Új Rendszerváltás

A globális válság kellős közepén rá kellett volna jönnünk arra idehaza is, hogy már semmi sem a régi, mert az egész világ radikálisan megváltozott körülöttünk. De ez a felismerés még nem ért el hozzánk, pedig az utóbbi években valóságos szellemi forradalom, új felvilágosodás zajlott le Nyugat-Európában.

Nevezhetjük ezt elméleti rendszerváltásnak is, amit 2020 folyamán az EU-ban egy valóságos, társadalmi és politikai rendszerváltás megindulása követett. Már a koronavírus válság kirobbanása előtt megkezdődött a korábbi globális válságkezelés újraértékelése az EU befolyásos, vezető szellemi műhelyeiben, és ez egy mély paradigmaváltáshoz vezetett, amit a 2020-as „szörnyű” év, annus horribilis hármas globális válsága továbbfejlesztett. A globális gazdasági-társadalmi és ökológiai világválság a hármas válságból már a 2010-es évek végén érzékelhető volt, így a korábbi uralkodó elméletek válsága is elkezdődött; ezért a koronavírus válság kitörése csak feltette az i-re a pontot, kiteljesítette a szellemi és megindította a társadalmi rendszerváltást. Nehéz szeretni a tavalyi évet mint valódi „háborús évet”, de lassan rá fogunk döbbenni arra, hogy kreatív válságként történelmi fordulatot hozott az uralkodó narratívában és a való világban is.

Tehát mostanság már a múltunk se a régi, ahogy a jövőnk is radikálisan megváltozott. A 2010-es évek végén ugyanis megjött a Nyugat önkritikája, másképp látják már az EU egész múltját, és benne régi tagállamok szerepét is az új tagállamok európaizálásában. Az első rádöbbenést a globális válságkezelés kudarca hozta meg a 2010-es évek elején, ami az évtized végére a válságkezelés válságává mélyült. Ám ez mindeddig nem okozott nagy megdöbbenést idehaza, mert még nem hoztuk haza ezt az új felvilágosodást, hogy új „emberközpontú” társadalmi rendszer virradt ránk, ezért most sem vagyunk kortársai a jelen történelmének.

Az ellenzéki narratíva még most is jórészt a korábbi világrendszerben gyökerezik, mivel nem élte át a Nyugat szellemi forradalmát, nem lát alapvetően egy másik jövőt, hanem az Orbán-rezsimmel szemben minden régiből csak egy kicsivel többet ígér. Egy kicsivel több bért vagy nyugdíjat, vagy akár valamivel jobban működő államot és közszolgáltatást, és nem az új európai felvilágosodás mint gyakorlatias programmá forduló szellemi forradalom jegyében egy valódi új rendszerváltást.

Az új, második rendszerváltást harminc évvel az első rendszerváltás után Habermas „A harmincadik év: Németország Második Lehetősége” című kiáltvány-könyvében tavaly meghirdette az egész EU számára. Valójában Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben egy egész progresszív tudományipar jött létre, ami már a 2010-es évtized elején érzékelte a korábbi globális rendszer és az EU integráció látványos kudarcát. A sokkhatást a korábbi globális válságkezelés szolgáltatta, ami a megszorítások logikáján, az emberi és társadalmi beruházások radikális csökkentésén alapult a neoliberalizmus szellemében. Rövidre fogva, a neoliberalizmus elve az, hogy a termelő emberről a közvetlen tevékenység hatékonyságán és hasznán túl minden egyéb funkciót le kell hántani, és annak a költségeit a társadalomra vagy a környezetre kell áthárítani.

A modern idők üzenete pedig az, hogy ez a radikális elvonás a gazdasági fejlődés akadályává és a globális ökológiai válság okává vált, vagyis a növekvő társadalmi egyenlőtlenség már nemcsak politikai és erkölcsi korlátokba ütközik, hanem mindinkább magának a fenntartható gazdasági fejlődésnek is akadályává vált. Az emberi beruházás és a szociális infrastruktúra kiépítése gyakorlati követelménnyé vált, olyannyira, hogy 2020 tavaszán a Financial Times és a New York Times szerkesztőségi cikkei is új „társadalmi szerződést” sürgettek, és ezt a véleményt visszhangozták a nagy brüsszeli közpolitikai intézetek is a gazdasági megújulás érdekében. A Financial Times szerkesztőségi vezércikke idén január elején meghirdette Európa megosztó szellemi és társadalmi térképének felszámolását is a közös érdekek alapján.

