„Nyugalomban élni, mást nem is akartam” – mondja a címadó novella első sora. Miféle nyugalom ez, miközben a szereplők mindegyike izzásban, szenvedélyben, vágyakozásban, tomboló fájdalmakban él igazán?
Az egyedüllét nyugalma, amikor az ember nem a mások érzelmi hullámzásainak van kiszolgáltatva – hiszen, főleg sok idő múltával, még a magáét is alig bírja elviselni. Ha nincs ideje az embernek feltöltődni, rácsatlakozni a világ nagy áramára, akkor előbb-utóbb teljesen kimeríti ez a fájdalmasan cikázó, váltakozó feszültség. A novella hőse úgy volt egyedül a gondjaival élete nagy részében, hogy közben családban élt, egy rossz házasság csapdájában, amit egészen addig elviselt, ameddig bírta idegekkel – és aztán egy természetben eltöltött délután, egy testen kívüli élmény tanította meg rá, hogy ki lehet lépni a túlfeszültségből: a félelmeken és a fájdalmakon túllátva az ember felszabadul; a napi játszmákon felülemelkedve egy sokkal szebb és tágasabb játékteret kap váratlanul. Költő vagyok, ismerem az érzést, hiszen verset írni leginkább csak így tudok: az érzés pillanatában lehetetlen, hiszen az ember nem bír teljes intenzitással kétfelé koncentrálni. Amikor papírsárkány az ember, csak hányódik a szélben, de amikor pilóta vagy viharmadár, akkor a belső nyugalom biztonságával használja ki az áramlatokat. Egyszerre lenni kívül és belül: ez a biztonság titka, és a nyugalomé is.
Általában nagyon erősek a kezdőmondatok, legalábbis berántanak a cselekmény vagy egy hangulat kellős közepébe: hogy születnek?
Ilyenkor is a szélre bízom magam: az intuíció vezet, amit akár költői ihletnek is nevezhetünk. Ha minden érzékszervemmel figyelek, akkor meg fogom hallani azt a mondatot, amire szükségem van. A mágnesességhez is hasonlíthatnám: ha megteremtődik bennem az egyik pólus, hamarosan a másik is megjelenik, mert a féltudat, mint álomban az agy, magától működik, és jó esetben a teremtő és teremtett egységét hívja létre, egy olyan térben, ahol akár fel is cserélhető a kettő (lásd: „nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”). Régebben a címeimet is álmomban hallottam meg (a Törésteszt című kötetemben ilyen volt a Kajafás és az aranycipő vagy a Dákó és lidércfény című novella, ezekkel a címekkel ébredtem), és még ma is megtörténik, hogy egy-egy mondat sugallatára kezd formát kapni egy egész írás. Ma reggel például ezt a félmondatot sikerült még elcsípnem az álmom végéből: „Nem hordok a zsebemben sem királyrákot, sem garnélát…” – ez használhatatlan mondat, de álmomban valahogy az volt az értelme, hogy valaki a vitaminvásárlás mellett érvelt, úgyhogy annyit máris tudok, hogy írnom kell egy novellát a vitaminokról…
Nagyon erős zeneiség lüktet a Szabadulógyakorlat novelláiban – mit jelent bennük a zene, az ének?
A féltudatos feldolgozás elfogadásának vigaszát – az átmeneti belenyugvást abba, hogy a világ nem uralható kizárólag az értelmünk segítségével, úgyhogy néha el kell engedni ezt az illúziót. Az érzelmeket fel lehet tűzni a szavakra, mint gombostűre a lepkét, de abban a pillanatban vége az organikus élet szabadságának: az elegáns csapongásból egy helyben vergődés lesz, aztán kényelmesen vizsgálható, halott demonstrációs eszköz válik az eleven lobogásból, lebegésből. A zene nem állít, legfeljebb kérdez és válaszol, de bármilyen kiszámított is, bármennyire köze van a matematika egzaktságához, működés közben, az előadók részvétele, tehát az emberi tényező hozzáadása által valódi egzaltáltság lesz belőle: felemelkedés, robbanás, repülés, hiszen mindig ott van mögötte a variáció lehetősége, a váratlanság öröme, az improvizációk szabadsága.
A beszéd nyelvhez, helyhez, emberhez kötött, értelemadó gesztus, az énekhez viszont ember sem kell, tudja a madár is a háztetőn, a szél is a kéményben, tudja az esőcsepp is, ahogy a csatornából a tócsába csepeg – a szívverés ritmusától a szférák zenéjéig mindent áthat, mi csak rácsatlakozunk, megtanuljuk vitorlánkba fogni, értelmesnek érezni, amit nem értünk. A nyelv végtelen változatossága csak tükrözése, árnyéka a zenének: közlés, tehát röghöz kötöttebb, mégis képes a maga eszközeivel leképezni a zenei működést, többletet adni a puszta hangnak az egyéni torok és a nagy közös levegő, az egyéni elme és a nagy közös kultúra kölcsönhatása által.
Sokszor hivatkozik – versben és prózában is – más művekre, viszonyításokra. „Ezt a verset Halász Judit egy dalához írtam, ezt a prózát pedig Esterházy Péter Harmonia Caelestisében a Nagymama rendszeresen imádkozott… kezdetű szövegrész ihletésére.” Mit gondol, létezik szuverén műalkotás, vagy a szerző egy gyönyörű és hatalmas irodalmi szőttes része?
