Kisuttogott és kiordított szavakról

Tisztelt Olvasó!

Ezt a kis írásomat azzal kezdeném, hogy nem tudtam letenni az első sortól az utolsóig, míg végig nem olvastam a konyhámban ülve. (Közben villanyt kellett gyújtanom, mert a nappalból késő este lett.)

Visszatérek kezdő betűimhez: nem tudtam letenni.

Azért, hogy olvasói képességemről szerényen szót ejtsek: nekem nincs televízióm, a rádión naponta egyszer meghallgatom a híreket – de azt is minek?!

Könyörgök, mondjam már ki végre, hogy mi az, amit nem tudtam letenni, nehogy félreérthető legyek: Ferdinandy György Könyv a világ végén című művét, amelyet megtisztelő és kedves ajándékként kaptam egy úrtól. Az ő nevét eleinte nem akartam leírni, féltem, nem tartaná illőnek. De meggyőztem magamat, hiszen Navarrai Mészáros Márton a kötet szerkesztője.)

Annyira nem tudom letenni ezt a novelláskötetet, hogy amint kipihentem olvasói fáradozásomat, újra el fogom olvasni. Talán egy kicsit lassabban, meg-megpihenve közben egy-egy fejezeten vagy bekezdésen, hogy megmagyarázzam magamnak ezt a rohanó érdeklődést.

Időm van bőven. A színház zárva. Van helyette vírus. Az uszoda zárva. Van helyette vírus. Én már – mondom neki, ti. a vírusnak – nem félek semmitől. (Barátságos búcsú.)

Úgy tűnik, fiatalon sem féltem. Tanúsítja a hátamban alvó aknaszilánk, amelyet ostrom alatt, késő esti tornázásomkor kaptam, mialatt anyám a három öcsémmel a pincében várta a támadás végét. (Vitéz Csernus a szomszédban kártyázott.) Engem a légnyomás leröpített a pincébe. „Hol a lányom, a lányom?!” – kiáltotta anyám, mire én: „Itt a lányod, a lányod, ne idegeskedj…” (Ismét szerencsém volt; lásd a gyermekkori paralízis.)

A szilánk ott alszik azóta is, úgy mondják: betokosodott. Minden röntgen kimutatja, és a szokásos párbeszéd:

- Tessék a farmergombot kigombolni…

- Nem farmergomb, aknaszilánk.

És most nagyon elszégyelltem magam. Nekem nem a betokosodott szilánkomról kell itt írnom, hanem Ferdinandy György legfrissebb könyvéről. És mégsem véletlen az összefüggés. Hiszen ő sem tesz egyebet, mint kimondja, kisuttogja, kiordítja mindazt, ami eszébe jut, ami az élete volt nyolc és fél évtizeden át, ami már múlttá lett, s mégis naponta, óránként, percenként vele van, kíséri, élteti. „Ez mind én voltam egykor s vagyok ma is, amíg vagyok, amíg lehetek”. Fáradtan is, öregen is, betegen is.

Befejezésül pedig nem tehetek egyebet, mint megköszönni a könyvet, ismeretlenül-láthatatlanul megszorítani a kezét Ferdinandy Györgynek s megkérni, hogy írjon, írjon, írjon, és ha kifogyott a tinta a tollából, ne sajnálja a költséget, vegyen egy újat. Kost was kost: kerül, amibe kerül. És új tollal, nem is eggyel, hanem sok-sok új tollal írja le rengeteg új gondolatát, érzését, észrevételét, örömét és bánatát azoknak, akik őt nagyon szeretik, mint én is:

Mariann

(Ferdinandy György: Könyv a világ végén, Magyar Napló, Budapest, 2020)