Előfizetés

Bűn és bűnhődés – Lengyel László és Bárándy Péter beszélgetése

Lengyel László Bárándy Péter
Publikálás dátuma
2021.02.27. 12:00

Fotó: Marabu
Az igazságosságra törekvés jegyei nem erősödtek az elmúlt egy-két évben, sőt, a másik pillér, a jogbiztonság is meginogni látszik.
Lengyel László: A 2010-es politikai rendszervisszaváltás után bekövetkezett a magyar jogállami rendszer leépítése, „visszaváltása” is. Ekkor rendszerhű, jogállam-ellenes, a politikai akaratot követőkre, és rendszerkritikus, jogállamhívő jogászokra vált ketté a magyar jogászság. Ám utóbbiakat is megosztotta, hogy volt egy radikális kisebbség, amely már az alaptörvényt sem tartotta alkotmányosnak meghozatala módja és tartalma miatt és rendszerszerű szakítást hirdetett. Akkor a többség – pl. a Szalay Kör, az EKINT – a rendszeren belül és folytonossággal képzelte el a változtatásokat, és kereste az alkotmányos kibontakozás útját. Bárándy Péter ma, a rendkívüli állapot, a különböző veszélyhelyzeti szabályozások időszakában talán már arról beszélne, hogy bizony 2020-21-ben a teljes jogrendszert írjuk ilyenkor felül, mert valamennyi jogterületen kínzóan hiányzik az írott jogból az igazságosságra való törekvés. Bárándy Péter: Az igazságosságra törekvés jegyei nem erősödtek az elmúlt egy-két évben, sőt, a másik pillér, a jogbiztonság is meginogni látszik. Ha csupán az Alkotmány helyére állított Alaptörvény sajátosságait vizsgáljuk, föl kell tűnnie a normavilágosság teljes hiányának. Elegendő ehhez csupán az R cikk idézése, amely egyrészt kimondja: (1) Az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja, másrészt: (3) Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. Mit jelent ez így együtt? A (3) bekezdés a jogértelmezés alapjául tesz egy, a Preaumbulumba illő, bizonytalan, meghatározatlan elemet, ezzel a teljes Alaptörvény tartalmát relativizálva. Térjünk vissza azonban az R cikk (1) bekezdésében írtakhoz, miszerint az Alaptörvény jogrendszerünk alapja. Az alap maga a stabilitás, a (legalább viszonylagos) változtathatatlanság szinonimája. Vajon az a szöveg, amely tíz év alatt kilenc – lényegi – módosítást szenvedett, tekinthető-e az állandóság, a viszonyítási alap bázisának? Nyilvánvalóan nem. De e törvénynek a végrehajtó hatalom – és az általa vezérelt törvényhozás – általi kezelése is az elbizonytalanodás és a kiszámíthatatlanság irányába hat. Erre markáns példa, hogy a „különleges jogrend” veszélyhelyzet című típusát a járványhelyzetre hivatkozással úgy hirdeti ki a kormány, hogy az Alaptörvény szövege azt nem teszi lehetővé, hiszen az csak elemi csapás vagy ipari katasztrófa esetén alkalmazható. A veszélyhelyzet eszközrendszere is ez utóbbi események következményeinek elhárítására alkalmas, nem pedig a betegségek terjedésének meggátolására. Igaz, szabályai lehetővé teszik a rendeleti kormányzás bevezetését, amennyiben a parlament ahhoz hozzájárul, márpedig hozzájárul. Így tehát a kormány az Alaptörvény alapján, annak nyilvánvaló félreértelmezésével többek között az alapvető jogok korlátozására jogosította föl magát. E mellett, időben párhuzamosan hatályban van a „Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, megszólalásig hasonló különleges jogokat biztosítva a végrehajtó hatalomnak. E válsághelyzet – hathavonta történő meghosszabbítással – annak ellenére folyamatosan hatályos, hogy elrendelésének feltételei létrejöttének időpontjától kezdve sohasem, így ma sem állnak fenn. E jogintézmény, habár az alapvető alkotmányos jogok korlátozására jogosítja föl a végrehajtó hatalmat, még alaptörvényi gyökérrel sem rendelkezik, ezért puszta léte is nyilvánvalóan alkotmányellenes. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény módosításával, az „Egészségügyi válsághelyzet” bevezetésével újabb „rendkívüli jogrend” kihirdetésére nyert jogot a kormány, amellyel élt is. Így már három párhuzamosan működő – alaptörvény-ellenesen elrendelt –, rendeleti kormányzást lehetővé tévő, hasonló tartalmú alapjogokat korlátozó jogintézmény van hatályban Magyarországon. Az ebben a helyzetben alkotott és gyakran a járvány-, illetve migrációs helyzettel távoli korrelációban sem álló jogviszonyokat rendező kormányrendeletek egy részét egy-egy áttekinthetetlen törvénnyel a jogrend „állandó” elemévé emelik. Összefoglalva, nem csupán az igazságosságra törekvés, hanem a jogbiztonságra, a normavilágosságra, az alkotmányosságra törekvés is elveszett. Mivel ez az állapot huzamos ideje áll fenn, a teljes jog- és intézményrendszer a kijavíthatatlanság mértékét elérően leromlott. Ez az oka annak, hogy míg néhány évvel ezelőtt a Szalay Körben mindannyian, én magam is azon elmélkedtünk, hogy egy következő rendszerváltáskor a hátrahagyott joganyagot hogyan lehet módosítani, javítani, mára a helyzet megváltozott. Összeállt, elkészült egy, az igazságosságot nélkülöző, saját alaptörvényének is ellentmondó, jogbizonytalan rendszer, amely részeiben és egészében javíthatatlan. A jogi rendszerváltás teljes megújítást jelent. A majdan újjáalakuló parlamentnek ki kell mondania, hogy a hatalmat kizárólagosan – tehát alkotmány-ellenesen – birtokló politikai erővel szemben föllépve új Alkotmányt, alkotmányos jogrendet hoz létre.