A tabudöntögetés, avagy a paradigmaváltás összefoglalva három nagy területen jelentkezik. Először is, nincs automatizmus a társadalmi szférák között, ahogy a funkcionalizmus hirdeti, azaz a gazdasági növekedés nem vezet szükségképpen mélyreható társadalmi átalakulásra és demokratizálásra, sőt éppen ellenkezőleg, gyakran társadalmi dezintegrációt és autokrata rendszert generál. Az utóbbi időben az EU-ban egyre gyakrabban idézik az alapító atyákat, akik szerint a gazdasági növekedés hatásai közvetlenül „átpördülnek” a társadalom egyéb területeire is. Az Eurofound megfogalmazása szerint „Az európai projekt alapító atyái meg voltak győződve arról, hogy a társadalmi konvergencia spontánul adódik a gazdasági konvergenciából,” és ez az optimista feltételezés az EU ősmítoszává terebélyesedett.

Az EU története pedig éppen az ellenkezőjét bizonyítja, olyannyira, hogy az European Policy Centre, az egyik legrangosabb kutatóintézet 2018-as átfogó jelentésében az EU helyzetének felvázolásához bevezette a „Fragmentált Európa” fogalmát: „A tagállamok, a tagállami fővárosok és társadalmak közötti fragmentáltság, valamint a társadalmakon belüli polarizáltság mértéke már igen magas, és nagy annak a veszélye, hogy tovább növekszik.” Ezt az „ébresztőt” azzal a meghökkentő konklúzióval zárja, hogy ideje már az EU „újraegyesítésén” gondolkodni, mivel „már úgy látszik, mintha az európaiak szinte más bolygókon élnének”.

Másodszor, az EU tehát súlyosan fragmentálódott, szétesett az északi, déli és keleti régiókra, vagyis a fősodorból való kisodródást nemcsak a Kelet, hanem a Dél is megélte: a sok évtizedes tagság után Spanyolországban az a mondás járja, hogy Európa még most is a Pireneusokon túl kezdődik. A neoliberális Gazdasági Európa elszabadult társadalmi és politikai „láncaitól”, korlátaitól és pusztító erővé vált. Az ősbűn az, hogy az EU elválasztotta a szociálpolitikát a gazdaságpolitikától. A „gazdasági” és a „társadalmi” ember szétválasztásával az Unió feltalálta a neoliberális Európát, amiben az utóbbi évtizedekben az előnyök és hátrányok radikális felhalmozódása ment végbe, azaz az EU egyre inkább polarizálódott a - relatív és abszolút - nyertes és vesztes országok között. A relatív vesztesek, a déli államok jajkiáltásaitól volt hangos az EU a tízes évek elején, de még annál is inkább a hármas válság idején. Az abszolút vesztesek az új tagállamok, mert a régi rendszerváltás az ellentmondásos haladás jegyében a kilencvenes évek elejétől besodorta őket egy függőségi rendszerbe, ami előre vitt számos modernizációval, de azon az áron, hogy megörökítette nálunk a múltat, a korábbi világrendszert a neoliberalizmus tobzódásával, vagyis zsákutcás fejlesztést indított el „az alacsony bér – alacsony képzettség” jegyében.

Ennek feltárása és kimondása még most is számos érdeket és érzékenységet sért, pedig nyoma sincs benne az euroszkepticizmusnak. Ezt a keserves utat járta be a belépők többsége – jobbára az északi országok és Ausztria kivételével -, a hármas globális válság viszont éppen a továbblépés lehetőségét hozta meg az EU és így hazánk számára is. A neoliberalizmus már a legfejlettebb tagországok fejlődését is gátolja, és mindenütt a szélsőjobboldali populizmus megerősítésére vezet. Erre figyelmeztet Habermas is, és a német médiában is gyakran hangzik fel, hogy az EU reformját „itthon kell kezdeni”.

