A jobboldali forradalom

Az a hír járja, hogy játékfilmet terveznek a 2006-os eseményekről. Várjuk: vajon szürke darabja lesz-e a kultúrkampfnak, az emlékezetpolitika áthangszerelésének, amely megakad a politikai haszonszerzésnél, a “szemkilövetős Gyurcsány” színvonalán, vagy a közvetlen politikai célokat meghaladva 2006 őszét mint a jobboldali forradalom egyik állomását mutatja majd be. Azt a pillanatot, amikor a puccs elvetélt, és a jobboldali forradalom felkészült arra, hogy “egyszer nyerjen, de akkor nagyon” és végrehajtsa a 2010-es parlamentáris, alkotmányos puccsot.

Naivak vagyunk, ha feltételezzük, hogy a kultúrpolitika, amely oly elszántan törekszik a múlt meghamisítására, képes lenne olyan tág keretezésre, hogy ez beleférjen. Főként a pandémia napjaiban, amikor napi tapasztalat a hatalom kormányzási csődje. A hatalomnak a 2006-os puccskísérletet mint tőle idegen - bolsevista - politikai taktikát tagadnia kell, ha egyszer már volt türelme kivárni 2010-et, amikorra elhitette, hogy Orbán Viktor a “nagy ember”, aki ismeri az általános akaratot, és aki megalapozza az új, az általános - a társadalmi többséget maga mögött tudó - akarat törvényei alapján működő államot. Nem gondolhatjuk hát, hogy éppen a hatalom megbillenő évében jött el az ideje, hogy a jobboldali forradalom előzményeként tágabb keretet kapjon 2006. Feltételeznünk kell, hogy a film - ha politikai haszonhajtóként elkészül egyáltalán - szimpla propagandatermék lesz. A tágabb jobboldali keretezés, amely e puccskísérletet a jobboldali forradalom pillanataként ábrázolja, konszolidáltabb érát feltételezne, amit a forradalom nehezen visel el.

Mindenesetre az is elgondolkodtató, hogy a jobboldal alkalmazkodni tudott a puccskísérlet tanulságaihoz, kihasználva azt a fogyatékosságot, hogy a baloldal képtelen megérteni e jobboldali forradalom egészének folyamatát, sőt volt türelme felépíteni a 2010-es alkotmányos, parlamentáris puccsát, amellyel kisajátította majd megfojtotta a parlamentarizmust, alárendelve a törvényhozást a végrehajtó hatalomnak. A hatalom egyelőre nem lépheti meg a közelmúlt tágabb keretű tárgyalását, az erő fondorlatos diadalának ábrázolását, az ellenzék pedig nem képes saját fogalmai szerint keretezni azt. Marad a félmúlt homálya.

Az ellenzék a felszínt markolja, az oligarchák gazdagodásával, a feltáruló kormányzati mutyikkal, a kultúrharc közvetlen érzékelésével. Jóllakottan elpihent a maffiaállam szerkezeti feltárásánál, amit Magyar Bálint és egy szellemi kör elvégzett, de ez is csak - kétségtelenül vastag - szelete a jobboldali forradalom valóságának, része annak a fogalmi keretnek, amit meg kellene rajzolni ahhoz, hogy az ellenzék egyáltalán felkészüljön a kormányzás lehetőségére.

Figyeljünk Amerikára: egy, a magyarnál sokkal erősebb, szilárdabb demokratikus intézményrendszer ki tudta magából vetni Trumpot, de a “trumpizmus” megmaradt. A magyar jobboldali forradalom mérgező gyökerei pedig még mélyebbre nyúlnak. Ráolvasással kiirthatatlanok.