Előfizetés

Zéró

Orbán Viktor vagy politikai zseni, vagy az elveihez végletekig ragaszkodó politikus, aki egyszerűen nem bírta már tovább saját „önfeladó” pártcsaládjában - esetleg elveszítette a realitásérzékét. Valószínűleg nem lepi meg az olvasót, hogy szerintem az utóbbiról van szó, látva a Fidesz európai ambícióit, rögtön azután, hogy sikerült magukat kirúgatniuk a legbefolyásosabb uniós pártcsaládból. Hogy mindezt teljesen fölöslegesen, rossz taktikai húzásoknak és végletes rugalmatlanságuknak köszönhetik, az nem vitás. De mekkora esélye van annak, hogy összejöhet Orbán következő Nagy Célja? Egy olyan, a Néppárttól jobbra álló politikai szerveződés megalkotása, amely úgy előzi jobbról a legfontosabb partner német kereszténydemokratákat, hogy közben szoros szövetségesük is marad. És – mivel mégiscsak Orbánról van szó – jelentős befolyással is rendelkezik az európai politikában. Ez egyelőre megoldhatatlan képletnek látszik, a vektorok ugyanis éppen ellenkező irányba tartanak. A CDU-val jóban lenni: racionális és a Fidesz befolyása szempontjából elengedhetetlen tényező. Csakhogy a német kereszténydemokraták számára tabu minden, ami tőlük jobbra van, főleg, ha ez egy valóban potens és virulens politikai erőt jelent. Orbán Viktor előtt ezért az EPP-ben egyelőre két út látszik: ha olyanokkal szövetkezik csak, akik Berlinben az említett vörös vonalon innen vannak, egy sor potenciális szövetségesről le kell mondania. Ebbe nem fér bele Marine Le Pen, végképp nem a német AfD, bajosan Orbán osztrák kedvence, a Szabadságpárt, és még hosszan sorolhatnánk. Így viszont még két valóban fajsúlyos partnerrel, Matteo Salvini Ligájával (28 mandátum) és Jaroslaw Kaczynski Jog és Igazságosság Pártjával is nagyon picike lehet az új európai párt, ráadásul jórészt olyan szereplők lehetnek benne, akik saját hazájukban távol vannak a kormányzati befolyástól - márpedig a magyar miniszterelnök szereti ez alapján megválogatni nemzetközi barátait. Főleg, hogy az EPP-ből egyelőre nem nagyon követi senki Orbánt. Innen szép nyerni.

Van, aki lát, van, aki néz

A példa - Orbán Viktor interjújában a Mandinernek március 7-én - most éppen Norman Stone brit történész, aki könyvet írt Magyarországról, és aki a fiatal ösztöndíjas Orbán Viktor baráti mentora volt Oxfordban. "Stone könyvében érezhető egyfajta rajongás az Osztrák–Magyar Monarchia iránt, illetve a törökök iránti különös szimpátia, aminek révén helyenként a miénkkel ellentétes meglátásokra jutott a magyar történelemről. Hogy látja?" - kérdezi Őry Krisztina. "Norman azért volt olyan nagy elragadtatással az Osztrák–Magyar Monarchia iránt, mert egy olyan térséget, amelyen ma nyolc ország osztozik, a Monarchia a magyarokra támaszkodva egységben tudta összefogni. Ez kívülről nézve olyan teljesítmény, ami elismerésre érdemes... A helyzet ma ennél is nehezebb: nyolc ország van, ha Burgenlandot is ideszámítjuk, amelynek együtt kell megszerveznie a vitathatatlanul létező Kárpát-medencei természetes földrajzi, kulturális és gazdasági térséget. Ő mindig azt mondta: innen nézzetek magatokra. Mi azonban Szent István és Mátyás király felől nézünk, ami másik történelmi perspektíva. Ők azt látják, ami van, én pedig azt nézem, ami harminc év múlva lesz, és azért dolgozom.” Több mint érdemes e történelmi nézőpont annak megítélésére, vajon miért, hogyan tudta, majd miért nem tudta megszervezni a Monarchia a Kárpát-medence életét és működését, miért volt erre képes a magyarokra támaszkodva és főként - amire a jobboldal nehezen akarja kinyögni a választ -, miért lett erre képtelen a magyarokra is "támaszkodva". Miért és hogyan vált, válhatott erősebbé a nacionalizmus birodalmat szétfeszítő ereje a Monarchia egybentartó birodalmi erejénél.   Stone azt mondja: innen nézzetek magatokra, ami több mint érdekes történészi szemlélődés lehetne. Nem tudjuk, hogy a kormányfő mennyire gondolta sajátjának Stone nézőpontját, mert ő - szerinte: mi (?) - inkább Szent István és Mátyás király felől néz, ami kétségkívül másik történelmi perspektíva. Ez a perspektíva a magyar szupranacionalizmus tekintete, amely azt a "történelmi parancsot" rója az elhivatottra, hogy magára vegye “a vitathatatlanul létező Kárpát-medencei természetes földrajzi, kulturális és gazdasági térség” életének megszervezését. Ez az elhivatott maga Orbán Viktor lenne, aki nem azt látja, ami van - az emberek, nemzetek akarata szerint alakult történelem termékét, a mai Kárpát-medencét -, hanem mindjárt a holnaputánt. Kezdjük végre megérteni, miért kellene nekünk mernünk nagynak lenni. Csakhogy Szent István és Mátyás kora feltámaszthatatlan. Mi meg a ma egyesült Európáját látjuk, ezt az új, demokratikus, egyenjogú kulturális nemzetállamok alkotta gazdasági-politikai, egygyökerű, de nem homogén kulturális birodalmat gondoljuk második otthonunknak. Azt gondoljuk, semmi okunk rá, hogy a többi nemzetállam helyett mi szervezzük meg e természetes közösség életét, hanem velük együtt, amint azt a kormányfő is mondja. Viszont nem akarjuk megérteni a kormányfő birodalmi utálatát, hogy miért szakítaná ki a térséget Európa testéből. Ha csak nem épp a látomásai miatt.

