Áldozati versengés

Az elmúlt tíz évben több példáját láthattuk annak, hogy a kormány visszaél a történelmi emlékezettel, manipulálja vagy meghamisítja azt.

A múltról alkotott kép a hatalom igazolását, legitimitását szolgálja – ismertetett egy széles körben elfogadott vélekedést Zombory Máté szociológus az Eötvös Csoport és a Társadalmi Reflexió Intézet közös rendezvényén szerdán. Előzőleg felidézte a kommunizmus és a nácizmus által okozott szenvedés összehasonlításáról folyó vitákat. Mindkét oldal morális szempontokra, az áldozatok emlékének tiszteletben tartására hivatkozott. A szociológus egyfajta buborékhatásnak nevezte, hogy a véleményeket nem a történeti tapasztalat, hanem a másik fél feltételezett álláspontja határozta meg. Ennek következményeként destabilizálódott a múlthoz fűződő viszony, hiszen mindkét tábor történelem-hamisítással vádolta a másikat.

Bár a holokauszt áldozatainak emlékezete az európai identitás részévé vált, az elmúlt harminc évben nem jött létre befogadóbb társadalom – jegyezte meg Zombory Máté, aki káros jelenségként beszélt az „áldozati versengésről”: szerinte „emlékezetpolitika helyett a politika emlékezetével” kellene foglalkozni.

Romsics Gergely történész nemzetközi példákkal igazolta, hogy a második világháború után Nyugat-Európában hosszú megbékélési folyamat játszódott le: nemcsak országok között, hanem országokon belül is. Nálunk speciális a helyzet, emlékezettörténeti értelemben legalább két Magyarország van. A rendszerváltás előtt egy ideig úgy tűnt, hogy a magyar identitás alapja lehet az államszocializmussal való szembenállás, végül azonban nem így alakult.

Magyarországon az európai mintákat követő holokausztfeldolgozás késve, 1989 után és egy eleve megosztott, régi törésvonalait éppen a szocializmus hibernációjából kiolvasztó társadalomban kezdődött meg – állapította meg Romsics Gergely. A jobboldal vezető ereje egyre inkább egy „posztkoloniális” (a „gyarmatosítás” hatásaival foglalkozó) nemzeti önkép felé fordult, és a nemzeti történelem egyik utolsó korszakának alapmotívumává emelte a kollektív áldozatiságot. A holokauszt emlékezetét a jobboldal a nemzeti áldozattörténetbe volt hajlandó integrálni. Tehát – mondta a történész – nem tagadta a holokausztot, hanem integrálni akarta a nemzet nagyobb szenvedéstörténetébe, az elkövető örökséget pedig elutasította vagy agyonhallgatta.

Különböző liberális és „posztmarxista” megközelítések ezzel egy időben német mintájú feldolgozást követeltek, a teljes történeti jobboldal örökségét a holokauszt emlékezetéhez kapcsolták.

Romsics Gergely szerint Magyarországon az emlékezet ezért slágertéma a politikában. Egyszerre folytatható vele a társadalmon belüli hidegháború, valamint pozicionálható az emlékezetharc úgy, mint az európai és a valamilyen értelemben vett nyugati normáknak a nemzet nevében történő kritikus felülvizsgálata, avagy annak lelkes elfogadása.

Búcsúgondolatként felvetette: ahol sikerült az emlékezetpolitikai árkokat valamennyire betemetni, ott első lépésben ez – bármennyire is szomorú – nem konstruktív viták eredményeként történt. Hanem azáltal, hogy az eltérő emlékezetkultúrák, amelyek elfogadják egymást a „demokratikus pályán” belül, intézményekhez és költségvetésekhez („materiális struktúrákhoz”) jutottak. Így a különféle emlékezetközösségek meggyőződhetnek arról, hogy identitásukat nem fenyegeti a másik fél. Miután megszabadulnak a fenyegetettség érzésétől, jellemzően tudnak nyitni mások felé, és a viták is konstruktívabbakká válnak.