Az irodalom szimfonikus zenekar: a cél a változatosság harmóniája. Az irodalom kórus: a cél a szólamok egysége. Az irodalom dzsesszformáció: mindenki a másokra figyelve fújja a magáét. Az irodalom népzene: nem a szerző az első, hanem a szájról szájra, hangszerről hangszerre szálló muzsika. A szférák összhangját célozzuk be a zenei nyelveket összeolvasztó világzenével is: valamit, ami túlmutat az egyénen és a mulandóságon – mindent átható, életet adó lüktetés.
Megadja ez a valahová tartozás élményét? Vagy valami mást ad?
Örömöt is ad, fájdalmat is. Az, hogy magyarnak születtem, ráadásul Erdélyben, egy többnyelvű környezetben, nagy ajándék: megtanultam úgy élvezni a magam nyelvének hihetetlenül izgalmas hajlékonyságát, hogy más nyelvek rejtélyes muzsikáját is folyamatosan hallottam, és aktívan részt vettem a nyelvek közti párbeszédben. Öröm naponta újratanulni a saját nyelvemet, és fájdalom, ha nem tudom átadni a magam örömét másoknak, hiszen bizonyos életkoron túl az emberek annyi rossz élményt szereztek az iskolai jegyektől szorongva, hogy már tartanak a verstől. Az vigasztal, hogy nagyon sok szövegemet megzenésítik, és az interneten is terjednek, én is ott terjesztem az igét, a kortárs irodalom örömét, és ez nem hiábavaló. Közösségi élményt az tud adni, hogy mi, olvasók figyelünk egymásra, együtt olvasunk. Az irodalomban a női közösség szintén örömöt és fájdalmat ad egyszerre: öröm, hogy ilyen remek írók élnek körülöttem, hogy kortársuk lehetek, tanulhatok tőlük, és fájdalom, hogy az ő fájdalmukon át tanulom a magam örömét megbecsülni: például amikor a most újra megjelenő Elhagy című könyvemet írtam, Balla Zsófia és Beney Zsuzsa gyászverseiből, Takács Zsuzsa szürreálisan intenzív szövegeiből tápálkozva tanultam újra a szülés utáni sötétséget és világosságot szövegeken át megélni és a magam módján újrateremtve kiegyensúlyozni.
A verseiben kitágul a világ, ezekben az elbeszélésekben viszont érdekes módon magányossá szűkül. A versek perspektívát nyitnak, a próza lecsupaszít és bezár az énbe, az én érzéseibe. Más írói attitűddel alkot versben és prózában?
Azt gondolom, igen, más a pozíció. Versírás közben az a cél, hogy megszabaduljak az énemtől, hogy a magam egyéniségén át eljussak az általános emberi tapasztalatig, hiszen másképpen naplót írnék, nem verset. A prózaírás eleve kiemel az énemből, hiszen a Határ című kötetem sok szövegét kivéve soha nem én magam beszélek a novellákban (a Szabadulógyakorlatban is csak két-három szöveg van, ami közvetlenül a saját élményem leírása); azzal, hogy eleve nem én beszélek, lehetőségem van lemerülni más életekbe, megérteni, hol és mikor fogyott el a beszélőim levegője. A novella mélyfúrás, a fájdalom forrását keresve; a vers eleve a megnevezhető fájdalomból indul, onnan próbál kikapaszkodni a szavak létrafokain, bogain át, ki a sötétből. A novella lélektan, a vers viszont nem tanokban találja meg a lelket, hanem a tanokon túl: ének-tan, vagy még inkább: éneklő tanú.
A borítókép, Szikágyi Lenke fotója is valamiképpen a zenéhez köthető – Kiss Erzsi énekesnőt ábrázolja. Azt mesélte a könyvbemutatón, hogy nem tudatos választásról, hanem véletlen, gyönyörű egybeesésről van szó. Gyakran tapasztal efféle rendezőelvet az életében? Amikor „csak úgy” összeállnak a dolgok?
Ha eléggé figyel az ember, azzal a vadmadártekintettel, amivel a sólyom a mező minden moccanását észreveszi, akkor ki tudja emelni a sokaságból a számára fontos, életét tápláló véletleneket. Azért ilyen ragadozó hasonlattal élek, mert bizony ez nem szelíd-jó érzés, sokszor ijesztő is, egyszerre hordja magában az eleve elrendelés biztonságát és a mágia rémekkel teli homályát, a váratlan kegyelem csodáját és a totális megtervezettség mátrixának riasztó cellaérzetét. Ezért nevezem rácsodának: bezár, mint a rács, és kinyit, mint a csoda, egyszerre börtön és szabadság. Én okozom vagy nekem okozzák? Illúzió-e a valóság? Ha ezt a szabadságparadoxont megtanulom elfogadni és a következményeit elviselni, akkor időről időre megállhatok az áradásban, megvethetem a lábam egy éneknyi vagy írásnyi időre, és rábízhatom magam az erőre, amit tapasztalok, de megérteni nem tudok.