1965-ben bűnügyi magazin indult a Magyar Televízióban: a Kék fény. Egy emberségesen kemény tartású, megnyerően élet-edzett, nyomozók karakterét idéző, valójában a Népszabadság belpolitikai rovatánál dolgozó férfi, Szabó László szólt a nézőkhöz, beszélgetéseken, riportokon keresztül engedve betekintést a hazai alvilág és a rendőrség küzdelmébe. És túl az információkon, a műsor segítséget is kért a lakosságtól bűnesetek pontosabb felderítéséhez, az elkövetők kézre kerítéséhez. A siker óriási volt. De miután a szocialista korszak minden sikerében illik felfedezni valamilyen mély, ellentmondásokra utaló társadalmi jelenséget, ezúttal se maradjanak el az efféle megjegyzések. Szóval, a Kék fény megrázó népszerűségében bizonyára szerepet játszott egy súlyos, ám egyben felszabadító, józan üzenet: a szocialista világ mindennapi életének is állandó eleme a bűn. De talán ennél is lényegesebb volt, hogy mindenkit érdeklő társadalmi-közéleti téma került a nézők elé, amelybe valóban betekinthettek. Tények, egzakt összefüggések, szakértői módszerek mentén tárultak fel előttük események és a mögöttük húzódó szociális problémák. Ráadásul a segítségkérések miatt úgy érezhették, hogy be is vannak vonva folyamatokba.
A bizalmat építő összhatást az sem gyengítette, hogy a politika „nevelő” értékközvetítése nyíltan megjelent több adásban. Ma már megmosolyogtató látni a kevés elérhető régi anyag között azt a riportot, amely a hippimozgalom szellemiségének hazai jelentkezéséről tudósít. Szabó angol nyelvű jelvényeket szór ki az asztalra: „Szeretem az italt”, „Szeretem az LSD-t”, „A szüzesség luxus”. Majd elmondja, hogy a hippik is tudnak huligánkodni: „Emlékeznek még az Abbázia előtti esetre, amikor virágkedvelő, békeszerető, kedélyes hippik rendeztek olyan tömegverekedést, hogy a helyszínre érkező rendőröknek kellett kimenteni őket a feldühödött járókelők kezei közül?” A jelvényeik pedig a közszemérmet sértik, kábítószer-élvezetre buzdítanak, és alkotmányos rendelkezések ellen izgatnak. Ezután megszólaltat egy jelvénykészítő, -terjesztő fiút (hatvanat hozott forgalomba), aki elmondja, ifjúsági újságban olvasott róluk. Az egyik felirata: „Ne dolgozz!” Szabó értetlenkedik: „Az ön munkahelyén elégedettek a munkájával, akkor miért ez a szöveg?” Túl azon, hogy Magyarországon mindenki köteles dolgozni. Ejnye!
A műsor 1989-ben megszűnt. A rendszerváltás nem tudott mit kezdeni vele, Szabó László pedig nem akarta átszabni magát az új időkre, abbahagyta a televíziózást. Ám hosszú évek múltán kiderült, kell a köztelevíziózásnak egy bűnügyi magazin. És ha már volt egy bejáratott hagyománya, egye fene, éledjen föl az. A Kék fény után jöjjön a Kékfény. A műsor 2003-ban ébredt Csipkerózsika-álmából, jelenleg a Duna Televízión látható Olajos Gergővel. Semmit sem vesztett hatásosságából, a készítők fölvették a kor tempóját és technikai vértezetét. A dinamikus vágás, a számtalan képi trükk ellenére jól követhetőek az esetismertető narrátorszövegek, drámai feszültségűek az interjúelemek. Meg persze tágabb a mozgástér, rengeteg képi dokumentum áll rendelkezésre, jóval gazdagabb a bűnüldözés eszköztára. De mindig külön érdem jól élni a lehetőségekkel. Márpedig aki megnéz egy adást, forgolódhat vele jó pár percig az ágyban. Némelyik anyag, például a szerb maffia hidegvérű hóhéráról, Dér Csabáról nemrég készült összeállítás pedig évekig vagy akár örökre ott keringhet az ember fejében.
A Kékfénynek 2008 óta méltó „konkurense” is van, a Hír TV-n jelentkező Riasztás. Sajnálatos, hogy archívumából hiányoznak a Simicska-éra adásai, de ez semmit nem von le a jelenlegi műsorvezető, Kisléghi-Nagy Rudolf és a stáb munkájának értékéből. Ők is plasztikusan mutatják be az eseteket, és jól emelik ki szövetükből az általánosabb szociális jelenségeket, problémákat. Más kérdés, hogy hiába a felkészültség, a tisztes igyekezet, a bűnügyi magazinoknak ma már nem lehet olyan társadalmi súlyú szerepük a médiában, mint korábban. Túl a termék kínálat telítettségén, egyszerűen belevesznek a polgári világ tömegkultúrájába, amely az élet kriminalizálására épül. A bűnben teszi átélhetővé a szabad akaratot, az ellene való küzdelemben pedig az erkölcs szabadságát. Mit tud hozzátenni egy tévéműsor a bűnözés fikciós és dokumentációs formákban létté táguló mitológiájához? Ugyanakkor jelenidejűsége mégis egyfajta menedéket jelenthet számunkra, mert hatásának egyik társadalmi komponense semmit sem változott, legfeljebb erősödött. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy a hazai közbeszédben a közélet is kriminalizálódik. A politikusok ma már nem csupán morálisan minősítik egymás szavait, szándékait, tetteit. Bűnözőknek nevezik egymást: csalónak, tolvajnak, hazaárulónak, titkos ügynöknek, járványhelyzetben akár gyilkosnak, a halál angyalának. Észre sem veszik, hogy ezzel magát a politikai szférát lihegik az alvilág keretei közé. Amely így még inkább idegennek, veszedelmesnek, átláthatatlannak tűnik. Nagyon jó elmenekülni előle a köztörvényes bűnözést felderítő nyilvánosság paragrafusos otthonosságába.
