Előfizetés

Játszd újra, Bence!

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2021.03.03. 22:31

A Berlinálén szerdán debütált Fliegauf Bence 2003-as alkotása, a Rengeteg a folytatása, a Mindenhol látlak. A bevált forma aktualizált topikokkal erősebb lett, mint az előzmény.
Kedvenc filmes kvízkérdéseim egyike: mondjuk egy folytatást, mely jobb lett az eredetinél? A nem túl hosszú listára most felkerült Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak, amely a 2003-as művének továbbgondolása. Persze nem klasszikus folytatásról van szó: az író-rendező ugyanis nem a korábbi műben bemutatott budapesti karakterekhez tért vissza, hanem annak dramaturgiájához, képi atmoszférájához és ahhoz a kiindulóponthoz, hogy szkeccsfüzérbe font emberi sorsokat látunk, olykor Roald Dahl-féle meghökkentő mesei fordulat adja a lezárást. Persze joggal vetődik fel a kérdés: egy alkotó miért lép vissza egy csaknem húsz évvel ezelőtt alkalmazott művészi formához? A prekoncepcionális aggodalmak ellenére el kell mondani: a Rengeteg – Mindenhol látlak problémafelvetései miatt fájóan aktuális műalkotás. Az illusztrált sorsok igen precíz lenyomata az ezredforduló utáni Magyarországnak, noha számos problémafelvetése igencsak egyetemes. A halott anyja miatt az apját hibáztató tinilány esete, a férfit féltékenységgel vádoló barátnő, aki nem érzi a valós problémát, a daganatos betegekkel kuruzsló lelki károkozása, a „kötelező” gyerekvállalás társadalmi elvárása miatt szenvedő idősebb pár, a haldokló apát gyászoló fiatal feleség és a fiú „tiltott” vonzalma, a vallásos anyuka és az ateista kisfia csatája a világ számos pontján aktuális kérdéskört érint. Na és, akkor mitől lesz ez több, mint az a rengeteg másik mű, mely hasonló problematikákat kutat? Attól, hogy Fliegauf Bence minden egyes szereplőbe bekódolta a cinikusan szuperintelligens karakterességét, mely olykor meseszerű szituációkat teremt. Ilyen például a vallásosság fontosságát a tizenéves gyerekén számonkérő anyuka esete, akit a szerepjátékos fia igen frappánsan lerendez azzal, hogy ateista, és amúgy is, Isten egy rossz és pszichopata karakter, aki megölte a saját fiát. Pontosan tudjuk, bármennyire reálisnak is tűnik a jelenet, ilyen erőviszonyok csak fikciósak lehetnek. Csak Fliegauf tud olyan trágár intellektusokat megteremteni, akiknél nem pózolás a mocskos nyelvezet. Ezt a történetmesélési játékosságot a fliegaufi forma teszi teljessé, amit a rendező tökéletesre csiszolt a Beszélő fejek című dokumentumfilmjében, illetve az első Rengetegben. Arcokat és kezeket mutat: Gyuricza Mátyás és Nyoszoli Ákos operatőrök kamerája mindig pontosan eltalálja, mikor mire kell ráfókuszálni. Ez a minimális költségvetésből készült, ám annál kreatívabb alkotás szerves része a fliegaufi életműnek, nem is lehet kérdés. 

