Az igazi Nagy Lopás

Stop the Steal! (Megállítani a lopást!) – hirdetik tábláikon lankadatlanul a hithű trumpisták. Visszhangozva kedvenc elnöküket, akit semmilyen érv, tény nem tántorít el attól, hogy váltig állítsa: ellopták tőle a választási győzelmet, amely szerinte ráadásul még „nagy” is volt. Mit számít, hogy vetélytársa potom hétmillió szavazattal többet kapott, s a kritikus „billegő” államokban is átbillentette a demokraták javára a mérleg nyelvét: Biden előnye rendre valamivel még nagyobb lett, mint amennyivel 2016-ban Trump ugyanezen helyeken verte Hillaryt. Miként az elektori eredményt is megfordította. A vesztest ez csöppet sem zavarja, miként az sem, hogy a – többségében republikánus kormányzású – ötven állam választást felügyelő apparátusai, a jogorvoslatoktól (bizonyítékok híján) elzárkózó bíróságok nem osztják konokul hangoztatott véleményét, hogy tavaly ősszel „történelmi csalás” történt. S mivel (kisebbségként is tekintélyes) szavazótáborának vagy kétharmada ezt el is hiszi neki, immár politikát alakító tényként kell számolnunk ezzel a nagy hazugsággal.

A demokraták pedig jól teszik, ha ők veszik át e jelszót: bizony meg kell állítani az érlelődő igazi Nagy Lopást. Mert a republikánus politikusok korántsem csupán az „árulókat” sorra megfenyegető Trumptól való félelmükben járják sajátos pávatáncukat: természetesen nem vitatják nyíltan – amint teszik a buzgó trumpisták – az annak rendje-módja szerint beiktatott Biden elnök legitimitását, ám a világért sem vitatják az önkinevezett vezérükként pózoló bukott elnök tételét. A körmönfontabbja még a januári kongresszusi jóváhagyásra kitalálta a faramuci magyarázatot: azért kell a kritikus államokban többször újraszámolt, az elektori testületben vita nélkül jóváhagyott végeredményt „újravizsgálni”, mert a szavazótáboruk vokslopásra gyanakszik. Biden tehát okkal említette még a kampány során egy interjúban, hogy – a csalást megelőlegező – Trump valójában Goebbels trükkjével él: a nagy hazugságot az hitelesíti, hogy látszólag hihetetlen. Hogy az emberek úgy vélik, ilyesmit nem lehet hazudni, s ezért csakis igaz lehet. Ezt már Hitler is fejtegette a Mein Kampfban, s propagandafőnöke cinikusan ki is mondta: „Ha egy hazugság eléggé nagy és ismételgeted, az emberek végül elhiszik”. Persze nem a nácik voltak az elsők és utolsók a történelemben, akik hasonlóan okoskodtak, s Biden csupán egy helyi Goebbels követőre mutatott rá; a hajdani propagandavezér elégedett lehetne megannyi tanítványával világszerte – akad belőle sajna szűkebb pátriánkban is.

E soros (nem Soros!) nagy hazugság viszonylagos sikere nemcsak a múltat idézi fel (leginkább az első világháború után a nácikat hatalomba juttató „hátba döfési” bűnbakkereső tételt), hanem alibiként szolgál a republikánusok – táblalengetésnél sokkal veszélyesebb – politikai törekvéséhez, voltaképpen ama januári okfejtés kiterjesztéséhez. S a „választások integritásának” megvédésére kibontakozott kampányukhoz. Miközben formálisan és nyilvánosan nem hirdetik a trumpi Nagy Lopást, valójában átvették annak részelemeit. Vagyis osztják a – semmivel sem bizonyított – tételt, hogy a levélszavazás a csalások melegágya; hogy az elnyújtott szavazási időszak úgyszintén; s minden intézkedés a voksolás megkönnyítésére: gyanús. Trump nagy hazugságával igazolják a maguk kis hazugságait. Ahol pártjuké a helyi törvényhozási többség, törvénytervezetek tucatjait terjesztették be (eddig már több, mint 250-et) a szavazás megnehezítésére. Ha Trump az egész (régóta létező) levélszavazást, mint olyat, nyilvánította csalásnak, ők „csak” korlátozni próbálják, amennyire lehet. A korábbi tapasztalatok szerint ez ugyan egyik nagy pártnak sem hozott előnyt, sőt eddig inkább az idősebb, nehezebben mozgó republikánus hívek éltek vele, ám a tavalyi járványhelyzetben a nagyvárosi demokraták is rákaptak, s ez riasztotta meg a kisebbségi párt vezető köreit. Érthetően, hiszen például a rendíthetetlen republikánus többséget hozó Georgia állam annyira átbillent, hogy nemcsak Biden kapta meg elektorait, de még a két szenátori hely is a demokratáké lett. Köszönhetően a helyi demokrata politikusok mozgósító kampányának.

