Ünnep után

A koronavírusnak eleddig egyetlen össztársadalmi pozitívumát sikerült meglelnem abban, hogy a mostani március 15-i forradalmi ünnepnapon országunk köztereit nem lepték el azok a politikus-sáskák, akik saját feneketlen politikai bendőjük kielégítésére ilyen jeles évfordulókon csontig le szoktak rágni a felkínált ünnepi étlapról mindent, amit hasznos tápanyagnak vélnek. Ráugranak minden egyes múltbéli szóra, jelenetre, kifejezésre és történetre, a saját érdekeiknek megfelelően hosszan csócsálják, közben leöntik aktuálpolitikai szósszal, magukba tömik, és ha mindez még nem volna elég, ki is okádják az őket hallgató tömeg szeme láttára.

„Párhuzamokat” vonnak a múlt és jelen eseményei között, saját magukat visszamenőlegesen és automatikus a „jó oldalra” helyezik a történelmi térben, majd ebből a pozícióból hánynak le politikai „üzenetekkel” mindenkit, aki nem ugrik időben félre.

Ezúttal a színjáték elmaradt, a politikus-sáskák megültek otthon, és minden valószínűség szerint azzal töltötték ráérő idejüket, hogy a magyar történelmet tanulmányozták okulási céllal. Ez az egyik opció. A másik opció, hogy a kormánypártiak az elmaradt megemlékezések miatt kiesett időt szokás szerint lopással töltötték, az ellenzékiek meg szokás szerint az Országvezető vudu-bábujának szurkálásával – mert ha jól látom messziről, akkor országunkban erre a két tevékenységi körre szűkült le az a közalkalmazotti munka, amit hétköznapi értelemben mindközönségesen politizálásnak nevezünk.

Na, persze, viccelek. Soha nem tételezném fel a politikus-sáskákról, amit az imént mondtam róluk – mármint a történelem buzgó tanulmányozását csöndes, otthoni magányban. Ó, nem. Pedig hasznukra válna. Tudják-e vajon közéletünk mai formálói, hogy az 1848. március 15-i nap után miféle hétköznapi hetek köszöntöttek erre a hazára? Nem hiszem. Az általános iskolában azt nemigen tanítják, hogy a legendás március 15-e után pár héttel egyéb tömegrendezvények is voltak Pesten, olyan tüntetések és megmozdulások, amiket a forradalmi lázban égő radikális ifjúság iszonyodva nézett. Idézek a Márczius Tizenötödike című lap 1848. április 20-i számából: „Az utczák, különösen az országút, a pesti boulevard telve volt minden felé csoportokkal. A városban egész tömegekben hallatott e lázasztó kiáltás: le a zsidókkal! Nem kell többé zsidó! (...) A vagyon- és személybátorság mindinkább compromittálva kezdett lenni. Este hét órakor támadásra került a sor. A tömegek az utczán jövőmenőket megtámadák. Éspedig minden kitűzött elvek nélkül. Megtámadták a zsidókat, megtámadták, kik az izgatók ellen nyilatkoztak. (...) A pesti polgárok jegyezzék meg, hogy a tömeg, melly ma a zsidók kiűzetése ürügyét felvéve a vagyon ellen emelkedett fel, nem nagyon hajlandó azt megkülönböztetni, hogy ezen vagyon birtokosa meg van-e keresztelve vagy nincs".

De hát a polgárok szokás szerint nem jegyeztek meg semmit. Pontosabban annyit mégis, hogy olykor a nép utcára szokott menni, és nem csak olyankor, amikor politikus-sáskát akar látni.