Harmadszor, a hármas válság kezelésében megkezdődött az EU szabadságharca mindhárom fronton: a tudásalapú társadalomért, a klímaváltásért és a szociális állampolgárságért. Az EU az utóbbi években felfedezte a szabályozott globalizáció szükségességét és meghirdette az „Európai Szuverenitást”; súlyosan küzd saját magával is a klímaváltozás ügyében, és a pandémia rádöbbentette az egész Unión átívelő közegészségügy jelentőségére is. Ezzel a szociális – közös európai – állampolgárság tartalommal telítődött, és az elemi termelési folyamatoknak is az alapvető feltételévé vált. Sokaknak unalom – sokaknak teher, de a maszk mégis a társadalmi összetartozás jelképévé vált, hiszen a szociális állampolgárságot, a mély összetartozást fejezi ki, s egyben az emberi és társadalmi beruházás szükségességét is.

A tízes évek végén új világrendszer bontakozott ki, amelyben az amerikai hegemónia összeroppanásával elmélyült és kiszélesedett az atlanti szakadék. Európa meghirdette a maga szabadságharcát: egyrészt bejelentette az igényét az globális világrend kialakítására, másrészt megkezdte a környezet- és társadalomromboló neoliberális rendszer lebontását. A hármas válság felgyorsította ezt a folyamatot, radikális paradigmaváltásra vezetett, és meghozta Európában az új felvilágosodást. Nálunk viszont a múltba révedés ott kezdődik, hogy a magyar közvélemény még nem vette észre és nem dolgozta fel a globális rendszerváltást az USA globális vezető szerepének megszűnésével, és az uniós kezdődő rendszerváltást a Fiskális Európa megjelenésével, valamint a Politikai Európa megerősödésével. Az Új Világrend körvonalai a 2010-es évek közepén jelentkeztek, de ezt sokan még most sem ismerték fel, ezért még a régi világkép foglyai, pedig a világrendszer amerikai hegemóniája már nem tér vissza többé. A Biden elnökség alatt sem, mert a Régi Világrend válsága és az USA belső válsága sokkal mélyebb, mint pusztán egy rövid kisiklás Trump elnöksége alatt.

Ebben közrejátszik a válság fogalmának inflálódása is a közvéleményben, hiszen a válságok sorozata szinte mindennapos tapasztalattá vált, ezért az emberek főleg azt érzékelték, hogy a világrendszer egészében a Bizonytalanság Korába léptünk, holott az új évtized elejére már világosan kirajzolódnak az Új Világrend alapvető vonásai.

A három világrendszer – avagy a három szervezett világrend – összehasonlítása, kontrasztjának felmutatása azonban sokat segít a tájékozódásban. A Bipoláris Világrend kettészakította a világrendszert egy kettős, duális szerveződésben minden dimenzióban, és a katonai biztonság fogalmát helyezte a szerveződés középpontjába. A Régi Világrend homogenizálta a világrendszert amerikai vezetéssel és a globális demokrácia délibábját kergetve, míg az amerikai politikatudomány rangos szereplői – nagy túlzással, de látnoki erővel – be nem jelentették a „demokrácia halálát” magában az Egyesült Államokban, amelynek szemléletes bemutatását az egész világ megdöbbenten figyelte a Capitolium ostrománál. Valójában ez a történelmi dráma azzal kezdődött, hogy maga az Egyesült Államok kezdte belülről szétverni a saját maga által szervezett világrendet, s ezért a globális szinten és intézményekben zajló viták két - az unilaterális és multilaterális - kifejezéstől voltak hangosak az elmúlt években.

Az Egyesült Európa felvette a kesztyűt, az uniós vezetők már a Trump-féle kalandor elnökség kezdeti szakaszában határozottan bejelentették, hogy ezentúl Európa a saját kezébe veszi a maga sorsát a világrendszerben, amit aztán transzatlanti szakadéknak, majd európai szuverenitásnak fogalmaztak meg. A hazai vitákban mégis az a vélekedés dúl, hogy az EU gyenge, széteséssel küszködik, ezért most visszakúszik a megszokott világkormányzás védelmébe, az amerikai védőernyő alá. Holott ennek éppen az ellenkezője játszódik le, és jól értesültek már azt tárgyalják, hogy milyen megállapodásra fog jutni az EU Kínával az új multilaterális világrendben. Hasonlóképpen teljes a tanácstalanság idehaza a „magyar beteg” esetében, az útfüggőségtől a rövid kisiklásig sorakoznak a magyarázatok, holott éppen az európai integráció útvonalának ellentmondásaira kellett volna jobban odafigyelni, annak a negatív, neoliberális-függőségi tendenciáival már korábban szembe feszülni és a mostani radikális uniós átalakulásához intenzíven csatlakozni.

