1. A járványügy intézményrendszerének felszámolása
Nem mai történet, de a mára is közvetlenül hatással van: a mindent központosítani igyekvő Orbán-kormány 2016-ban a bürokráciacsökkentés jelszavával felszámolta az önálló Állami Népegészségügyi és Tisztifőorvosi Szolgálatot (ÁNTSZ), és benne Európa egyik lehatékonyabb, sok évtizedes múltú járványügyi szervezetét. Az ÁNTSZ-t öt intézmény alkotta: Országos Tisztifőorvosi Hivatal (OTH), Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet (NEFI), Országos Közegészségügyi Központ (OKK), Országos Epidemiológiai Központ (OEK), Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet (EKI). Ezek az átszervezés során mind átalakultak vagy más intézményekbe (esetenként az egészségügyet felügyelő minisztériumba) olvadtak, ami szakemberek sokaságának elvándorlásával, a laborkapacitás szűkítésével, a felelősségek megkérdőjelezésével járt. Két éven belül kiderült, hogy a kormány által kierőszakolt struktúra működésképtelen, ezért 2018 végén új átalakítást jelentettek be, amely 2019-ben meg is kezdődött. A 2020 februárjában jelentkező világjárvány így szétzilált, korlátozottan működőképes állapotban találta a hazai népegészségügyet, aminek közvetlen következménye, hogy a kontaktkutatásban és a tesztelésben látványosan alulteljesítünk még regionális összehasonlításban is.
2. Szakmai helyett politikai irányítás
Miközben számos európai országban az állami járványvédelem vezetője irányít, Magyarországon a védekezést a jogi végzettségű, kizárólag politikai munkatapasztalattal rendelkező miniszterelnök vezérli, néha a hozzá befutó (a külvilág számára átláthatatlan) információk, néha az ösztönei alapján. Ebből az irányítási rendből következik, hogy a védekezés „arcául” választott tiszti főorvossal rendszeresen a szakmai evidenciákkal vagy a saját, néhány nappal korábbi álláspontjával ellentétes állításokat mondatnak ki, hiszen mindig igazodnia kell a miniszterelnök gyorsan változó véleményéhez. A járvány kezdete óta soha nem fordult elő, hogy Müller Cecília ne követte volna le azonnal, kritika nélkül a kormányfő akár 180 fokos fordulatát egy-egy szakmai kérdésben – az iskolabezárástól a maszkviselés szükségességén át a tesztelés indokolt mértékéig –, ami abszolút egyedülálló Európában.
3. Kommunikációs hadviselés
A kormány a járvány kezdetén centralizálta a járványhelyzettel kapcsolatos adatok gyűjtését és közreadását, ami szintén európai unikum. A tényközlés és az átlátható tájékoztatás szempontjait felülírják a politikai érdekek, aminek a veszélyessége épp most kezd kézzelfoghatóvá válni. A kormány által közölt adatok gyakori ellentmondásossága erősíti a bizalmatlanságot és a járványszkepticizmust (minden bizonnyal az oltásellenességet is), ugyanakkor gyengíti a védekezés hatását: megfelelő területi bontású, rendszeresen frissülő számok nélkül nem lehet követni a járvány előrehaladását, az egyes helyi védekezési stratégiák hatásosságát, az új mutációk terjedését (ami természetesen a tesztkapacitás hiányával is összefügg). Az emberek a lokálisan olykor kiugró kockázatokkal sincsenek tisztában, ami nem ösztönöz a korlátozások betartására.
4. Káosz az oltások körül
Ha a kommunikációs ráfordítások arányából következtetni lehet, akkor a kormány első számú célja az oltásokkal kapcsolatban az EU iránti bizalom aláásása, illetve az Oroszország és Kína irányába történő gesztusgyakorlás – minden egyébre nagyságrendekkel kevesebb erőforrás jutott. Eközben ma sincs olyan áttekinthető és számonkérhető oltási terv, amelyhez az oltóprogram végrehajtói következetesen tartanák magukat. Az oltópontok kialakítása megkésett és esetleges, miközben a kormány által erőltetett, ebben a formában semelyik másik EU-tagállamban nem létező (és láthatóan főleg kampánycélokra használt) regisztráció még a szakminisztérium álláspontja szerint is lassítja az oltóprogramot.
5. A védekezés következetlenségei
A nemzetközi tapasztalatok szerint a vírus terjedését társadalmi szinten a behurcolás megakadályozásával (határzár), az emberek közötti kontaktusok számának csökkentésével (korlátozások), a maszkviseléssel és a fertőzöttek kiszűrésével (tesztelés, kontaktkutatás) lehet hatékonyan fékezni. A kormány ugyanakkor ezt az eszközrendszert szelektíven és következetlenül használja. A határzár nem vonatkozik a politikusokra, a sportolókra, az üzletemberekre, a magukat üzletembernek mondókra – így könnyen kijátszható –, a vendégmunkásokra stb. A magyar vakciaútlevélből épp most törlik az oltóanyag fajtájára vonatkozó sort, amitől a dokumentum mindenre használható lesz, az utazást kivéve.
