Rachel Cusk: Körvonal (részlet)

A Körvonal regény tíz beszélgetésben. Egy frissen elvált írónő Athénba repül, ahol egy kreatívírás-kurzuson tanít. Kollégákkal, régi ismerősökkel, idegenekkel találkozik: csak egy-egy villanásra jelennek meg egymás életében, beszélgetéseik egyszerre esetlegesek és sorsfordítók. Talán épp a köztük lévő távolság, a folytatás lehetetlensége miatt engedik meg maguknak, hogy őszintén, madártávlatból vessenek számot az életükkel az abszurd apróságoktól a nagy válságokig. Rachel Cusk trilógiájának első kötete magyarul március 22-én jelenik meg a Park Könyvkiadó gondozásában.

Elmosolyodott, és egy darabig mindketten a családot néztük a másik hajón a csillogó víz fölött. Amikor a fiaim annyi idősek lehettek, mint az a két ugráló kiskölyök, jegyeztem meg, olyan elválaszthatatlanok voltak, hogy nehéz lett volna megmondani, melyiknek milyen a természete. Együtt játszottak attól a pillanattól fogva, hogy reggel

kinyitották a szemüket, addig, amíg le nem hunyták megint. Játékuk valami közös révület volt, amelyben egész képzelt világokat találtak ki és teremtettek, állandóan játszmák és elképzelések foglalkoztatták őket, amelyeknek felépítése és kivitelezése nekik éppolyan valóságos volt, amilyen láthatatlan mindenki másnak: néha, amikor elmozdítottam vagy eldobtam valami látszólag jelentéktelen tárgyat, közölték, hogy ez szent kelléke az épp folyamatban lévő szerepjátéknak, valamilyen történetnek, amely varázslatos folyóként futott át a házunkon megállíthatatlanul, és amelybe ők kedvükre jártak ki-be, átlépve a mindenki másnak láthatatlan küszöböt egy másik valóságba. Aztán egy napon a folyó kiszáradt: közös képzelt világuk megszűnt, mivel egyikük (nem is emlékszem, melyikük) már megszűnt hinni benne. Tehát nem tehetett róla senki; számomra azonban jól példázta a történetük, hogy ami az életükben szép volt, az milyen nagymértékben származott olyan dolgoknak a közös látomásából, amelyek a szó szigorú értelmében nem léteztek.

Azt hiszem, ez a szeretet egyik meghatározása, jegyeztem meg, a hit valamiben, amit csak az a két ember lát, és ami ebben az esetben a közös életük ingatag alapjának bizonyult. Közös történetük nélkül a két gyerek minduntalan összeszólalkozott, és amíg játékuk eltávolította a világtól és néha hosszú órákra elérhetetlenné tette őket, a viták örökösen visszarántották mindkettőt. Tőlem vagy az apjuktól várták, hogy beavatkozzunk és tegyünk igazságot; már nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a tényeknek, annak, hogy ki mit tett és mondott, felépítették az ügyet a maguk védelmében és egymás ellen. Nehéz lett volna, jegyeztem meg, abban, ahogy a szeretet helyét átvette a tényszerűség, nem tükörképét látni az otthonunkban akkoriban zajló egyéb eseményeknek. Igazán meglepő az volt, hogyan fordul visszájára korábbi meghittségük, és milyen pusztító ereje van: mintha minden, ami addig bent volt, kívülre került volna, egyenként, mint amikor a bútort kiviszik a házból és kirakják a járdára. Nagyon soknak tűnt, mert ami addig láthatatlan maradt, az most látható lett; ami hasznos volt, az most fölösleges lett. Ellenségeskedésük egyenes arányban állt korábbi összhangjukkal, de míg az összhang időtlen és súlytalan volt, az ellenségeskedés teret és időt kívánt. A megfoghatatlan szilárd lett, a képzeletbeli megtestesült, a bizalmas nyilvános lett: amikor a békéből háború lesz, amikor a szeretet gyűlöletbe fordul, valami új dolog születik, maga a vegytiszta halandóság. Ha a szeretetről azt tartják, halhatatlanná tesz bennünket, a gyűlölet épp az ellentéte. És meglepő, hogy mennyi részletet gyűjt be, hogy nem hagy érintetlenül semmit. Küzdöttek, hogy megszabaduljanak a másiktól, de eszük ágában sem volt békénhagyni egymást. Mindenen összevesztek, a legjelentéktelenebb tárgyak tulajdonlásán is hajba kaptak, dühbe gurultak minden szótól, és amikor végül beleőrültek a részletekbe, fizikai erőszakhoz folyamodtak, ütötték és karmolták egymást; aztán persze visszatértek a részletek őrületéhez, mert a fizikai erőszak az igazságszolgáltatás és törvényhozás hosszadalmas folyamatát vonja maga után. Elő kellett adni, hogy ki kivel mit tett, és tisztázni a bűnösség és büntetés kérdéseit; valójában ez csak rontott

a helyzeten, mert mintha megoldást ígért volna, ám az elmaradt. Minél több részletre világítottak rá, annál hevesebb, annál valóságosabb lett a vita. Legfőképpen azt akarta hallani mindegyik, hogy neki van igaza és a másiknak nincs, de lehetetlen volt bármelyiküket egyedüli vétkesnek nyilvánítani. És végül rájöttem, tettem hozzá, hogy nem születhet döntés, amíg az a cél, hogy kiderítsük az igazságot, mert már nincs egyetlen igazság, épp ez a lényeg. Már nem volt közös látomás, még közös valóság sem. Már mindegyikük kizárólag a saját nézőpontjából látott mindent:

egyedül álláspontok léteztek.

