Fogoly századparancsnokként tulajdonképpen annyi a dolgom, hogy engedelmességre, mindenekelőtt tehát önuralomra bírjam a rám bízott embereket. Fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá, de az élet szerencsére hamar megoldást kínál. A következő ebédosztáskor, mindjárt a második napon épp csak megérkezik a füles dézsa a levessel, amikor látom ám, hogy az egyik hátrább sorolt szakasz néhány embere mozgolódni kezd. Rájuk kiáltok:
– Vissza!
Észre sem veszem, hogy magyarul kiáltottam, de hát mindegy is az, mert rám se hederítenek, sőt egyikük a következő pillanatban már ki is lép a sorból, a csajkáját lengetve, öles léptekkel megindul a levesesdézsa felé, és mások is készülődnek mögötte.
– Sztoj! – förmedek rájuk, és eléjük ugrok. A legény köp egyet, mellbe taszít, és rekedten káromkodva indulna tovább, nyomában most már a többiekkel, de nem hagyom magam. Azaz nem gondolok már semmire, csak elönt a vak düh, megragadom a zubbonyát. – Az anyád istenit! – szakad ki belőlem, és rásózok egyet a botommal. A legény megroggyan. – Na, mi van? – kérdezem fenyegetően. – Kell még? – emelem fel megint a botomat.
A következő pillanatban arra ocsúdok, hogy egyemberként torpannak meg mind, és leszegett fejjel, szinte hálásan pislogva rám, már kullognak is vissza a helyükre. Mintha csak ennyit szerettek volna tulajdonképpen: megtapasztalni, hogy erősebb vagyok náluk.
*
– Volt köztük szifiliszes is. Meg ilyen undorító… Van ez a rémes bőrnyavalya…
– Rüh?
– Nem, hanem… Pellagra vagy mi a rosseb. Nem fertőző, de nagyon ronda. Állandó fosással is jár. Abba bele is hülyült némelyik.
– Szerencsétlenek.
– Ijesztőek voltak. És hát volt énnekem egy ilyen fémcsatos, széles, bőr hogyishívjákom. Derékszíjam. Azzal sóztam rájuk nagyokat. Lekaptam magamról, és úgy. Ahogy az orosz őröktől láttam.
– Szíjjal verted őket?
– Kegyetlenül. De csak amelyik megérdemelte.
– Hogyhogy megérdemelte?
– Hagytam volna, hogy kiborítsák a levest? Hogy füvet zabáljanak, és belehaljanak? Én jót akartam. És rájöttem, hogy ez kell nekik.
– Ez?
– Ez. Hogy üsse őket valaki. Ha szelídebb vagyok, a végén még ők ütnek agyon engem.
– És? Használt?
– Használt, igen. Rend lett a században. A fűevés is megszűnt.
*
A század végül meghunyászkodik, többé-kevésbé a rend is helyreáll. Nicolescu nagyjából meg lehet elégedve velem (ahogy vele is nyilván az oroszok), de nem mutatja. Különben sem nagyon szól hozzám itt sem ő, sem más. A parancsnoki körletben rajtam kívül csak négy-öt román van, Nicolescu kivételével mind besszarábok, és oroszul is jól beszélnek, de engem nemigen méltatnak figyelemre, elvannak egymás közt. Ha társaság kell, be-benézek valami ürüggyel a konyhára, ahol változatlanul Reich osztja a kenyeret, vagy valamelyik osztrák felcsert látogatom meg a kórházban. A családommal még mindig nem tudathattam, hogy élek, és róluk sincs semmi hírem. Fogalmam sincs, mi lehet velük, hontalan és magányos vagyok.
Egy idő után feltűnik ráadásul, hogy az operatív osztályról sem keres senki. Mi történhetett? Lehet, hogy tényleg úgy van, ahogy Sevirin mondta? Hogy próbára tettek engem itt, én pedig megfeleltem? És? Akkor most hogyan tovább? Mi lett belőlem? Fogoly századparancsnok a románoknál?