L.L.: A politikai rendszerváltás mellett ma már szükségszerűnek látszó jogi rendszerváltozás, ha jól értelmezem, két pilléren nyugszik. Az egyik, az igazságosság mellett az Alaptörvényt is sértő rendszerszerű normák felváltása egy összefüggő, jogállami normarendszerrel – ezt te „forradalmi jogalkotásnak” hívod -, a másik a jelenleg is hatályban lévő büntetőtörvénykönyv alkalmazása, minden kivételes szabályozás nélkül. Kérlek, vezesd le egy-két példán keresztül, hogyan lehetséges büntetőjogi eszközökkel lebontani az orbáni építményt, hogyan lehetséges a bűntetteket büntetni, a megszerzett vagyont a magyar államhoz visszajuttatni. B. P.: Ami az egyéni felelősséget, a felelősségre vonást illeti, ha jogállamot építünk, ezen a területen az alapvető jogelveknek megfelelően lehet és kell eljárni. Nincs helye érzelem-vezérelte politikai felbuzdulásnak, illetve az ilyen indulat jogi lecsapódásának. A magatartásokat a megvalósulásuk idején hatályban lévő szabályozás alapul vételével kell elbírálni. Így kell döntést hozni abban, hogy a létrehozott szerződések semmisek-e, a gazdagodással adójogi szempontból el lehet-e számolni, az egyes cselekmények büntetőjogilag tényállásszerűek-e és büntetendőek-e, elkövetőik pedig jogszerűen felelősségre vonhatók-e? Nincs szükség és lehetőség újabb személyre, személyekre szóló jogalkotásra. Egy „forradalmi” újításra viszont igen. Ki kell nyilvánítani, hogy – eltérően a közelmúlt gyakorlatától – a jog; a polgári jog, a pénzügyi jogszabályok és a büntetőjog mindenkire, minden csoporthoz tartozó személyre egyaránt és egyformán vonatkozik. Nem mentesülhet a törvényes vizsgálódás alól – bárkihez is fűzzék rokoni szálak –, aki olyan közbeszerzési eljárás nyertese volt, amelynek szabálytalanságai oda vezettek, hogy inkább le kellett mondani az uniós pénz felhasználásáról és a beruházást kizárólag a magyar adófizetők forintjaiból kellett fedezni. Ezt pedig azért kellett tenni, hogy az OLAF által feltárt nyilvánvaló szabálytalanságokat ne kelljen hazánkban kivizsgálni. De átláthatóan és érdemben kell feltárni, hogy a Btk. 294.§. (1) és (2) bekezdése szerinti „Hivatali vesztegetés elfogadása” tényállási elemei megvalósultak-e akkor, amikor egy igen magas beosztású állami tisztségviselő milliós ellenértékű szolgáltatást vesz igénybe olyan személytől, akinek sorsa, üzleti érdekei e tisztségviselő döntéseitől, vagy döntéseitől is függenek. Kiváltképp indokolt e vizsgálódás abban az esetben, amelyben nyilvánosságra hozott fényképfelvétel igazolja: ki, mikor, hol és kihez köthető előnyt fogadott el. Ugyanígy a meglévő szabályozás tükrében kell érdemben vizsgálni, hogy megvalósultak-e - valószínűleg igen –, és milyen büntetendő cselekmények annak a folyamatnak során, melyben vagyontalan személyek néhány év alatt az általuk addig ismeretlen és nem gyakorlott területen mozogva az ország leggazdagabb személyei közé küzdötték föl magukat, megnyerve minden pályázatot, amin csak indultak. A vizsgálódások, marasztalás esetén okszerűen kell, hogy elvezessenek a büntetőügyön belüli vagyonelkobzásokhoz. Bűnszervezeti elkövetés esetén azon rendelkezés betartásával, hogy az elkövető vagyona csupán annyiban mentesülhet az elvonás alól, amennyiben képes bizonyítani, hogy egyes vagyonrészek nem a bűnszervezeti működésből származnak. És elgondolható, hogy az elkobzott vagyonból kártalanítsuk a társadalom elesettjeit. Igen, a jog nem személyfüggő alkalmazásával kell elérni, hogy „a bőség kosarából mindenki egyaránt” vehessen és „a jognak asztalánál mind egyaránt” foglaljon helyet, bármit is – esetlegesen büntetőszabályokat – szervírozzanak ott föl. Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk. Nincs ebben semmi új, egy XIX. századi költő, Petőfi Sándor ugyanezt álmodta meg.

