Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Még gyerek voltam az 1980-as években, amikor ő már sztár volt, higgadt és okos külpolitikai elemző, aki mindig mindenről mindent tudott a nagyvilágból. Hihetetlen kapacitású agya volt, olyan típusú memóriával, aminek köszönhetően évtizedekkel korábbi adatokra, tényekre, dátumokra, eseményhelyszínekre is pontosan emlékezett, sőt, az agya nem csak tárolta az információkat, de ezeket elképesztő gyorsasággal képes volt elő is hívni. Több világnyelven beszélt, írt, olvasott és tájékozódott, majd levonta a következtetéseket, és ezeket nem tartotta meg magának. Utálták is miatta sokan.
Hírlapíróból, szerkesztőből, tudósítóból lett tévés a nyolcvanas évek derekán, és eseményszámba ment, ha feltűnt a képernyőn, holott a szónak a külsődleges jegyei felől nézve Aczél Endre nem volt „tévés” alkat. Fakó és rekedtes volt a hangja, száraz és monoton módon beszélt, kifejezéstelen volt az arca, és mégis a képernyőhöz szögezte az embert az okossága és kivételes elemzőkészsége. Az új jobboldali kormány a rendszerváltás után természetesen az elsők között rúgta ki az állami tévéből, amit – későbbi beszélgetéseinkből ez kiderült – soha nem tudott megemészteni. A „régi, komcsi világ” emberének tartották, holott ő se nem „régi”, se nem „komcsi” nem volt, hanem baloldali – hogy úgy mondjam, proletár – világnézetű újságíró, aki szerencsétlenségére nem tudott felejteni.
Sajnos nem sokszor találkoztam vele személyesen, de azért ezek az alkalmak emlékezetesek maradtak. Még Debrecenben laktam és a Népszabadságnak dolgoztam, amikor felhívott, hogy rendszeresen olvassa a cikkeimet, szeretne személyesen megismerni, hát találkozzunk és beszélgessünk. Örömmel ráálltam a dologra, mert én is rendszeresen olvastam a cikkeit a Népszabiban, amelynek hosszú éveken át egyik legnépszerűbb publicistája volt, annak dacára, hogy a cikkeinek voltaképpen nem volt stílusa, csak hangvétele: mindig higgadt és mindig okos külpolitikai elemzéseket írt, ehhez értett a legjobban. Imponáló volt ez a visszafogott, hűvös, érzelemmentes, távolságtartó hang, ami nem csak az írásaiban jellemezte, hanem a magánéletben is. Éppen úgy írt, ahogyan beszélt, és éppen úgy beszélt, ahogyan gondolkodott: mérnöki pontossággal. Nem csoda, Moszkvában matematikai nyelvész szakon szerzett egyetemi diplomát.
Szóval a telefonhívás után találkoztunk Zugligeten (ott lakott), s miután Pestre költöztem, szerencsére többször is találtunk alkalmat beszélgetésekre. Ő is imádta a halételeket, úgyhogy többször vacsoráztunk vagy ebédeltünk együtt a Fő utcai Halásztanya étteremben. Igaz, az ő javaslatára egyszer elmentünk a Lövőház utcai Márkus vendéglőbe is, mert azt állította, hogy ott a legjobb a rántott borjúláb, ami tényleg nem volt rossz, ellenben a Halásztanyán a dorozsmai molnárponttyal nem ért föl. Ez egy nagyon egyszerű étel, igazából tejfölös gombapörkölt sült pontyszelettel. Ez volt Aczél egyik kedvence, erről az elkészítési módról korábban nem is hallottam, ő ismertetett meg velem. Falatozás közben egyszer megkérdeztem tőle, hogy mi a fene az a matematikai nyelvészet, mire tartott egy félórás szemináriumot a témáról, a részletekre sajnos nem emlékszem, mert nem értettem, hogy mit beszél. Annyi leesett, hogy ez a tudomány a nyelvészeti problémákat matematikai módszerekkel vizsgálja, de miután súlyos diszkalkuliám van, a részletekbe menően nem tudtam őt követni.
Tisztában volt a saját szakmai értékével, ez az oka annak, hogy hordozott sérelmeket. Ilyen volt az agya, nem tudott felejteni. Ugyanakkor nagy alázat működött benne a hírlapírás mint szakma iránt, és nagyon meg tudta becsülni a teljesítményt és a tehetséget. Roppant mód tisztelte Tanács Istvánt és Doros Juditot, akiket a legjobb magyar újságírók közé sorolt, ami nála nagy szó volt, mert sokakról volt rossz véleménye (neveket nem mondok).
Aczél Endre szenvedélyes és született újságíró volt, akinek a hír, az értesülés, a nóvum, az újság „újságossága” volt a szenvedélye. Az ilyen embernek gyorsabban ver a szíve, ha igazi, fontos, első oldalas hírről értesül. Ez a hírérzékenység csak a született hírlapírók sajátja. A vele egykorúak közül e szűk elitbe tartozik Tamás Ervin, a fiatalabbak közül pedig Pető Péter, nem csoda, hogy mindketten a valaha volt egyik legszínvonalasabb szakmai műhely, a Népszabadság főszerkesztő-helyettesei lettek. Azt hinné az ember, hogy a veleszületett híréhség idővel csillapodik, de nem. Emlékszem rá, hogy Aczél olykor milyen felajzott állapotban magyarázta, hogy éppen most, félórája hallott egy infót, képzeljem csak el, ez meg ez történt itt meg itt – és közben ragyogott a tekintete. Az utolsó évében a Facebookon követtem, a bejegyzéseit mindig azzal a három karakterrel zárta, ahogyan évtizedekkel korábban az MTI-ben megszokta a cikkek befejezését: +++
