„Arról kérdez a műsorvezető, amire azokban a napokban a legfontosabb rákérdezni, azt kérdezi, akit meg kell szólítani, olyan tempóban és olyan felkészülten, amire már nagyon régen volt példa. Médiatörténelem is, amit a Partizán művelt. Felvette a versenyt a milliárdos költségvetéssel dolgozó politikai propaganda-nagyüzem »kaptafa« gyáraival, és bebizonyította, hogy szinte csak a közösségi forrásokra támaszkodva is előállítható magas színvonalú, sokak számára elérhető médiatermék.” A MÚOSZ Gazdaságpolitikai és Médiatudományi Szakosztálya többek között így indokolta, miért ítélte oda március 15-én a Gazdasági Újságíró Díjat Gulyás Mártonnak és a Partizán szerkesztőségének. A Partizán sikere a közösségi médiamegosztón persze nem előzmény nélküli, de nem is magától értetődő.
Gulyás akkoriban volt a Krétakör Színház ügyvezetője, amikor a teátrum lépésről lépésre civil szervezetté vált, és úgy gondolta a társulat, egy színház eszközeivel és lehetőségeivel, ha nem is az egész világot, de legalább a NER-valóságot meg tudja változtatni. Gulyás mint vállaltan baloldali politikai aktivista a Krétakörön innen és túl is számos akció főhőse volt, Közös Ország Mozgalom néven politikai mozgalmat is indított. Ez utóbbihoz kapcsolódva született meg a nem túl szerencsés nevű Slejm – a torkon ragadt politika című videoblogja. (Kár beletenni egy közéleti műsor címébe a politika szót.)
A Slejm egyik emlékezetes – épp március 15-i – műsora volt a Végre Békemenet!, amelyben Gulyás kiváló színészi alakítást nyújtott a közmédia és a Fidesz-fanatikusok parodizálásával, ám a néző fülében ekkor is – mint néhány korábbi izgága megmozdulásakor – ott duruzsolhatott Henry kérdése a Csengetett, Mylord? tévésorozatból: Hová vezetne ez?!
Nem állítom, hogy Gulyás a 2018-as országgyűlési választások után feltette magának pont ezt a kérdést – ám egy időre visszavonult a nyilvánosságtól, bevallása szerint önvizsgálatot tartott, ami a közélet valóságán túl is ritkaság. Majd a Slejm Partizánná alakult, és múlt év tavaszán teljes sebességre kapcsolt. Gulyás sem veszített a lendületéből, ám megtalálta a valódi hangját. És megtalálta a hangot olyan jobboldali médiaszemélyiségekkel is, mint Bayer Zsolt, Gajdics Ottó, vagy Jeszenszky Zsolt – ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Ahogy az is, hogy e sorok írója megnéz a celebvilágból ismert Pumped Gabóval egy interjút – csak azért, mert már biztos lehetett abban, hogy a Partizán stábja és műsorvezetője nem fogja rabolni az idejét fölösleges dolgokkal.
Apropó, fölösleges dolgok. A Partizán március 17-i adásában (Nem a korrupció – de akkor mi érdekli a magyarokat?), amely két nap alatt több mint ötvenezer nézőt ért el, Gulyás nem először osztja ki az ellenzéket is. A Bige László milliárdos vállalkozó által megrendelt közvélemény-kutatásra alapozva felrajzolta Magyarország problématérképét, megállapítva: sem a kormány, sem az ellenzék nem azzal foglalkozik, ami az emberek többségét foglalkoztatja, holott az értékalapú baloldali politizálásnak széles tere lenne Magyarországon. (A kutatás több korábbi közvélemény-kutatás eredményét erősítette meg.)
Március 18-án Sipos Balázs rendező, kritikus, publicista társaságában, a Partizán olvasókörét újraindítva pedig Gulyás olyan „könnyed” témába húzott be 24 óra alatt húszezer embert, mint Tamás Gáspár Miklós Antitézis című esszékötete. Egy kommentelő, Dan Dan tökéletesen fogalmazta meg az adás kapcsán: „Többek közt ilyen műsorok kellenének az M1-re is, ha már az adófizetők pénzéből van, de a kereskedelmi adókon is jó volna valami hasonló – csak mivel TV-t már senki se néz, ezért a Partizán teljesíti helyettük is az igényeket.”