A korlátozásokban kevés a logika, az iskolaigazgatók számára például máig nincs egyértelmű eljárásrend arra az esetre, ha egy-egy intézményben felbukkan a vírus – azaz nem tudják, mikor kell vagy lehet bezárni, mi a teendő azok kontaktjaival, akik igazolt fertőzés miatt otthon maradnak. Annak alapján, hogy a pedagógusok egyötöde már megfertőződött, az oktatási rendszer jelenleg a vírus terjedésének egyik gócpontja.
A maszkviselés és a tesztelés fontosságát hosszú időn át a kormány is kétségbe vonta, a tesztelésről ma is ellentmondásos üzeneteket közöl. A kontaktkutatásról a második hullám elején vallották be hivatalosan, hogy összeomlott, de abban a formájában, ahogyan a sikeresen védekező országokban alkalmazták, a járványügy szétesett állapota és a tesztkapacitások hiánya miatt valójában soha nem alkalmazták.
6. Ritmustévesztés
A kormány járványügyi intézkedéseit rendre látványos ritmus- és aránytévesztések kísérik, demonstrálva, milyen az, amikor a járványügy helyett a politika irányít. Ezt az első hullámban az iskolabezárás körüli fejetlenség és az értelmetlen méretű kórházkiürítés, a másodikban a lélegeztető gépek túlrendelése (és minden más felkészülési/védekezési lépés elhanyagolása) jelezte. Most, a harmadik hullámban pedig az, hogy a kormány heteken át, még a „nemzeti konzultációról” szóló kommunikáció kezdetén is az újranyitást készítette elő – a most futó kormányhirdetések még mindig az újraindításról szólnak –, miközben épp satuféket kényszerülnek húzni (a járvány kezdete óta immár harmadszor) a drámai fertőzési és halálozási adatok miatt. Az egymást és a valóságot cáfoló üzenetek újra elbizonytalanítják a lakosságot, és nem segítik a minden bizonnyal ismét szükségessé váló szigorítások elfogadását.
– Hargitai Miklós
Az éberség fél egészség
Az időben meghozott és határozott döntések életet mentenek – ez a koronavírus-járvány eddigi tanulsága. Általánosságban kijelenthető, hogy azok az országok védekeztek sikeresebben, amelynek vezetői hamar felismerték a veszélyt, és az éberségük a későbbiekben sem lankadt.
A pandémia kiindulópontján Kínában a hatóságok eleinte megkísérelték eltusolni a járványt, elhallgattatni az orvosokat, kozmetikázni az adatokat. A döntéshozók azonban később korrigáltak, Vuhanban drákói szigorú lezárásokkal megfékezték a vírust. Az ázsiai országban azóta minden kisebb fertőzési góc megjelenését vészhelyzetként kezelik, néhány tucat megbetegedés észlelésekor milliókat tesztelnek le, ennek köszönhetően a világ legnépesebb nemzetét gyakorlatilag elkerülte a második hullám.
Más távol-keleti országok is hasonló stratégiát követnek, gyors közbelépésekkel akadályozzák meg a súlyosabb bajt – a csaknem 100 milliós lélekszámú Vietnámban például nyár közepén hatalmas erőfeszítésekkel reagáltak a hatóságok az esetszámok kisebb megugrására – lezárásokkal és kontaktkutatással elérték, hogy 50 napi fertőzött legyen az akkori hullám csúcspontja.
A szintén sikertörténetnek számító Új-Zélandot is éberség jellemzi: szombaton egy pozitív teszt miatt zárták le a másfélmilliós Aucklandot.
Az Egyesült Államok viszont éppen ennek az ellenkezője valósult meg Donald Trump idején: az elnök hivatala ideje végéig nem vette komolyan a koronavírust, fogcsikorgatva ugyan rábólintott egyes intézkedésekre, de azokat túl hamar oldatta fel, ezáltal még az első hullám sem csengett le, amikor a második már megkezdődött, ennek hatására mostanra több mint félmillió amerikai vesztette életét a járványban.
Trump vélhetően azért is kezelte ennyire félre a válságot, mert azt hitte, hogy választania kell az életek vagy a gazdaság megmentése között. Rengeteg döntéshozó csúszott ebbe a hibába, pedig egy hamis dilemmáról van szó: azok az országok, ahol a gazdaságra tekintettel halogatták az intézkedéseket, valójában még súlyosabb károkat szenvedtek el.
Kiváló példa erre az Egyesült Királyság, ahol tavasszal az utolsók között vezettek be országos lezárásokat, a második negyedévben mégis nagyobb mértékben csökkent a GDP, mint az előbb lezáró Franciaországban vagy Olaszországban, miközben lakosságarányosan többen haltak meg a járványban. Ősszel viszont egész Európa késlekedett. Különösen az első hullámot viszonylag enyhén megúszó országok kormányai – köztük hazánké is – próbálták addig nyitva tartani a gazdaságot, amíg csak lehet. Ez viszont egy súlyosabb fertőzési hullámot eredményezett, amely a vírusmutációk révén mostanra újra erőre kapott. A döntéshozók tétovázása következtében mostanra Európa jelentős részében már csak a megfelelő mértékű átoltottság jelent kiutat a lezárásokból. – Rostoványi András
