Kompromisszum

Míg egyes hollandok vérszegény kampányra és zavarbaejtően széles választékra panaszkodtak, jómagam irigykedve figyeltem az eheti választásokat. Felnőtté válásom óta szüntelen kampánytól hangos szeretett hazám, szerény a felhozatal, a politikusok pedig mindig azt hangoztatják, hogy egzisztenciális kérdés, kire szavazok. Vágyom a nyugalomra: arra, hogy ne kelljen nap mint nap foglalkozni a politikával, arra, hogy döntésem ne élet-halál kérdésnek számítson. Különösen sóvárgok azért, hogy ne legyen muszáj “A la carte” választanom.

Jövőre nálunk minden eddiginél apokaliptikusabb csata várható: lesz két lista, lényegében arról, hogy Orbán Viktor folytassa-e vagy sem. Mindkettőn lesznek politikusok, akiknek tetteivel, nyilatkozataival nem tudok azonosulni, ám ha bele akarok szólni a 2022-es kormányalakításba, kompromisszumot kell kötnöm magammal.

Ha hollandnak születtem volna, akkor sokkal egyszerűbb lenne a választás. Kiteríthettem volna egy hatalmas leporellót a szavazófülkében, 37 különböző lista közül a legszimpatikusabbra - hagyományos jobb- és balközép, liberális, zöld vagy radikális gyűjtőpártokra, kisebb tömörülésekre, esetleg egyetlen cél köré szerveződő érdekképviseletre - adhattam volna a voksomat.

Szép álmok ezek, habár azt is tudom: hollandként zavarna, hogy Mark Rutte miniszterelnök maradhat. Kormányzása alatt családok százait tették tönkre alaptalanul kiszabott büntetések, a járvány elleni védekezés és az oltókampány szervezettsége is hagyott némi kívánnivalót maga után, a holland fickó mégis folytathatja. Rutténak ehhez azonban meg kell találnia a többséget biztosító koalíciós partnereket, neki kell összeegyeztetni a programokat.

Ezt irigylem a legjobban a hollandoktól: a választók széles felhozatalból választhatnak, és a kormányfőnek meg kell keresnie a kompromisszumot.