Ugorj, Empedoklész!

Éppen ma volna hetven éves Bányász István költő, aki Halmai István néven született 1951. március 25-én, és húsz évvel ezelőtt, 2001-ben halt meg ötven évesen. Tudom, az olvasók nagy részének a neve teljesen ismeretlen, úgyhogy elegánsabban úgy is mondhatnám: ez a sokunk számára drága emlékezetű név még fölfedezésre vár.

Kereken ötven évet élt, de ezt a fél évszázadot olyan intenzitással töltötte, hogy ha valaha regényt írnék a XX. század második felének Magyarországáról, akkor ő volna az egyik főhőse a korszak két lábon járó példázataként. Akik az 1970-80-as években tanultak az egri tanárképző főiskolán (akkor még Ho Si Minh nevét viselte), azok bizonyosan emlékeznek rá. Hivatalosan filozófiatörténetet oktatott, valójában azonban arra tanította a hallgatókat, hogy miképpen kellene tisztességes, becsületes, örömteli életet élni. Mosolyogva értekezett az élet legfontosabb dolgairól, úgymint a szerelemről, a művészetekről, a barátságról és a hangulatos borozgatásra csábító nyárestékről. Filozófiatanárként voltaképpen ez volt a kutatási területe. Amit nem kell lebecsülni, mert ha jól értem, Szókratész ugyanezt kutatta, egyszóval Halmai-Bányász István a tudományosság felől nézve a nagy ógörög kései tanítványa és képviselője volt. Nem véletlen, hogy ez volt a beceneve: Mester. Vagy kedvesebben mondva: Mestó.

Egerben ő volt a mi szeretett Mestónk, aki úgy élt a rendszerváltás után darabjaira hullott világban, mint egy hajótörött, aki a zátonyra futott hajó roncsaiba kapaszkodva igyekszik túlélni a vihart, s miközben a többi hajótörött a fuldoklók nyakába hágva, a többieket lenyomva erőlködik levegőhöz jutni, ő maga inkább azon tűnődik, hogy melyik volna a legmegfelelőbb rím ehhez a szóhoz: halál.

Bányász István az utolsó éveiben súlyos szívbetegséggel küszködve éjjeliőrként dolgozott egy egri szálloda parkolójában, holott magyar-történelem szakos tanári oklevele volt, továbbá filozófiából és szociológiából egyetemi diplomája. Akkoriban nagyon sokat tanultam tőle arról, hogy a vadak között hogyan lehet mosolyogva átvágni a nyílt terepen. Ő így közlekedett az atomrobbanás után, mert ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy az életet csak megélni érdemes, megúszni nem. Eszébe sem jutott, hogy mások szenvedése árán jusson előbbre. Fel sem merült benne, hogy a rendszerváltás utáni esztendőkben, amikor vadállatok lepték el ligetünk, a túlélés érdekében neki is farkassá kellene válnia. A hozzá hasonló emberekre szokták azt mondani, hogy nagy szívük van. Halmai Istvánnak is az volt, szó szerint.

Szívmegnagyobbodása lett, ebbe is halt bele. Mi másba? A rosszakat a mesében a rendőr viszi el, a valóságban a jókat a szívük.

Bányász István néven adta ki a verseskötetét Várj, Empedoklész! címmel, és húsz éve még én is úgy gondoltam, hogy igen, ez jó cím, elvégre nem kell azt a halálugrást elsietni. Azóta történt egy és más, és ha Mestó megélte volna a hetvenet, most azt javasolnám neki, hogy gondolja át ezt a kötetcímet.

Talán mégis Empedoklésznek volt igaza.