Születési helyünk egyike annak a kevés adatnak, amelyet egész életünkben magunkkal hordunk, költözzünk bár más városba, idegen országba, akár távoli kontinensre is. Fernanda a szép nevű Lourenço Marques városában született, a reményteljes 1964-es esztendőben, amikor még kerek volt a világ. Ő és a családja, fehér pedagógusok a portugál gyarmat Mozambikban legalábbis ilyennek látták. Kereknek, teljesnek és biztonságosnak. Fernanda együtt járt az óvodába és az iskolába az afrikai gyerekekkel, kis fekete barátnője gyakori vendég volt az otthonukban. Együtt mentek ki a komppal a catembei strandra, és a nagy vizet elnézve arról álmodoztak, hogy egyszer elhajóznak Lisszabonba, a birodalom fővárosába.
Mások viszont az ő városukba szerettek utazni. Lourenço Marques kedvenc üdülőhelye volt a dél-afrikai fehéreknek, akik a merev apartheid rezsimből kiszabadulva zajosan mulattak az akácfáktól illatozó város bárjaiban és bordélyaiban. Az Indiai-óceán gyöngye – így nevezték a várost, amely olyan volt, mintha Európa, Afrika és Ázsia legjobb tulajdonságai egyesültek volna benne. Európai stílusú magasházak, csilingelő villamosok, rend és tisztaság, szép fekete nők a törzseik színes ruháiban, és hozzá az indiai kifőzdék nehéz, fűszeres illata. Fernanda élete első tíz évében úgy hitte, Lourenço Marques széles sétányaival, sokszínű lakóival és az óceánparttal a legszebb város a világon.
Már iskolába járt, amikor a kerek világ kezdett széttöredezni körülötte. A gerillák először csak a felnőttek elharapott félmondataiban jelentek meg, aztán az újságok is írtak róluk, és végül fegyvereikkel együtt előjöttek a szavannából. Fernanda apja mindig azt vallotta, hogy Mozambik nem is gyarmat, hanem Portugália tengeri túli területe, amelynek fehér és fekete lakói egyenjogúak az anyaország polgáraival. De a szavannából érkező harcosok nem kértek a tengerentúliak ígérte egyenjogúságból, ők a teljes hatalmat akarták, és csak a saját népüknek. Tizenegy évesen a szüleivel Fernanda is elhajózott Lisszabonba, fejenként egy bőröndöt és némi készpénzt vihettek magukkal. A kis fekete barátnője nem volt vele, őt néhány évvel később az apjával együtt megölték a polgárháborúban.
Fernanda apja liberális ember volt, higgadtan elmagyarázta a lányának, hogy őseik kalandorként és gyarmatosítóként érkeztek az afrikai partokra. A földet csellel és vérrel rabolták el a bennszülöttektől, sokáig rabszolgákkal kereskedtek, és a feketék helyzete még az ő életükben is legfeljebb a dél-afrikai apartheidhez képest számított elviselhetőnek. Tiszteletben kell tartaniuk a mozambiki nép jogát a függetlenségre. Fernanda türelmesen meghallgatta az apját, és igyekezett beilleszkedni a portugál életbe. Bár minden vagyontárgyuk Mozambikban maradt, apja kapcsolatainak és a maga szorgalmának köszönhetően elvégezte az egyetemet. Megtanult franciául és angolul. Rövid ideig egy luxemburgi portugál vállalatnál dolgozott, aztán a nyolcvanas évek végén tolmácsnak jelentkezett az Európai Unióhoz. Brüsszelbe került és lassan, de kitartóan mind feljebb jutott az euróbürokraták hivatali ranglétráján. Igyekezett nem odafigyelni a mozambiki hírekre, de azt ő is tudta, hogy szülővárosa alámerült a polgárháború véres poklában. Egyszer a munkahelye portájánál egy biztonsági ellenőrzés alkalmából más adatok mellett megkérdezték tőle, hogy mi a születési helye. Lourenço Marques, válaszolta automatikusan. "De hiszen nincs is olyan város", mondta nevetve a fiatal biztonsági ember, "már jó ideje Maputónak hívják". Fernandának eddig sem volt kedve turistaként visszamenni a szülővárosába, de ekkor végleg elhatározta, hogy sohasem látogat el oda. Az ő szülővárosa Lourenço Marques, az akácfák városa, amely örökre elsüllyedt az Indiai-óceánban. Most már annak a mélyén ragyog gyöngyként azoknak, akik valaha boldogan éltek benne.
Sok év eltelt azóta. Maputóban nagyjából helyreállt a rend, a marxista gerillák politikussá és üzletemberré váltak, mint oly sok helyen a világban. Fernanda igazgatóhelyettes lett az egyik uniós ügynökségnél, és a lánya egy afroamerikai fiúhoz ment férjhez. Ha valamilyen okirathoz a szülőhelyét kérdezik, továbbra is Lourenço Marquest írja be, és ilyenkor nagyon igyekszik nem elérzékenyülni.
Nemrég egy fiatal kollégája, kalandvágyó magyar fiatalember, afrikai túrára indult és Maputo meglátogatását is tervbe vette. Fernanda szótlanul hallgatta a fiú lelkes készülődését, és egy szóval sem árulta el, hogy ő egykor éppen abban a városban született. A fiú utazása előtt mindenkitől elbúcsúzott, egy idősebb titkárnő meg is puszilta jobbról-balról. Fernanda hűvösen csak annyit mondott, "jó utat, vigyázzon magára."
A fiú már a liftnél állt, amikor mégis kirohant utána. "Egy marék földet és egy palack vizet hozna magával Maputóból?", kérte-kérdezte olyan elérzékenyült hangon, amit még soha. senki nem hallott tőle a hivatalban. "A vizet, a vizet azt a catembei strandról hozza", tette hozzá. És sírva ráborult a fiú vállára.