Az Orbán rezsim politikai kritikája természetesen jogosult és szükséges, ámde a hazai ellenzék érvelésében szinte teljesen elmaradt a hármas válság súlyos tanulságainak bemutatása, a gazdasági-társadalmi, a környezeti és a szociális-közegészségügyi válság szoros összefonódásának és közös leküzdésük uniós programjának kihangsúlyozása, azaz az új rendszerváltáshoz alapvetően szükséges narratíva-váltás. Mindenekelőtt annak a bemutatása, hogy ez a rendszer egy előre beprogramozott társadalmi elbutulásba vitte bele az országot, egy olyan jövővesztésbe, amiből nagy nehézségek árán is igen nehéz és hosszú menet lesz kikerülni.

Igen, most is Európát akarunk, de most már nem a régi EU-ban akarunk engedelmes félperiféria lenni, mert a nagy közpolitikai kutatóintézetek már Brüsszelben is kimondták, hogy innen nem vezet tovább az út a valódi integráció felé. Azt az Uniót akarjuk, aminek az új körvonalai 2020-ban sejlettek fel, ami magában foglalja a Szociális Európát is, nemcsak a jelszavak szintjén, hanem a Gazdasági Európa gyakorlatában, az uniós „felfelé való konvergencia” szellemében is.

A rendszerváltás az utóbbi három évtizedben a közélet egyik leggyakrabban használt kifejezése volt Magyarországon mint az egész politikai rendszer iránytűje, iránymutatása és mozgósító ereje. A nyolcvanas évek végén elemi erővel tört fel a magyar társadalomban a fennálló rendszer iránti elégedetlenség, és a kilencvenes évek elejének rendszerváltása nyomán elterjedt a naiv várakozás az európai demokrácia világába való végleges megérkezésre.

Ám a 2010-es évek elején újra felhangzott az üzenet, hogy „nem tetszik a rendszer”. Az elégedetlenség azóta csak mélyült és szélesedett, és egyre inkább egy újabb történelmi sorsforduló, egy új rendszerváltás követeléseként fogalmazódott meg. A három évtized történetét egy mondatba összefoglalva: az első két évtizedben megtörtént a magyar társadalmi rendszer dezintegrációja, szétesése, erre következett be a harmadik évtizedben a politikai reintegrációja, felülről való újraegyesítése a fideszes autokrácia jegyében. Az Unió progresszív főárama a hármas globális válság uniós leküzdésének és megújulásának jegyében három évtized után az ebből a történelmi zsákutcából való kitörés lehetőségét, az új rendszerváltást útját keresi, míg a hazai ellenzék a gyorsan változó világban még a régi mondókáját ismételgeti, és felesküszik a régi Európára, ami belesodort bennünket az Orbán rezsim poklába. Ez a fő oka a fiatalok politikától való elfordulásának, hiszen azt érzékelik, hogy nem kapják meg az ellenzéki pártoktól az új jelen és a megváltozott jövő üzenetét.

Az elmúlt évtizedek jelszava valójában nem a demokrácia és az európaizálás, hanem a „gazdagodjatok” (enrichissez-vous) volt, ahogy ezt annak idején, a XIX. század közepén Francois Guizot, Franciaország akkori miniszterelnöke előrelátóan megjegyezte a mindenkori új belépő politikai elitek számára. Ezt a történelmi zsákutcát testesíti meg klasszikus formában az Orbán rezsim mint az EU legelső és legjobban kiépült autokrata, népelnyomó rendszere, ami a hármas válság kezelésében végleg bebizonyította, hogy a magyar zsákutcás fejlődés az egész EU fejlődését akadályozza, ezért eljött az idő és megértek a feltételek az új rendszerváltásra Magyarországon.

