A praxisközösség nem ördögtől való. Szinte bizonyos, hogy vannak olyan térségek az országban, és léteznek olyan tárgyi, személyi stb. együttállások, ahol/amikor a közös praxis lenne a legkevésbé rossz megoldás. De abból, ahogyan a kormány csinálja (előkészítetlenül, a finanszírozással zsarolva, egy világjárvány csúcspontján), nehéz valamilyen progresszív kormányzati szándékot kiolvasni. Ha csak azt nem tekintjük progressziónak, hogy a 11 év elhibázott bér- és egészségpolitikájának hibái nyomán országos válsággá növekvő háziorvoshiányt megpróbálják a megoldás helyett a kényszer-praxisközösségek létrehozásával elleplezni.
A háziorvosi hivatás ma nem vonzó: az orvosszakmákon belül is alulfizetett, kiszámíthatatlanul változó (de kiszámíthatóan romló) feltételrendszerben lehet csak gyakorolni, és nincs benne perspektíva. Mivel az állam a járulékokból működteti, és a feltételeit is ő szabja meg, minden, ami rossz benne, tisztán a kormány felelőssége. A kormányzat pedig most úgy nyúl hozzá a legfájóbb ponthoz - részben az orvoslás szándékával, részben a saját politikai szempontjait követve –, hogy tesz egy tisztességtelen ajánlatot: lehet egy kicsivel több pénzért praktizálni, de az előzetesen megígért emelést csak azt kapja meg, aki praxisközösséghez csatlakozik. Aki nem, annak be kell érnie az eredeti ígéret egyharmadával.
Akad néhány nehezen megválaszolható kérdés a fenti ügymenettel kapcsolatban. Miért olyan sürgős, hogy nem lehet megvárni az egyeztetéssel azt az időszakot, amikor az amúgy is extrém terhelést hozó járvány és oltókampány lezárul? Miért kell erőszakkal intézni egyeztetés és az orvosok szempontjainak figyelembe vétele nélkül? Miért nem arrafelé keresik a megoldást, ahol a focistáknál már meg is találták, hogy t.i. ha több munkaerőre van szükségük, megfizetik az adott munka piaci értékét? Hány háziorvossal lesz emiatt a minősíthetetlen eljárás miatt kevesebb? És ha az orvosokkal így próbálnak (el)bánni, mire számíthat tőlük a többi, kisebb alkuerejű dolgozó?