Kácsor Zsolt: Göncz Árpád (1922-2015)

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXVI.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Árpi bácsit Egerben láttam először éppen harminc évvel ezelőtt, 1991-ben, amikor a városba látogató XVI. Károly Gusztáv svéd királyt és Szilvia királynét kísérte el egy kirándulásra. A felséges pár a magyar államfővel és feleségével együtt a Líceum elé érkezett, és nem fogják kitalálni, hogy az úgymond magas rangú felek mivel közlekedtek: busszal. Egy fehér színű, emeletes autóbusszal, amit csak azok kedvéért hangsúlyozok, akik az hiszik, hogy Európa politikai szemétdombján a hatalmi reprezentáció legfontosabb kelléke az egyik héten helikopter, a másik héten luxusjacht.

Egerben azon az 1991-es napon nagy felhajtás volt egyenruhás svéd díszkísérettel és magyar motoros rendőrökkel. A vendégek az őket kísérő tömeggel a Líceum elől a városházára vonultak, amelynek erkélyéről együtt integettek a népnek (nekünk), aztán megnézték a Bazilikát, s megebédeltek a Bormúzeumban, ahol őfelsége közölte Árpi bácsival, hogy a felszolgált borok közül szerinte az 1972-es egri bikavér volt a legjobb, aminek megörültem, mert 1972-ben születtem. Az uralkodó amúgy – Árpi bácsival együtt – egy-egy palack bikavért kapott ajándékba, igaz, nem 1972-eset, hanem 1946-osat, mert XVI. Károly Gusztáv abban az évben jött a világra. A svéd király huszonnégy évvel később született, mint Árpi bácsi, ennek ellenére a mi Árpi bácsinknak sokkal fiatalabb volt a tekintete, pedig már 1991-ben, 69 évesen is bácsika volt. Egy furcsa bajuszkát viselő, igen alacsony, kopaszodó, hétköznapi ember, aki barna széldzsekiben álldogált a szálfaegyenes tartású svéd király mellett, és nagyon jól állt neki, hogy a szél olykor a fejére rántotta a kapucnit. Megadóan mosolyogva tűrte a szerepléssel járó nyűgöt, s olyan képet vágott, mint aki azt akarja mondani, hogy „ne haragudjatok, gyerekek, nem én tehetek erről a cécóról, ha rajtam múlna, akkor nem volna itt most olyan nagy hajcihő, de hát mit csináljak, újabban én vagyok a magyar államfő”.

Árpi bácsi az új világ, a demokrácia embere volt, a rendszerváltás előtt politikai műsorokban soha nem lehetett a tévében látni, rádióban hallani, hiszen író volt, lapszerkesztőként indult, írt drámákat és elbeszéléseket, műfordítással kereste a kenyerét. Nem volt országosan ismert, de kartársai nagyra tartották, egyesek tőle várták a Kádár-korszak „Regényét”. Meg is írta. Igaz, a pártközpontot utólag be kellett helyettesíteni Mordorral, Sauront meg Brezsnyevvel, az a bizonyos „Regény” ugyanis A Gyűrűk Ura volt, amely Árpi bácsi fordításában 1981-ben jelent meg magyarul. A nyolcvanas években, kamaszként nagy rajongója voltam a könyvnek, Göncz Árpád nevét akkor láttam először. „Fordította: Göncz Árpád.” 1990-ben, amikor ő lett az új magyar köztársaság első elnöke, először nem nagyon akart bennem összeállni a kép: tényleg az az ember a magyar állam feje, aki tíz évvel korábban még Zsákos Frodót igyekezett eljuttatni a Végzet Hegyére?

Az új köztársaság (élt 1990-től 2012-ig) hatalmi kereteit úgy alkották meg, hogy a köztársaság elnöke reprezentatív figura legyen a hatalmi erőtérben, egy olyan szárnyaszegett király a sakktáblán, aki egyet sem tud lépni. Árpi bácsi azonban nem tűnt szárnyaszegettnek, amivel gyorsan el is nyerte a saját magukat már akkor is a törzsökös magyar nemzettel azonosító kormánypártok gyűlöletét. Pedig Árpi bácsi nem tett semmi mást, csak emberként viselkedett egy olyan közegben, ahol az emberséges viselkedésnek nemhogy haszna nincs, de egyenesen kontraproduktív.

Újságíróként 1990 és 2000 között többször beszéltem vele sajtótájékoztatókon, s ő ma már elképzelhetetlen közvetlenséggel viselkedett velünk. Egyszer a biztonsági főnöke előre figyelmeztetett minket, hogy öt méternél közelebb nem lehet hozzá odamenni, ami egyetlen embert nem érdekelt: Árpi bácsit. Az autójából kiszállva egyenesen odajött hozzánk, újságírókhoz, a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „szevasztok, gyerekek, mi újság?”. A pártpolitikában csak akkor maradsz fenn, ha a nagy tömeg számára láthatatlan, felszín alatti régiókban kíméletlen vagy, s ütsz, vágsz, verekszel, gyilkolsz – de Árpi bácsi mosolya azt üzente, hogy ezt is túl lehet élni. Hittünk neki, mert nem hazudott.

Igaz, benne is eltört valami: 1992-ben, amikor a Parlament előtt beszédet akart mondani az '56-os forradalom évfordulóján, pfujolni kezdett pár száz neonáci, mire ő sarkon fordult és elment. Nem igyekezett túlharsogni a csürhét, hanem faképnél hagyta – ez is mennyire szimbolikus volt. Kijózanító pillanatok voltak. Mintha beleláttunk volna a jövőbe: ez vár ránk, a normalitás hangját elnyomja majd a csürhe rikoltozása.

Ott voltam 2000 nyarán azon a gálaesten is, amelyet a második mandátuma lejártakor Köszönjük, elnök úr! címmel rendeztek neki Kőbányán, a Hungexpo egyik csarnokában. Sokáig tapsoltunk neki – de már nem lehetett visszatapsolni.