Számvetés megbékélés nélkül

Urbán Csilla írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2021.03.03. 11:00
Margaret Atwood
Fotó: TOLGA AKMEN / AFP
Mi történt velem? - Ez a klasszikus kérdés a kiindulópontja Margaret Atwood Macskaszem című regényének, amiből egy bántalmazás története bomlik ki.
Margaret Atwood Macskaszem című regénye magyarul tavaly jelent meg, de az eredetit már 1988-ban kiadták, ez volt a szerző következő könyve legismertebb regénye, A Szolgálólány meséje után. A történetet már a hatvanas években elkezdte írni, a nyolcvanas években pedig azért vette elő újra, mert lánya akkor lépett be a serdülőkorba, így közelről meg tudta figyelni a lánycsoportok közötti viszonyok alakulását. Atwood regénye visszatekintés: főhőse, Elaine Risley festő retrospektív kiállítására készül Torontóban, ahol gyerek és fiatal felnőtt korának helyszínei, életének meghatározó alakjait idéző festményei elindítják az emlékezés folyamatát. Ennek egyik szimbóluma a címet adó, macskaszemre hasonlító üveggolyó, amelyen keresztül sűrítve látja múltját. A szöveg részben számvetés, annak áttekintése, hogy Risley élményei hogyan épültek be identitásába. Atwoodnál egyébként a múltban történtek elmesélése gyakori elbeszélői módszer, A vak bérgyilkosban és az Alias Grace-ben is ez történik. Másrészt egy olyan témát is középpontba állít, ami nem túl gyakori az irodalomban: a bullying, megfélemlítés, bántalmazás a kortárs közbeszéd tárgya, Atwood azonban ebben a regényében kimondottan a lányok közötti barátságok összefüggésében ír róla. Az író nagyon jól megragadja, hogy a kislányok közötti hatalmi viszonyok és bántalmazás igazán körmönfont, a felnőttek számára nehezen észrevehető és megfogható, ráadásul sokszor a barátság álcáját ölti magára. Elaine-nek nehéz a dolga: szüleivel és bátyjával sokáig nomád életmódot folytatnak, számára ismeretlen az a lányvilág, amibe a városi léttel és iskolával hirtelen belecsöppen. A második világháború utáni Kanadában szigorúan le vannak osztva a nemi és társadalmi szerepek, aki nem követi a normákat, azonnal ítélkezés tárgyává válik. Ebben a világban a nők számára a háztartás és a gyereknevelés az első, a férjezett nők nem dolgoznak, a tanítónők hajadonok és szánalommal tekintenek rájuk. A lányok női magazinokból tanulják, hogyan kell megfelelően öltözködni és viselkedni, Elaine pedig ezek alapján hamar leszűri, hogy a tökéletlenségnek és a javítgatásnak sosem lesz vége. Barátnői, Grace, Carol és Cordelia a segítség és a jóakarat álcájában folyamatosan piszkálják Elaine-t, akin eluralkodik a megfelelési kényszer. Az illem- és erkölcscsőszként fellépő barátnők bántalmazása pedig majdnem tragédiába fordul. A szorongástól serdülőkorában szabadul meg, és később már úgy látjuk őt, mint aki el is felejtette, mi történt vele gyerekkorában és több esetben ő lép fel bántalmazóként. Egy valami azonban megmarad: Cordelia, aki mégiscsak a legjobb barátnője, ő az elbeszélő visszaemlékezésének fő alakja, a felnőttkori találkozás pedig legfőbb vágya, hiánya ugyanis a kibékülést és a megbékélést teszi lehetetlenné. Atwood visszatérő témái a női szerepeknek való megfelelés, az ebből fakadó elnyomás és a konvencióktól való eltérés szabadsága, ami ebben a regényben a feminizmussal való találkozással is összekapcsolódik. A Macskaszemben a gyerek- és a serdülőkor leírása jobb, a gyerekkori alak érdekesebb, mint a felnőtt Elaine, aki elbeszélése nagy részében azon lamentál, hogy megöregedett, mennyire megváltozott Toronto, a kortárs világban pedig nem sok jót lát. Kislányként nem tudott beilleszkedni, és később sem az elvárt női szerepben helyezkedik el, művész lesz. A tinédzser és egyetemista lány tudatosabban viszonyul ehhez, mint a felnőtt Elaine, aki a feminista művészcsoportokhoz szinte önkéntelenül sodródik, nem is érez velük közösséget. Ez leginkább akkor jut érvényre, amikor életmű összegző kiállítása kapcsán egy újságíró próbál kihúzni belőle férfiakat megszégyenítő történeteket és bizonyítékot arra, hogy nőként hátrány érte. Elaine nem hajlandó erre, nyilvánvaló, hogy nem beszélnek közös nyelvet, műalkotásait, amelyeken elsősorban nőkkel való kapcsolatát tematizálja, félreértik. Ez az attitűd lehetne akár a feminizmus kritikája is, a főszereplő szempontjából azonban csak egy, nagyon leegyszerűsítő magyarázata van: a gyerekkori élmények alapján a férfiak sokkal egyszerűbbek, nyilvánvalóbb a jóakaratuk és az erőszakosságuk, a nők viszont fondorlatosak, nem lehet bízni bennük. Ez a nem túl árnyalt és nem is igaz sztereotípia a magyarázat arra, hogy bármit is tesznek, a férfiakkal szemben minden esetben elnéző. Az elbeszélő közben mintha megfeledkezne arról, amire korábban már rájött, azazhogy nem kell mások előítéletei szerint létezni, ahogy arról is, amire barátnője a példa, hogy nemcsak az anyák, hanem az apák is pusztító hatással lehetnek a lányaik életére. A regényben sajnos csak felvillannak olyan témák, mint Kanada viszonya Nagy-Britanniával a második világháború után, Toronto városfejlődése és a kanadai identitás alakulása, nem túl hangsúlyos a fontos szerepet játszó fiútestvér elvesztése miatti trauma leírása sem. Ennek ellenére a gyerekkorra való visszaemlékezés minőségi elbeszélés, aki pedig érdeklődik a lányok közötti viszonyok ambivalens természete iránt, annak Elena Ferrante Nápoly-trilógiája mellett ezt is érdemes elolvasnia.   Infó: Margaret Atwood: Macskaszem Jelenkor, 2020. 663  oldal