Az orbáni állam hibája

A 74 ezer embert érintő Astra-Zenca oltási program elhalasztása, a lezárás idején biztosítandó iskolai gyermekfelügyelettel kapcsolatos egymásnak ellentmondó kormányzati nyilatkozatok, a Magyar Közlöny honlapjának néhány óráig tartó működésképtelensége valójában tünetei egy nagyobb bajnak: a magyar központi államigazgatás nem megfelelő működésének. Ám ezek a tünetek most olyan méretűvé kezdenek válni, amelyek kikezdhetik a NER kormányképességébe, kompetenciájába vetett hitet, ennek a hitnek a megrendülése pedig nem jól előjel a Fidesz számára egy évvel a választások előtt. Az államigazgatás problémái (kapkodás a felső szinteken, egyes döntések nem kellő előkészítettsége, az üzleti szférához képest alacsonyabb fizetések) az Orbán-rendszer előtt is többé-kevésbé megvoltak, ám a Fidesz-KDNP immáron 11 éve van hatalmon. Látható volt 2010-es hatalomra jutásukkor, hogy Orbánék véleménye lesújtó a közigazgatás teljesítményéről, bizalmatlanok is voltak vele szemben. Egyik első lépésük volt a köztisztviselők indoklás nélküli felmentésének törvénybe foglalása, ám ez olyannyira szembe ment a nemzetközi munkaügyi normákkal, hogy jobbnak látták módosítani. A közigazgatási munkavállalók eltávolításának indoklási kötelezettségét visszahozták, ám számos jogcímet adtak a munkáltatónak a köztisztviselői (közszolgálati) jogviszony megszüntetésére. És hogy kik rúghatnak ki kormánytisztviselőket? Nos, például azok a volt/jelenlegi fideszes politikusok, akik a kormányhivatalok, járási hivatalok élére kerültek – pl. Sára Botond Attila, aki a Fővárosi Kormányhivatalt vezeti, mióta vereséget szenvedett Pikó Andrástól Józsefvárosban. A következmény: a fideszes/Fidesz-közeli területi államigazgatási vezetők a korábbinál könnyebben eltávolíthatják beosztottjaikat, és helyükre a hatalomhoz lojális embereket tehettek/tehetnek, amivel szívességet tehetnek politikai, üzleti barátaiknak is. A kormányhivatalok élén álló kormánymegbízottak pozíciója a kormánytól (végső fokon Orbán Viktortól) függ, őtőlük pedig az ügyintézők sorsa függ. Ebből a helyzetből egyenesen következik, hogy egy kormánymegbízottnak a fő törekvése az, hogy megfeleljen a kormány elvárásainak, az alkalmazott törekvése pedig, hogy megfeleljen a kormánymegbízott, járási megbízott igényeinek. A magyar központi államigazgatást ebből adódóan átjárja az engedelmesség parancsa, a kirúgástól való félelem, a politikai szempontoknak való megfelelési kényszer – nem túl magas fizetésekért. Vélelmezhető ezért, hogy a központi államigazgatás alkalmazottai jelentős részben alulmotiváltak, a munkalégkör sem lehet valami vidám. Márpedig ilyen alkalmazottaktól aligha lehet várni a kreatív, jobbító ötleteket, ők fentről várják az utasításokat – méghozzá azoktól a kormánymegbízottaktól, akik szintén felülről várják az eligazítást. E rendszer hatalomtechnikai előnye, hogy a kormány ötletei megvalósításakor nem ütközik nyílt ellenállásba az államigazgatásban. Nagy hátránya viszont az engedelmességre, az erős fölé-alárendeltségre