Ehhez a magyar progressziónak szembe kell néznie a saját múltjával is, mert beleragadt a visszatérés Európába könnyű illúziójába. A nyugati demokratikus rendszerek működéséhez ugyanis hozzátartozik a politikai elit megújulási képessége, önkritikája, saját magán való túllépésének az elszántsága, s ez az, ami a leginkább hiányzott a magyar politikai elitből mindvégig az első rendszerváltás után, az elmúlt harminc évben, de nemcsak a tapasztalansága, hanem a gazdasági érdekekkel való szoros kötődése, ezer szálon való összefonódása révén. Pedig nyilvánvaló, hogy a húszas évek elején már nem mindegy, hogy milyen Európát hirdetünk meg: az Orbán rezsim által dédelgetett „Audi Európát” a fájdalmas félsikerekkel, vagy a tudásalapú, felfelé vivő konvergenciát részvételi demokráciával, ami már kibontakozott a Lajtán túli Európában, és rémülettel tölti el az egyetemeket éppen brutálisan elfoglaló Orbán rezsimet. Amúgy „igazuk van”, hiszen az Akadémia és az egyetemek az Orbán rezsim legnagyobb ellenségei, mert az elbutított fideszes kegyencek világa nem tud áttérni a kibontakozó tudásgazdaság világára, márpedig a tudásipar már most is az új világrend vezető iparága, a mai helyzettől pedig egyenes út vezet számunkra Európa szegényháza felé.

A legnagyobb bánat viszont az, hogy a progresszív magyar politikai elit nem igazán szocializálódott az új utakat kereső Európában. Dúl a provincializmus, a magyar politikai elit nem európaizálódott, nem kereste fel rendszeresen a nagy nyugati közpolitikai intézeteket, ahol évtizedek óta érdekes beszélgetések, komoly viták zajlanak, és az első új ötletek kipattannak. Nem volt ez elterjedt gyakorlat már a kétezres években sem, azóta pedig a hazai politikai elit még tovább provincializálódott, tisztelet az igen kevés kivételnek. Az ellenzéki elit nem találja az új hangot és az új narratívát, mert elszokott a nyugati kapcsolatok ápolásától, a konferenciák látogatásától, az Unió vezető szakértőinek meghallgatásától. Prózára fordítva, távol marad a brüsszeli sörözőkben való vitáktól, amelyekben uniós kapcsolatokat lehet építeni, és új ötleteket lehet hazahozni a gondolatrendszer-váltáshoz.

Még mindig érződik az ellenzéki pártokban is a szürke zóna hatása, a politika és a gazdaság korábbi összefonódása, ami sokkal súlyosabb társadalmi betegség, mint maga a korrupció, mert olyan tudatzavart vált ki, amely megakadályozza a jövőkép, az új narratíva kialakítását és elfogadását. Ráadásul idehaza sokan azért is félnek a neoliberalizmus bírálatától, mert attól tartanak, hogy belecsúszhatnak a liberalizmus kritikájába, holott ez a két irányzat valójában egymásnak szöges ellentéte - ideje lenne már ezt a széles közvéleményben is tisztába tenni. Hiszen a neoliberalizmus a gazdasági rabság ideológiája, ami jól összefér az autokrata politikai rendszerekkel, tessék csak idehaza körülnézni.

Az Új Világrend belépésével, 2020-ban, a hármas globális válság „szörnyű évében” tehát drámai erővel megmutatkozott a nyugati fejlett demokráciák és a kelet-közép-európai autokráciák kettőssége abban, hogy a hármas globális válságot a fejlett demokráciák képesek voltak kreatív válsággá, megújulássá átfordítani, az autokráciák belső válsága pedig a válságkezelés kudarcaként tovább mélyült. Nálunk a hármas válság belső tényezőinek - a társadalmi-gazdasági, az ökológiai és az egészségügyi globális válságnak - a belső kohéziójára már ráérzett a közvélemény, de a közélet szereplői az uniós külső és a tagállami belső integrálás, a gazdasági, jogi, társadalmi, politikai és kulturális integráció ellentmondásos fejlődése és összefonódása tekintetében jószerivel még a uniós és hazai fejlődés leegyszerűsített és alapjában téves modelljének a foglyai.

Itt az ideje az ébresztőnek, a jövő évi választásra minél hamarabb ki kell dolgozni és meg kell hirdetni az új rendszerváltást, az új narratívát a demokratikus Magyarországról.