Somogyi csendőrök, jegyzők - boglári zsidók

Tódor János
Publikálás dátuma
2021.02.21. 13:30

Fotó: EMMANUEL DUNAND / AFP
„Délelőtt 10 óra lehetett, amikor a Vasút utcában lévő házunk lefüggönyözött ablakában édesanyámmal láttuk a ház előtt lassú menetben elmenőket. Láttuk, amikor legkedvesebb tizenhárom éves barátnőm és osztálytársam. Gründfeld Klári, ahogy szülei kezét fogva, bicegve az ablakunk alatt felnézett, talán érezte, hogy ott állunk és látjuk őt, szomorú szemét még ma is látom. Édesanyámmal együtt sírtunk, én kérdeztem tőle: miért, miért?!” Egy még élő szemtanú szavait idézi 2020 decemberében megjelent könyvében a balatonboglári helytörténész, Horváth Iván a község zsidóságának 1944 május 17-i deportálásáról. A zsidó-sorsok Bogláron –a piactértől a tabi gettóig - című hiánypótló, korabeli fotókat, képeslapokat, újságközleményeket is bőségesen tartalmazó monográfia a Dél-Balaton legnagyobb lélekszámú, gazdaságilag is legjelentősebb zsidó közösségének mindennapjait, a település fejlődésében betöltött felbecsülhetetlen szerepét mutatja be levéltári kutatások, tárgyi emlékek és visszaemlékezések alapján. Boglárt az 1861-ben Budapesttől Fiuméig közlekedő déli vasút megépítése tette jelentéktelen faluból prosperáló községgé. A XIX. század utolsó évtizedeiben települtek ide nagy számban izraelita vallású magyar családok, akik a vasút adta lehetőségeket kihasználva elsősorban búza-és faipari termékekkel kereskedve, a tenger felől fűszer -és gyarmatárút importálva, a környékbeli földbirtokosokkal együttműködve alapozták meg a Balaton parti kis település jólétét. Olyannyira jól ment az 1900-as évek legelején, hogy a helyi gazdasági notabilitások saját takarékszövetkezet részvénytársaságot hoztak létre, felépítve a község legjelentősebb irodaházát. Mindezekről, persze korántsem ilyen alapossággal, a városuk múltja iránt érdeklődő bogláriak eddig is tudhattak. Amikor 15 éve Boglárra költöztem, szomszédjaim már első beszélgetéseink alkalmával felhívták a figyelmemet, hogy feltétlenül kerekezzek el az akkoriban rendbe hozott zsidó temetőbe, nézzem meg a 1910-es években Balatonboglár egyik leggazdagabb zsidó kereskedő családja építtette, 1995-ben felújított kétszintes Fischl-házat, amely jelenleg helytörténeti múzeumnak és a Régi műhelyek című állandó kiállításnak ad otthont. Hamarosan, éppen Horváth Iván kutatómunkájának köszönhetően, egy zsidó emlékszobát is berendeznek benne. De a város centrumában is áll még néhány olyan épület, amelyekben az egykor itt élt tehetősebb izraelita származású magyar kereskedőcsaládok laktak. Megvan még, igaz felismerhetetlenül átépítve, a jelenleg munkaügyi központnak helyet adó zsinagóga is, ami a cinikus recenzensben – nem részletezett - bizarr áthallásra ad okot. Ennél sokkal tanulságosabb, hogy a zsinagóga építéséhez a gazdag keresztények is hozzájárultak anyagilag, ahogy aztán a 1930-as években a boglári domb oldalában álló gyönyörű katolikus templom falainak felhúzásához jelentős összeggel szállt be a helyi zsidó közösség is. Az sem mellékes, hogy a templom plébánosa az a Varga Béla volt, aki a menekült lengyel diákoknak - köztük zsidóknak - alapított gimnáziumot 1940-ben (ma Lengyel- Magyar Kultúrház), majd az amerikai emigrációból hazatérve az első szabadon választott magyar Országgyűlés alakuló ülésén, 1990-ben ő mondhatta a megnyitó beszédet.