Nagy és sokszínű a magyar női irodalom

Cs. E.
Publikálás dátuma
2021.03.03. 10:30

Fotó: Shutterstock
Komolyan számolni kell a női szerzőkkel a felnőtteknek szóló irodalom területén is – hívja fel rá a figyelmet közleményében a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma (SZÍN), amely összegzést készített arról, hány kortárs női író könyve jelent meg 2020-ban Magyarországon.
A vizsgálatot a Magyar Könyvkereskedők és Könyvterjesztők Egyesületével együttműködve végezték, és huszonnégy kiadó kínálata alapján megállapították, hogy száznegyven első kiadású kötet jelent meg tavaly női szerzőktől, ami azt is jelenti, hogy nagy és sokszínű a női irodalom az országban. A felmérés szerint a nők által írt könyveknek negyvennyolc százaléka felnőtteknek szól, ami azt mutatja, hogy a nők már minden területen jelen vannak, és nem csupán a hagyományosan inkább hozzájuk kötött ifjúsági- és gyermekirodalom terén alkotnak. A közlemény szerint más arányokat találunk, ha azt vizsgáljuk, hány női szerző kötete jelent meg a legtöbb kortárs magyar szerzőt megjelentető szépirodalmi kiadóknál (Jelenkor, Magvető, Kalligram, Scolar, Prae): itt összesen huszonöt ilyen kötet jelent meg, ami tizenhét százalék. Jobb a helyzet, ha a felnőtteknek szóló könyvek csoportján belül vizsgálódunk, ezeknek a női köteteknek a harminchét százaléka jelenik meg a fent felsorolt öt kiadónál. Ez a szempont azért lényeges, mert a szépirodalmi díjak nagy részét a vezető irodalmi kiadók szerzői nyerik el, ahol összességében a női szerzők aránya harminc százalék körül mozog. Ahogy arról korábban lapunk is hírt adott, a SZÍN egy korábbi kutatásában rámutatott, a szépirodalmi díjak túlnyomó többségét férfiak nyerik el, az elmúlt tizenöt évből tizenhárom szépirodalmi díjat vizsgálva a nők csak tizennyolc százalékos arányban részesültek az elismerésekből, és ezek a díjak főként a kortárs magyar szerzőket megjelentető szépirodalmi kiadók szerzőihez kerülnek.