Mire „nagykorú” lett, megérkezett Angliába. Fats Domino 1949-ben, a The Fat Man-nel megteremtette a rock and rollt, azaz megelőzte korát, mert a rock and roll születését hivatalosan 1954-re teszik. A kislemezből két héten belül százezret adtak el szűkebb pátriájában, New Orleansban, aztán összesen egymillió példány kelt el belőle. Ennek tizennyolc éve volt (íme, itt a „nagykorúság”), amikor Domino először turnézott a brit szigetországban. Hatvanhét március 27-én kezdett a londoni Saville Színházban, ahol további öt koncerten ragadta magával a publikumot, majd két hangversenyt adott a manchesteri Palace Színházban.
Jellemző a New Orleans-i vendég nagyságára, hogy a két előzenekar a Bee Gees, valamint a Gerry & The Pacemakers volt. A Gibb fivérek, akik hatvanhétben a szépséges Massachusetts-szel ámították el a világot, igazodtak a fő attrakcióhoz, és a vad Dizzy Miss Lizzyvel indítottak. Akkor még senki sem sejtette, hogy a színpadon két olyan együttes, illetve előadó áll, amely/aki száz millió példány fölött értékesíti lemezeit. A Bee Gees utóbb 120:110 millióra nyert Dominóval szemben, de a „győztesnek” besegített a hetvenes évek diszkókorszaka, míg a louisianai zongorista-szerző-énekes korai világcsúcsokat döntött a rhythm and bluesban. Érthető, hiszen még Elvis Presley is azt mondta róla: „Nézzünk szembe a ténnyel, nem tudok úgy énekelni, mint ő.”
Az is csoda, ahogyan a billentyűkön jártak az ujjai. Csoda, hogy jártak. Mert kiskorában, kézsérülés következtében majdnem elvesztette az ujjait. Aztán tizennyolc évesen már New Orleans legfinomabb helyeinek egyikén, a Hideaway Clubban játszott Billy Diamond együttesének tagjaként. (A zenekarvezető nevezte el Antoine Dominót Fatsnek.) Negyvenhatban heti három dollárt keresett. Ötvenötben már heti tízezret.
Amerikai koncertkörútjain őrjöngve dalolták vele, hogy „kövérnek hívnak, mert kétszáz kiló vagyok, de a lányok szeretnek”, időnként egyenesen zavargások törtek ki a koncertjein. Az észak-karolinai Fayetteville zűrös koncertterméből például egy ablakon át távozott, hogy megússza a „népfelkelést”.
A menekülést megannyi fellépő ruhája egyike bánta; a turnékra legalább ötven öltönyt és száz pár cipőt vitt magával. Egyébként is elegáns volt, vendégművésznek hívta Pat Boone-t a koncertjére. Pedig Domino Ain't That a Shame-jét, amely tizenegy hétig állt az amerikai rhythm and blues-lista élén, Boone olyan sikerrel dolgozta fel, hogy az általános népszerűségi lajstrom élére került. A szerző nem irigykedett, Boone meghívásakor felmutatta méregdrága gyűrűjét a közönségnek, majd a nashville-i énekesre nézett: „Ezt a gyűrűt – a csilingelő jogdíjak miatt – neki köszönhetem.”
Volt még nagy dobása bőven. A Goin' Home, az I'm in Love Again, a Blueberry Hill, a Blue Monday, az I'm Walkin', a Walkin' to New Orleans... Az is a nagy számok közé tartozott, hogy nyolc gyermeke született, és mind a nyolc keresztneve A betűvel kezdődött: Antoine, Anatole, André, Antonio, Antoinette, Andrea, Anola, Adonica. Négy rockfilmben játszott, a Jamboree-ben együtt nyomta Connie Francis-szel, Buddy Knoxszal, Jerry Lee Lewis-szal, Carl Perkins-szel, a két disc-jockey pedig Dick Clark és Alan Freed volt, míg a The Girl Can't Help It-ben Eddie Cochrannel, a Platters-szel, Little Richarddal, Gene Vincenttel és persze az ellenállhatatlan Jayne Mansfielddel mámorította az ifjúságot. Másokat is elbűvölt, megannyi nagy előadót inspirált, Elvisen túl a Beatlest, a Rolling Stonest, Elton Johnt.
Hatvanhétben először, de korántsem utoljára járt Angliában. Amikor hatvanhét volt – 1995-ben, mert Szilágyi Györggyel együtt kérdezhette volna: „Hanyas vagy, huszonnyolcas?" –, Chuck Berryvel és Little Richarddal turnézott az Egyesült Királyságban, mígnem Sheffieldben összeesett, és súlyos mellkasi görcsökkel szállították kórházba. Túlélte, mi az, hogy! Fél évszázaddal 1967 után, nyolcvankilenc esztendős korában hunyt el, és úgy búcsúztak tőle mindenütt, hogy a rock and roll pionírja távozott. Az úttörő, ahol tudott, segített visszatalálni a műfaj hajnalához: „Nem akarom azt mondani, hogy velem kezdődött minden – hangoztatta –, de nem emlékszem, hogy előttem bárki is játszott volna ilyesmit.”