Ha ez a tipográfiailag is pazar könyv (a balatonfűzfői Tradeorg nyomdát dicséri) szerzője megállt volna itt, és csupán néhány záró mondatban emlékezik meg 164 boglári lakos elpusztításáról, akkor is egy értékes munka született volna. Horváth Iván azonban a tragédiába torkolló múltidézésben (ma előszeretettel nevezik emlékezetpolitikának) sokkal tovább ment, mint ami egy helytörténésztől elvárható. Sok éves kutatómunkával, olykor megrendülését sem palástolva, térképezte föl a múlt évszázad legnagyobb nemzeti és benne balatonboglári gyalázatát. A szerző, nem úgy, mint például a 1944. márciusi német megszállás utáni zsidó deportálásokban való sokszor lelkes magyar hatósági részvételt elhazudó, azt kizárólag a megszállók nyakába varró „gránitszilárdságú” magyar Alaptörvény, kegyetlenül szembesíti az olvasót a szégyenletes tényekkel. Mert bizony a boglári magyar zsidókat nem SS katonák, hanem magyar csendőrök és közigazgatási alkalmazottak gyűjtötték össze a piactéren, terelték végig a Vasút utcán, vagonírozták be és vonatoztatták őket a tabi gettóba. S bár Horváth szerint a falu lakói többségükben sajnálták szerencsétlen sorsú barátaikat, iskolatársaikat, szomszédjukat, tényleges segíteni kevesen mertek - mindemellett, akadtak olyanok is, akik kaján örömmel nézték végig lakótársaik elhurcolását. Horváth könyvében nem tesz engedményeket, nem próbálja bagatellizálni a magyar közreműködést a korábban elképzelhetetlennek hitt bűnös fejleményekben. Nemcsak szembesít bennünket a borzalmakkal, de kimondja, hogy mindezekért az akkori kollaboráns, túlbuzgóságukban olykor még a nácikon is túltenni akaró magyar döntéshozókat és a gyáván meghunyászkodó, közönyében cinkos tömeget egyaránt felelősség terheli. A keresztények számára a gyónás sem adhat az emberirtásban vállalt passzív, főleg pedig aktív szerepük alól feloldozást. Alig hat év telt el az idő tájt, hogy felszentelték a közösen épített katolikus templomot. Ennyit a keresztény értékekről. Tabon, az állomáson, ordítozó, a zsidókat puskatussal ütlegelő csendőrök fogadták a deportáltakat. K. Endre közjegyzőt idézi Horváth, akinek a parancsára a vagonból kitódult tömeg nem hallgatott el: „erre a hozzám legközelebb lévő állát lovaglóostorommal megütöttem, ez egy nő volt.” K. Endre amúgy családos, jó katolikus hivatalnok volt. Kérdeztem a szerzőt, ugyan miért nem írta ki ennek a derék magyar embernek a vezetéknevét? A marcali körjegyzőből gusztustalan rovarrá átváltozott Kafka-mutánsét. „Mert csak így K.-ként szerepel a levéltári anyagokban is” - felelte a helytörténész. Kassáig kizárólag magyar csendőrök kísérték a dél-balatoni transzportot. Ott vette át tőlük az SS és szállították őket Auschwitzba, a halálba. Csak az a néhány férfi maradt életben, tért haza, akiket Tabról munkaszolgálatra vittek. (Horváth Iván: Zsidó-sorsok Bogláron – a piactértől a tabi gettóig. Magánkiadás, 2020.)

