A pátriárka alkonya

A fene se érti, hogy mi baja volt a múlt heti műbalhét kreáló Fidesz fiókszervezetnek a német köztévével. Az ugyanis szerintük azt sugallta, hogy a Kossuth tér II. világháború előtti állapotának helyreállítása és Orbán Várba költöztetése – ahol Horthy is székelt – a II. világháború előtti világot idézi meg. Az ember azt hinné, hogy ezt dicséretnek veszik. Elvégre ez az a szubkultúra, amely alig győz rájátszani a darutollas-kacagányos Horthy-mitológiára, és gőzerővel építi vissza a régmúlt úri világának illúzióját. Ahol egy nő akkor is csak egy „asszonyság” ha kapott egy Széchenyi-díjat, a fiatal, több nyelven beszélő orvos pedig csak egy „inas”, aki a hierarchiában valahol a lakáj és a főlovász között helyezkedik el - de mindenképpen a „gazda” alatt. Akinek viszont akkor is kijár a teljes tisztelet, ha történetesen olyan buta, mint a csizmatalp.

A NER-t sokan, sokféleképpen próbálták - javarészt az eszmetörténet irányából - körülírni. Ha azonban a tápanyagfelvétel felől nézzük a dolgot, akkor csak egy hibrid feudalizmust látunk. Külsőségekben ugyan modern, így az úri intéző bikacsöke helyett van ÁSZ, kaloda helyett kormányfinanszírozta revolversajtó, esetleg Kubatov-kopaszok, viszont a lényeg ma is az, ami a XVIII. században: az ország népének két százalékát adó politikai nemesség szívja el az ország 98 százaléka által megtermelt javakat.

Az újsütetű NER parazitokrácia nem tehetségének köszönheti a gazdagodást, hanem zsákmányszerző gátlástalanságának és gerinctelenségének, mivel az ilyen gazduram rendszerek ma is abban érdekeltek, hogy minél silányabb, hitványabb végrehajtókat emeljenek a magasba. És abban, hogy elhitessék a néppel: ez a dolgok rendje. Nagyjából úgy, mint az asszonyverő pszichopata, aki előbb földre pofozza a hitvest, majd elmagyarázza, hogy mindez őérte van.

Nem is eredménytelenül: még az értelmiségiek között is jócskán akad, aki elhiszi azt a kamut, hogy Magyarországnak akkor jó, ha egy erőskezű vezető, egy „gazda” kezében van az irányítás. Orbán és a sleppje pontosan ezt a komplexust ismerte fel: ezért próbálja nap mint nap elhitetni az országgal, hogy rajtuk kívül mindenki más csak oktalan kisinas meg asszonyság. Nekik viszont a dubajozós luxusjet meg a grófi fácánvadászat nemcsak kiváltság, hanem egyenesen munkaeszköz: ezzel tartják fenn uraságuk látszatát.

Azonban a történelmi magyar valóság ennek a tökéletes ellentéte. Látnunk kell: a magyar nép érdekeit soha nem az önjelölt nemzeti messiások, nárcisztikus futóbolondok, hanem a csöndes, szürke, kompromisszumkereső és nem mellesleg puritán életű vezetők szolgálták. Bethlen Gáborok, Deák Ferencek és bizony, tegyük hozzá, ide tartozott Kádár János is, aki minden emberi gyengesége és bűne ellenére nem a saját szobrát építgette a teljhatalmával.

Magyarország pedig akkor lesz igazán jó hely, ha felnő végre egy olyan generáció, amely a politikusaiban nem apafigurát, földi messiást vagy gazduramat lát, hanem szimpla, mezei ügyintézőt. És megérti, hogy rajongani legfeljebb csak a popsztárokért érdemes.