alapuló szervezetnek, hogy kiöli a kezdeményezőkészséget, az innovációs képességet az alkalmazottakból, akik elsősorban a napi túlélésre rendezkednek be. A szakmai tudás, a tehetség másodlagos. Ezek után már nem is annyira meglepő, ha olyan bosszantó hibák bukkannak felszínre, mint az oltási program – remélhetőleg, csak egyszeri – megakadása. A helyzetet ugyanakkor súlyosbítja, hogy a közigazgatás működéséért felelős Miniszterelnökség élén az a Gulyás Gergely miniszter áll, aki kevésbé hatékony elődjénél. Lázár Jánosnak volt fogalma a közigazgatásról, a vezetésről, hiszen egy megyei jogú város polgármestere volt éveken át, pár évig vezette a Fidesz-frakciót – és bár az alapproblémák (pl. az ügyintézőkre vonatkozó nem versenyképes illetményrendszer, politikai befolyásolás) az ő idején is megvoltak, de ő lendülettel, élvezettel látta el a miniszteri teendőit. Gulyás – akinek viszont nincs közigazgatási vezetői tapasztalata – ezzel szemben nem titkolta, hogy szívesen maradt volna a parlament törvényalkotási bizottságának az elnöke, azóta is érződik, hogy nem érzi valami jól magát miniszterként. A gondok súlyosbodását jelezte, hogy még a pandémia magyarországi megjelenése előtt, munkaerőhiány miatt csökkentették a kormányablakok nyitvatartási idejét, holott azoknak pont az volt az egyik előnyük, hogy az állampolgárok munkaidejükön túl, egy helyen tudták elintézni hatósági ügyeiket. A jelenbe visszatérve: nem szokásos, hogy a kormányfő egy pénteki rádióinterjúban nyíltan beszéljen arról, hogy gond lépett fel a népesség-nyilvántartási rendszerrel, emiatt kapott számos polgár téves értesítést az oltásról. Nem volna meglepő, hogy ha a kormányfő szíve szerint elmozdítaná Gulyást miniszteri tisztségéből, ám ez a választások előtt egy évvel a kudarc nyílt beismerése lenne, de legalábbis kínos magyarázkodásra kényszerülne a kormányoldal. Az oltási program eme hibájának pártpolitikai vetülete is van: az ellenzék helyesen érezte meg, hogy érdemes kétségbe vonnia Orbán Viktor kormányzásra való alkalmasságát azzal, hogy „ezek még egy oltási programot sem tudnak rendesen megszervezni”. A kritikában van némi túlzás, hiszen a koronavírus-járvány kezelése más országokban is okoz működési zavarokat, a lakosság átoltottsága pedig Magyarországon az EU-n belül átlagon felüli – igaz, ehhez az orosz és kínai vakcinák is kellettek. E kritika annyiban viszont megalapozott, hogy a NER 11 éve sem volt elég egy magas szintű államigazgatás létrehozásához, ezért pedig a politikai felelősség kétségtelenül a nagy hatalmú Orbán Viktor kormányfőt terheli. Csakhogy egy autonóm gondolkodású, magas fizetéssel bíró közszolgákból álló, a jelenleginél jóval kisebb politikai befolyással terhelt államigazgatás létrehozása évekig tartó folyamat lenne, és erre vonatkozó érdemi elképzelésekkel eddig az ellenzék sem állt elő. A politikai kompetencia-versenyben nem elég szidni a kormányfőt. A Fidesznek ugyanakkor van miért aggódnia: még néhány ilyen államigazgatási hiba, és nevetségessé válik a hatalom.