FTC a postakocsin

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2021.02.21. 11:00

Fotó: Arcanum
Amikor az FTC még nem előétel volt az európai kupákban, és egyetlen megszerzett pontért egyáltalán nem ünnepelték volna, kitűnően kezdődött az év a zöld-fehérek számára. A ferencvárosiak 1966 februárjának elején Luganóba utaztak, hogy két héten át az elegáns svájci városban készüljenek az Internazionale elleni BEK-negyeddöntőre. Ám akármilyen jó dolguk volt is, többszörös hendikeppel vágtak neki a címvédő elleni párharcnak, hiszen Itáliában télen is üzemelt a Serie A, míg Magyarországon november 7-én befejeződött és március 12-én kezdődött az NB I. Azt, hogy befejeződött, szó szerint kell érteni, mert minálunk akkoriban egész éves, tavaszi-őszi rendszerű bajnokság zajlott, ennek következtében az FTC 1964-es aranyérmesként szerepelt a BEK 1965/66-os évadában, de a bajnoki címet már a Vasas védte. Azért a márciusi visszavágóra két nap alatt elfogyott a 80 ezer belépő a Bajcsy-Zsilinszky út és a Népköztársaság útja sarkán lévő jegyirodában, ahol február 15-én kezdték árusítani a tiketteket. Képzelhetik, milyen sorok álltak, ha a nyitva tartás utolsó órájára már csak négyszáz, egyaránt kilenc forintos – tehát a „kakasülőre” szóló – belépő maradt a második napon... Milánóban kisebb volt az érdeklődés, de ez nem a Ferencvárosnak, hanem az időjárásnak szólt. Az FTC nagyon is megalapozta jó hírét Olaszországban, hiszen a Vásárvárosok Kupája 1965-ös elhódítása alkalmával otthon és idegenben is legyőzte az AS Romát (1:0, 2:1), majd a döntőben Torinóban múlta felül a Juventust (1:0). A többnapos havazás meg az azt felváltó esőzés keresztbe tett a látogatottságnak, ráadásul az Inter este negyed tízre tűzte ki a meccset, és az egyenes tévéközvetítések miatt nem változtathatott az időponton. A San Siróba 36 896 néző váltott jegyet, majd pokrócba burkolta magát, hogy ne vegye meg az Isten hidege. Az óév decemberében, hasonlóan vacogtató viszonyok között csak 15 324 szurkoló volt ugyanott a bukaresti Dinamo elleni visszavágón, amelyen Giacinto Facchetti az utolsó előtti percben fejelte a továbbjutást jelentő gólt (0:1, 2:0). Az FTC sokkal simábban vette a korábbi akadályokat. Az izlandi Keflavikot habkönnyű 9:1-gyel és 4:1-gyel ejtette ki – a kilences alkalmával az extraklasszis 9-es, Albert Flórián öt gólt ért el –, majd a pesti 0:0-t követő athéni 3:1-gyel foszlatta semmivé a Panatinaikosz hiú ábrándjait. Ám a december 16-án megtartott sorsolás után Kalmár István ferencvárosi klubelnök lemondóan nyilatkozott: „A világ jelenlegi legjobb klubcsapatával kerültünk szembe, így vérmes reményeink nem lehetnek. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek esélyeink, hiszen a bukaresti Dinamo kis híján meglepetést okozott az Interrel szemben.” A vezetőségnek az együttes elparentálása helyett inkább arra kellett volna ügyelnie, hogy ne kövessen el szarvashibát. A találkozóra ugyanis csak azokat lehetett nevezni, akik a párosítás napját három hónappal megelőzően már az adott klub játékosai voltak, ám Szűcs Lajos akkor még Dorogon futballozott. Ennek ellenére nemhogy kerettagnak jelölték, de be is tette őt a csapatba Tátrai Sándor edző. Az Internél a szabálytalanságot „kiszúrták”, azaz a kék-feketék abban a biztos tudatban léptek pályára, hogy bármi történik, továbbjutnak, mert vereség esetén megóvják a meccset. Az Internazionale amúgy sem csak arra fordított gondot, mi történik a pályán. Solti Dezsőt kifejezetten a célból alkalmazta, hogy a bundák nemzetközi nagymestere előre „elrendezze” a meccseket a játékvezetőkkel. Az