Kácsor Zsolt: Heller Ágnes (1929-2019)

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXVII.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Nem értem, hogy mi lehetett ennek a madártestű kis nőnek a titka: minél többet dolgozott, annál több energiája maradt, s minél öregebb lett, annál erősebbnek, élénkebbnek, életrevalóbbnak tűnt. A bibliai időkben, az írott emberi történelem hajnalán valószínűleg az ilyen típusú emberek szolgáltattak mintát a kivételesen okos, már-már földöntúli karakterek ábrázolásához: a héber Bibliában, a Tanachban olvashatunk ilyen legyőzhetetlen szellemű figurákról, mint amilyen Heller Ágnes – zsidó nevén Mózes lánya Ráhel – volt. És ez a név is milyen beszédes: egyszerre viselte az egyik zsidó ősanya és az egyik zsidó ősapa nevét! Mintha benne egyesült volna mindaz a karizmatikus őserő, ami a valahai prófétákat jellemezte.

A hírét természetesen hamarabb ismertem, mint őt magát, hiszen – az irigykedő utókor kedvéért mondom – Heller Ágnes neve ebben az országban évtizedeken át fogalom volt. A rendszerváltás után lehetett közelebbről, úgy értem, személyesen is megismerni, de én csak valamikor a 2000-es évek legelején hallottam először, méghozzá a Debreceni Egyetemen, ahol a holokausztról tartott előadást. Nagyon érdekes volt éppen tőle, az egykori Lukács-tanítványtól hallani azt az ortodox zsidó körökben sokak által osztott nézetet, miszerint a holokauszt akár üdvtörténeti jelenségként is felfogható. Tudom, hogy ez fájdalmas kérdés, nem is nagyon feszegetném tovább, csak annyit tennék hozzá: az előadás után azt kérdeztem Heller Ágnestől, hogy miképpen helyezi el a holokausztot az üdvtörténetben egy olyan ember, aki nem hisz az Örökkévaló létezésében? Valami olyasmit válaszolt, hogy aki az Istenben nem hisz, az nyilván az üdvtörténetben sem hisz.

Ugyancsak Debrecenben hallottam őt képzőművészeti előadásokat tartani az egykor szebb napokat látott Modem galériában, amely a Kósa-korszak parasztvakító látványberuházásai közül furán kilógott. Heller Ágnes többször tartott ott tárlatvezetéseket, és egészen elképesztő volt látni, hogy a közönség nála évtizedekkel fiatalabb tagjai nem bírták az általa diktált tempót követni. Fáradhatatlanul ment előre, lelkesülten magyarázott, majd az általa jónak tartott képek előtt megállt és elkezdett kérdéseket feltenni.

– Ha egy képet néznek, ne csak nézzenek, hanem kérdezzenek! – mondta. – Miért éppen öten vannak ezen a képen? Miért éppen egy irányba néznek? Miért éppen a kék szín uralja a festményt? Miért? Miért? Hiszen a festő hat embert is ráfesthetett volna a vászonra, nem? Vagy talán meg is van a hatodik? Nézzék csak, nem gondolják, hogy a képen szereplő öt ember éppen azt a hatodikat nézi, azt a valakit, aki nem látható, és mégis jelen van? Mit gondolnak, hm?

Minden kép előtt hasonló kérdéseket tett föl, és minden kép esetében úgy éreztem, hogy az ő szemével megnyílik a mű és feltárul egy szellemi tér, ahová keveseknek van bejárása. Például neki.

Kőbányai János író, a Múlt és Jövő főszerkesztője mutatott be Heller Ágnesnek a 2016-os könyvhéten a pesti Vörösmarty téren. Mivel a kislányommal együtt sétáltunk oda, Heller Ágnes rám se hederített, őt az akkor három éves Lilike érdekelte, aki viszont nyegle módon nem a kezét nyújtotta oda neki bemutatkozásul, hanem a lábát. Ezt a pillanatot János éppen elkapta, itt most ezt a fotót láthatják. Ha már Kőbányai szóba került: nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy milyen fontos alakja ő az ezredforduló magyar zsidó kulturális életének. Már azzal kivívta volna az utókor megbecsülését, ha „csak” a legendás Múlt és Jövő életben tartása fűződne a nevéhez – ám neki köszönhetjük azt is, hogy Heller Ágnesnek értő és elhivatott kiadója akadt Magyarországon. Kőbányai adta ki a legtöbb Heller-művet, amivel örökre beírta magát a magyar kultúrtörténetbe.

Nem akarnám azt a hamis látszatot kelteni, mintha én Heller Ágnesnek közeli ismerőse lettem volna, ó, nem, inkább nagyon is távoli tisztelője voltam. Igaz, egyszer alkalmam volt vele beszélgetni utolsó pesti lakásán is, amely a Lechner Ödön fasorban volt, úgy rémlik, az ötödiken, s ahonnan lélegzetelállító panoráma nyílt a Dunára és szemben a budai hegyekre. Itt jegyezte meg Heller Ágnes, a folyóra mutatva, hogy „mennyire szeretem ezt a várost, pedig itt akartak belelőni a Dunába”.

Mítoszba illő motívum, hogy végül a vízben lelte halálát: lassan áttempózott az örökkévalóságba. 2019 júliusában ott voltam a Kozma utcai temetőben tartott temetésén, ahol Frölich Róbert főrabbi búcsúztatta. Meg voltam döbbenve: a halál és Heller Ágnes egészen addig nem voltak összetartozó fogalmak.

A l'Arche című francia zsidó folyóirat 2019. októberi számában olvastam egy cikket, amelyben ő is nyilatkozott. A szerző, Elisabeth Schemla azt írta, hogy Heller Ágnest röviddel a halála előtt kérdezte – alighanem ez volt hát élete utolsó sajtónyilatkozata. Magyarországért aggódott benne.