Néhány hét telik el. Egyik nap megint hívat az elhárítás, de most a változatosság kedvéért nem Sevirinékhez, és még csak nem is az operatív osztályra, hanem a politproprészleg egyik irodájába irányítanak.
Legnagyobb meglepetésemre egy nő fogad.
Egyenruhát visel, főhadnagyi rangjelzéssel, antantszíj is feszül rajta férfiasan. Kis termetű, rövid, göndör, fakóbarna hajú, kerek arcú, apró szemű és pisze nő. Nem szép, de nő. Egy pillanatra szinte beleszédülök a látványba, mintha marslakóba botlottam volna. Nőt én, pláne ilyen közelről, szemtől szembe több mint egy éve nem láttam már.
– Erőt, egészséget – köszönt katonásan. Hellyel kínál. – Teát? – kérdi.
– Köszönöm – bólintok.
Ahogy elém teszi a poharat, finom izzadságszaggal keveredő, édeskés illat csapja meg az orromat.
Hátradől, erősen néz.
– Vot, tovaris Barabas… – kezdi.
Furcsállanom kéne talán, hogy elvtársnak szólít, de ehelyett inkább azt állapítom meg, hogy pösze. És a rózsaszín nyelvét bámulom, ahogy megnyalja vele a kicserepesedett ajkát (erről pedig az villan máris az eszembe, hogy a durva egyenruha, az inge és az alsóneműje alatt mindennek ellenére meztelen a teste), és alig hallom, mit mond aztán. Pedig újdonság a hangnem is – semmi „barátocskám”, semmi kétértelműség, semmi burkolt fenyegetés – meg az is, amit közöl velem. A politikai vezetés illetékes szervei úgy döntöttek, hogy tekintettel a rólam eddig szerzett információikra és tapasztalataikra, illetve az orosz-, német- és magyarnyelv-tudásomra, átkerülök az aktív antifasiszták csoportjába, további utasításig ott fogok tevékenykedni.
– Világos a feladat, Barabás elvtárs? – kérdezi végül.
– Világos – vágom rá. – Illetve hát… – kezdek ocsúdni végre.
Tudok én az úgynevezett aktív antifasisztákról, hogyne tudnék, mindenki ismeri őket Lebegyanyban. A német foglyok árulónak tartják őket, akik egy tál lencséért eladták magukat az oroszoknak. De mivel Hitlerből és birodalmából a csúfos vereség hatására itt minden különösebb rábeszélés nélkül már az a kevés félnótás is kiábrándulhatott, aki bevette a náci maszlagot, úgy sejtem, hogy valójában nem annyira az árulás, mint inkább a tál lencse bosszantja őket. Hogy miközben ők belegebednek a munkába, és ezerfős hodályokba zsúfolva, korpás halszálkalevesen és üres káposztán tengődnek a foszladozó, tetves rongyaikban, az „Antifa”, azaz a Nationalkomitee Freies Deutschland embereinek úri dolguk van. Amúgy tucatnyian vannak, a foglyok átnevelését célzó propagandamunka mellett őrfeladatokat is ellátnak, és botjuk is van hozzá. Meg hát kommunisták is persze, de legalábbis azzá nevelődtek, amióta fogságba estek Sztálingrádnál. Volt rá idejük bőven, Krasznogorszkot is megjárták közben, amikor a vezetés az ottani antifasiszta iskolára vezényelte őket.
– Szóval – mondom –, ők, ugye, németek, én meg… Vagyis hát nekem csak az egyenruhám…
– Nyicsevo – legyint a főhadnagynő. – Az antifasizmus nem ismer határokat.
– És pontosabban mi lesz ott a dolgom? – kérdezem tőle bizonytalanul.
– Ne szaladjon úgy előre, Barabás – mondja. – Időben megtud mindent, a német elvtársak naprakészen instruálják majd. És mi is jelentkezni fogunk. Világos akkor tehát? – kérdezi még egyszer, és közben már a kezét nyújtja.
– Világos – mondom.
Száraz és forró a keze.