auschwitzi túlélő, akinek egész családját kiirtották az akkoriban hű baráti náci Németország keleti haláltáboraiban, több Mercedes árát is hajlandó volt leszurkolni a megfelelő dirigálásért, bár a csinos fújásdíjat nem ő, hanem Angelo Moratti, az Inter elnöke fedezte. Nem mentség az 1947-ben emigráló, a hatvanas években nem Mercedesszel, hanem harcsaszájú Citroënnel közlekedő Solti számára, de az, aki látta, amit látott az "Arbeit macht frei" felirat mögött, szóra sem érdemes botlásnak tarthatta a megvesztegetést a gettók, vagonok, lágerek infernális bűneihez képest. Nincs rá bizonyíték, ám könnyen lehet, hogy Manuel Gomez Arribast ugyancsak megkereste Solti vagy Italo Allodi, az Inter titkos találkozókon nemkülönben tevékeny főtitkára. A spanyol játékvezető ugyanis két lesgólt is megadott az Internek, ráadásul 3:0-nál kiállította az Apinak becézett Horváth Lászlót. Így sem a bíráskodáson múlt a 4:0-ás végeredmény, mert az FTC szezon előtti formában, nagyon gyengén játszott. A hazai lapokban élcelődtek a futballistákon, nem úgy, mint manapság, amikor sokad-rangú labdarúgók előtt szokás leborulni hajlékony körökben. Ilyen humoros szösszenetek jelentek meg annak idején: „A magyar csapatok játsszák a legjobban a 4–2–4-et. A Fradi négyet kapott Milánóban, a Honvéd kettőt Liverpoolban, a Dózsa négyet Leedsben.” Vagy: „ – Mi lenne, ha Helenio Herrera lenne az FTC edzője? – 7:0-ra nyerne a Ferencváros. – Milyen összeállításban? – Sarti – Burgnich, Guarneri, Malatrasi, Facchetti – Bedin, Mazzola, Suarez – Jair, Peiro, Corso.” A nagy tekintélyű Lukács László nem viccelt, ellenben helyszíni tudósításában azt jelentette a Népszabadságnak: „Az Inter lökhajtásos előretöréseihez képest a Ferencváros labdarúgói még postakocsin járnak.” A visszavágóra ennek ellenére megtelt a Népstadion, azaz senki nem hagyta veszni a jegyét. Az FTC nem szerepeltette Szűcsöt, helyette Orosz Pál, az Üllői úti labdarúgó zrt. jelenlegi vezérigazgatójának édesapja játszott – a direktor úr tehát von Hause aus tud különbséget tenni a valódi és a műfutball között, de nyilvánosan ennek nem mutatja nyomát –, az Inter pedig nélkülözte a sérült Sandro Mazzolát, aki 1966 decemberében, szintén BEK-mérkőzésen, ugyancsak 80 ezer néző előtt, két bámulatos szólógólt lőtt a Népstadionban a Vasasnak (0:2). A zöld-fehérek itthon 1:1-et értek el, de már Milánó után – azazhogy Szűcs bevetése miatt már Milánó előtt – nyilvánvalóvá vált: nincs esélyük. Az akkor még mértékadó szakírók felvetették: „Jó lenne alaposan elemezni, vajon megvannak-e bajnokcsapataink számára a feltételek, amelyek a jövőben reményt nyújtanak arra, hogy a Real Madridhoz, a Benficához vagy az Internazionaléhoz hasonló együttesek ellenében helytálljanak Európa legnagyobb érdeklődéssel kísért labdarúgó-klubtornáján.” Ma ilyen mérce nem létezik, a Hyppolit-berkekből ajnározás-hurrázás látható-hallható. De vajon milyen összesített eredményt adna ki a Géczi–Dibusz, Novák–Lovrencsics, Mátrai–Blazic, Szűcs–Botka, Páncsics–Heister, Juhász–Haratyin, Rákosi–Sigér, Szőke–Uzuni, Varga–Tokmac, Albert–Boli, Fenyvesi–Zubkov egybevetés? Az abszurd összehasonlítás módfelett megtisztelő lenne a maiakra nézve. De nem azért, mert ők nyernének 11:0-ra... 

INTERNAZIONALE–FTC 4:0 (2:0)

BEK-negyeddöntő, 1966. február 23., Milánó, 36 896 néző. Jv.: Arribas (spanyol). Internazionale: Sarti – Burgnich, Guarneri, Malatrasi, Facchetti – Bedin, Mazzola, Suarez – Jair, Peiro, Corso. FTC: Géczi – Novák, Mátrai, Szűcs, Horváth – Juhász, Rákosi – Karába, Varga, Albert, Fenyvesi. Gól: Jair (8. perc), Corso (38.), Peiro (65. és 75.).