Lélekörlemény (Guzel Jahina: A Volga gyermekei)

Bár mi, magyarok hajlamosak vagyunk a lényegünket valamiféle hungarocentrikus világképként megélni, ráadásul ezt a varázslatot a jelenlegi kurzus igyekszik mindenféle mágiával tetézni, etnicista piros-fehér-zöld hályoggal borítva be a nemzeti kilátásokat, a magam részéről azonban a volgai németek negyed évezredes históriáját ugyanolyan örömmel ölelem magamhoz, mint József Attila, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond vagy Táncsics Mihály örökét. E csendes együttérzést Guzel Jahina orosz írónő második regényének, A Volga gyermekeinek köszönhetem.

A Pokrovszkhoz közeli délkelet-oroszországi sztyeppék érintetlenül terpeszkedtek a XVIII. század közepén, amikor a német hercegnőként született későbbi orosz cárnő, II. (Nagy) Katalin betelepítési programba kezdett. A kontinensen élő minden embernek, a zsidókat kivéve, de még az araboknak is, letelepedési lehetőséget ígért. Az első ugartalanítási kísérlet kudarcba fulladt. Egy évvel később vonzóbbá tette az ajánlatot, és a kereskedőknek, polgároknak, parasztoknak ingyen földet, kamatmentes hitelt, szabad vallásgyakorlást, lakatlan területekre érkezés esetén emberöltőnyi adómentességet kínált, és felmentést adott a hadkötelezettség alól. Ez utóbbi erős üzenet volt, a világ vadul forrongott akkoriban. Churchill később úgy értékelte, hogy valójában ez volt az első világháború, Ausztrália kivételével minden kontinensen fegyveres konfliktus dúlt. Európában a hétéves háború (1756–1763), melyben a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom (élén Mária Teréziával) viaskodott Sziléziáért. Katalin az orosz–porosz kapcsolatokat igyekezett erősíteni, már házassága előtt megtanulta a szláv nyelvet, ortodox hitre tért, és egy Szentpétervárhoz közeli palotában rendezkedett be. Hajdani népe bízott benne, harmincezer vesztfáliai, szász- és bajorországi, tiroli, elzászi és lotaringiai, badeni és hesseni nekirugaszkodó vert gyökeret a Volga menti területeken. A krónikák szerint az első Kronstadtba érkezett hajók telepeseit személyesen a császárnő köszöntötte, éspedig ilyeténképpen. „Oroszföld újdonsült fiai és leányai! Örvendezve fogadunk benneteket biztonságos szárnyunk alá, s védelmet és szülői oltalmat ígérünk néktek! Cserébe engedelmességet és buzgalmat, példás szorgalmat és rendíthetetlenséget várunk el tőletek új hazátok szolgálatában. Aki ezt nem vállalja, még ma takarodjék vissza! Olyanokra, kiknek szíve rothadt, keze erőtlen, az orosz államnak nincs szüksége!”

Jakob Ivanovics Bach gnadentali (jelentése: áldott völgy) Schulmeister harmadik éve olvasta e dicső krónikát, és e lélekemelő jelenetbe rendre belealudt. A harminckét évesen kopaszodó keszeg tanító a helyi természet megismerésének, a német kultúra és hagyományok, a Hochdeutsch (irodalmi német) nyelv tanításának szentelte életét. Novalis, Goethe és Heine műveit adta tovább szenvedélyesen a Grimm, Böll, Händel és Wagner családok ifjainak. Egészen húsvétig, amikortól a földeken folyó munkákra tekintettel késő őszig tartó szünet kezdődött. Az első szabadnapon egy rettenetes fizimiskájú, csupasz testén prémlajbit viselő, hórihorgas kirgiz kézbesített levelet neki a Volga túlpartjáról („Vigyázz csak, jön a kirgiz, és elvisz!” – ijesztgette Bachot gyerekkorában az édesanyja), ahol a sárga sztyepp helyett vállas hegyek magasodtak. Bach ettől kezdve minden áldott nap átkelt a folyón, hogy Udo Grimm tizenhét éves lányát tanítsa az erdőbe burkolózó hegyek között. Clarát sosem látta, a lány egy paraván mögül itta az iskolamester szavait. Miután a későbbi uralkodók nem rajongtak egytől egyig a betelepülőkért, („Oroszország az oroszoké”), az évszázadok alatt sok százezresre hízott németség, a Volga menti németek (Sztálin által jóváhagyott) későbbi autonóm szovjet köztársaságának lakói több hullámban vándoroltak vissza szülőföldjükre, vagy el a messzi Argentínába, Brazíliába, Észak-Amerikába. Grimmék hazaindultak, a lány visszaszökött. Bach és Clara édesbús szerelmi története a történelem viharával dacol, és három katonaszökevénnyel, s később egy kislánnyal, akit Bach lopott kecsketejjel itat. Minden pohárért egy teleírt papírral fizet a bolsevik hatalomátvétel rafinált kolhozvezetőjének, aki a volgai németek szokásaira, szólásaira, meséire kíváncsi.

Guzel Jahina nagyívű, megkapó regénye tisztelgés falusi némettanár nagyapja és a történelem forgószelében szétszóratott népek előtt egyaránt. Nyomorgatásuk eszmefüggetlen, bármely gondolatot képes megfertőzni az ember gyomorforgató hatalomvágya. Akkor és ott a szocializmusét, máskor és másutt a liberalizmusét, nemzeti árnyalattal vagy akár kereszténydemokratával.

A volgai németek találó szólásainak egyike az építészethez, a híres gnadentali téglához kötődött. A Disznó-lyukból bányászott agyagot egy idő után szénával és tehéntrágyával keverték. „Egy kis szar nem árt”, szűrték le a tanulságot. Ez a trágya az életüket védő falakat erősítette, az ideológiák szellemi szarhalma elveket – szabadság, testvériség – mocskol önfeledten.

Guzel Jahina letehetetlen regénye erre is bizonyság.

(Helikon, 2020, 424 o.)