Szomszédom egy darabig hallgatott. Neki pedig, szólalt meg végül, a gyerekek voltak a legfőbb támaszai a házasélet viszontagságai során. Mindig jó apának érezte magát: valójában azt hiszi, sokkal jobban tudta szeretni a gyerekeit, mint a különböző anyákat, akik szülték őket, és jobban érezte, hogy viszontszeretik. De első házassága felbomlása után, amikor nagyon aggasztotta, milyen hatással lesz gyerekeire a válás, saját anyja egyszer azt mondta neki, hogy akármit teszel, a családi élet keserédes. Ha nincs a válás, jön valami más, jelentette ki. Nem létezik romlatlan gyerekkor, bár az emberek mindent megtesznek, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét. Olyan nincs, hogy fájdalom nélküli élet. Ami meg a válást illeti, ha úgy élsz, mint egy szent, akkor is lesznek veszteségeid, bármennyire igyekszel kimagyarázni őket. Sírni tudnék a gondolattól is, hogy soha többé nem látlak olyannak, amilyen hatéves korodban

voltál… bármit megadnék, mondta, hogy még egyszer találkozhassak azzal a hatévessel. De elmarad mellőled minden, hiába tartóztatnád. És ha valami visszatér, légy hálás érte. Hát ő megpróbált hálás lenni még a fiáért is, aki olyan látványosan belebukott a kísérletbe, hogy boldoguljon a kinti világban. Mint sok sebezhető ember, ő is az állatok megszállottja lett, és szomszédom már nem is tudta, hányszor okozott fejfájást neki, hogy engedett a könyörgésnek, hogy mentsék meg és fogadják be ezt vagy azt a tehetetlen lényt. Kutyát, macskát, sündisznót, egyszer még egy kisbárányt is, mellyel már csaknem végzett egy róka, és szomszédom egész éjjel kanalazta szájába a meleg tejet. A virrasztás alatt, mondta, sikerült szinte erővel életet lehelnie a bárányba, nem is önmagáért, hanem főleg azért, mert életben maradása megerősítést jelentett volna a magányos úton, amelyet a fiával kapcsolatban választott, hogy igyekszik minél nagyobb együttérzéssel és engedékenységgel kezelni őt. Ha a bárány életben marad, az egyfajta jóváhagyást jelentett volna (legalább az univerzum részéről) szomszédom elhatározására nézve, hogy szembehelyezkedik a feleségével, aki

elmegyógyintézetbe dugná a fiút. Persze az lett a vége, hogy másnap reggel míg Tákisz még aludt, el kellett temetnie az állatot; és ez csak egy volt a számtalan eset közül, amelyek miatt ostobának érezte magát, amiért úgy döntött: soha nem bánik kegyetlenül a gyerekkel. Az univerzum a jelek szerint a volt feleségéhez hasonlóknak kedvez, állapította meg, akik megtagadnak mindent, ami rossz fényt vetne rájuk; bár a mesékben természetesen kísérti őket gonosztetteik emléke. Neki jelenleg az okoz gondot, ami a múlt héten történt egy este, amikor a fiú gondozója bezárkózott, hogy

a disszertációján dolgozzon, Tákisz pedig a sötétség leple alatt kilopózott, és hozzálátott, hogy kiszabadítson minden bezárt állatot a szigeten, köztük egy excentrikus állatseregletet, amely egy helyi vállalkozó büszkesége volt, így most számos egzotikus jószág kóborol szabadon mindenfelé a szigeten: struccok, lámák, tapírok, még egy csorda kis testű, kutyánál alig nagyobb póni is. Tulajdonosuk, új jövevény lévén, nem tartotta akkora tiszteletben a családot, és nagyon felháborította a tulajdonában és állatállományában esett kár: az ő szemében Tákisz huligán volt, közönséges bűnöző, és szomszédom semmit sem tudott felhozni a védelmében. Az ember nagyon hamar megtanulja, jelentette ki, hogy a gyerekei csak a saját ítélete alól mentesülhetnek. Ha világ szemében könnyűnek találtatnak, vissza kell vennie őket. Bár ezt természetesen egyébként is tudta, hiszen szellemi fogyatékos fivére, aki már hetvenes évei elején jár, sose hagyta el a helyet, ahol született.

Megkérdezte, nincs-e kedvem még egyet úszni, mielőtt visszamegyünk a szárazföldre, és most látótávolságon belül maradtam mindkét hajótól, az öbölhöz igyekeztem, ahol a csecsemő sírása visszhangzott a magas sziklák között. Az apa föl-alá járt a fedélzeten, a kis testet vállához szorítva, az anya a könyvével legyezgette magát, közben a gyerekek törökülésben ültek a lábánál. A hajót teleaggatták világos leplekkel, hogy árnyékosabb legyen, ezeket néha meglebegtette a szellő, úgyhogy a csoport egy időre eltűnt szem elől, aztán megint felbukkant. Láttam, azt várják mozdulatlanná dermedve, hogy a csecsemő abbahagyja a sírást, hogy a pillanat szabadon engedje őket, hogy az élet menjen tovább. A barlang másik oldalán szomszédom rövid, egyenes barázdát szántott a vízben, és máris visszatért, néztem, ahogy fölmászik a kis hátsó létrán a hajóra. Ringó léptekkel járkált föl-alá a távoli fedélzeten, és húsos hátát törölgette. A közelemben fekete kormorán állt egy sziklán, és mozdulatlanul bámult ki a tengerre. A kisbaba abbahagyta a sírást, és a család azonnal mozgolódni kezdett, helyet változtattak a szűk térben, mint egy ékszeresdoboz keringő figurái; az apa lehajolt, és berakta a kocsiba a gyereket, az anya felállt és forgolódott, a két fiú meg a kislány kinyújtóztatta a lábát, és szélforgó alakban összekapaszkodtak, testük csillogott a napfényben.

Kada Júlia fordítása