgás.
Nem tudom, milyen kapcsolat ez. Elvileg lehetetlen, mintha az olaj vegyülne el egy nap a vízzel, felrúgva a fizika törvényeit. Minden hajnalban, amikor vaksin botorkálok át a szobán, hogy enni adjak neki, elmondom neki, hogy nem vagyok képes elviselni, soha nem is fogom, hacsak meg nem tanul ugatni, és legszívesebben azon nyomban kilógatnám az ablakon, ólmot öntenék a fülébe, halálra csiklandoznám, aztán valahogy mégis egymás mellett kötünk ki a kanapén. Anyag és antianyag. A találkozás megsemmisítő. Aztán valahogy mégis létrejön egy új univerzum. Ha szentimentális lennék, szeretetnek hívnám.