S ez bizony mozgósította a republikánus vezetőket is, akik tudják, hogy valójában végzetes kisebbségi létre lennének kárhoztatva, ha nem próbálkoznak a szavazatszűkítéssel. Azzal az igazi Nagy Lopással. A regisztráció mindenféle szigorításával, a vokslehetőségek megnehezítésével. Ami persze elsősorban a színes és szegény kisebbségeket sújtja. Nem véletlenül, ahogyan a főleg az utóbbiak által lakott metropoliszok trumpi kipécézése is árulkodó. A republikánusok soraiban elvétve találni – afféle dísz – színeseket, bár valamelyest előretörtek a latinók körében. Obama két választáson besöpörte a színes kategóriába tartozók voksainak 80 százalékát. De az is intő jel, hogy az utóbbi nyolc elnökválasztásból hétben a demokraták vitték el a szavazók többségét, gyakran sok millióval. Viszont az elavult elektori és szenátori rendszer olyannyira díjazza a gyérebben lakott, a két óceánpart közti államokat, hogy az egyre inkább sérti a demokrácia többségi alapelvét.

Utóvégre 15 állam 38 millió lakosa húsz republikánus szenátort küldhetett a kongresszusba, míg a 40 millió kaliforniai csupán kettőt. S 2040-re Amerika lakosságának 70 százalékát mindössze harminc szenátor fogja képviselni, tehát a maradék (idősebb, vidéki, fehér többségű) 30 százaléknak viszont hetven szenátora lesz. De a mai 50-50 felállású szenátusban is a demokrata fél ház mögött 41 millióval több szavazó van. S hasonlóan torzít az elektori képlet is, hiszen az elnökválasztó testületbe minden állam aszerint küldi (a pártok által kijelölt) embereket, hogy hány kongresszusi képviselője és szenátora van: a legkisebbnek is jár tehát legalább három, s a – 66-szor népesebb – legnagyobbnak csak 55. Mivel ezt a helyzetet az alkotmány rögzíti és megváltoztatásához mindkét házban kétharmados többség kell, esély sincs a módosításra, hiszen a haszonélvező kisebb államok politikusai aligha engednek. Viszont mégis hozhat idővel változást, hogy már 15 állam hajlandó annak adni elektorait, aki megszerezte az országos szavazattöbbséget: ők már 196 elektort küldenek, s a győzelemhez 270 kell.

Túl a trumpi trükközésen, más jelek is arra vallanak, hogy a neki előnyös választási struktúra alapján a republikánus párt feladja a nagyvárosi, fiatal, színes szavazók meghódítását, s egyre nyíltabban a konzervatív – a negyvenes évek derekára már csak a legnagyobb kisebbséggé váló – fehérekre építi politikáját. S ez óhatatlanul megerősíti a fehér fajvédelem politikusait (és amint a Capitolium ostrománál láthattuk: milicistáit). Akik a fehér sérelmek hangoztatásával állnak ellent a polgárjogok kiterjesztésének, ugyanúgy, mint a hatvanas évek derekán, vagy mint a déli fehérek a polgárháborút követően. Utóbbi esetben sikeresen, majd évszázadig tovább éltetve a fajvédő államok fehér uralmát. Hogy aztán e sérelemre építve a republikánusok a „déli stratégiával” betörjenek arra a tájra, ahol a rabszolga-felszabadító Lincoln pártja addig tabu volt.

Történelminek tehát bízvást nevezhető ez az utóvédharc is, amelynek a sok szavazásszűkítő törvény lenne a fegyvere. A republikánusok nem is tagadják, hogy a "gerrymandering" esélyt kínál nekik jövő őszre a képviselőházi többség visszaszerzésére, s vele Biden elnökségének megbénítására. Hiába kapnak mindenfelé jóval több voksot a demokrata politikusok, a körzetmanipulálás, a szavazásnehezítés ellenük dolgozik (Amerikában ráadásul munkanapon voksolnak). Márpedig a legutóbbi népszámlálás a helyi republikánus törvényhozási többséget hozta diktálói helyzetbe. Mindehhez hozzávehetjük a szenátusi képletet, ahol egy tradíció alapján nem elegendő a demokratáknak a szűk többség: a filibuster, vagyis az obstrukció folytán a kisebbség ragaszkodhat a törvény minimum hatvan fős minősített többségéhez. Sokat elárul, hogy a hatvanas évek előtti majd évszázad során valamennyi kisiklatott törvény a polgárjogok kiterjesztésével próbálkozott. Most e filibuster révén 21 kis állam republikánus szenátorai, akik az amerikai lakosság kevesebb, mint negyedét (!) képviselik, gátolhatják meg a túlnyomó többség által helyeselt törvényeket.

Ezért sürgetik a progresszív erők Bident és a demokrata vezetőket, hogy meglévő többségükkel iktassák ki ezt az obstrukciós lehetőséget, amelynek amúgy nincs alkotmányos alapja. Majd pedig – ahogy a hatvanas években Johnson demokrata elnök alatt történt – hozzanak ismét, az akkorihoz hasonló szövetségi törvényt az említett állami korlátozások kiiktatására (a képviselőházi demokrata többség már megszavazta). Hajlik már erre Biden is, aki a maga félszázados – mára szinte kiveszett – kétpárti alkukötéseinek emlékével ennek eddig ellenállt. De itt már az ő elnökségének kisiklatása a tét.